Végre. Végre!
Bujdosó
1. A Ház
BUJDOSÓ Jánosnak hívnak engemet, s ha megengettetik, elmondanám a történetemet.
EGYSZERŰ, szürkefényű hétköznap délelőtt tellett, semmise jelezte, hogy fenekestől fordulni s változni fog az életem. Mert hát az emberi sors viharai nem úgy gyünnek, mint az időjárásé, hogy meggyűllik a haragosság odaföl, s utána reászakad az emberfőre, hanem nyomtalanul közelg; ha gyűllik is harag az égbe’, azt a halandó meg nem láthatja, hanem legfölebb csak érzi valami riadt, állati sejtelemmel, mely ellen az ész tiltakozik s nem engedi a tudat küszöbire.
Ez az egy szerencséje az örökké borúlátó embernek: őt legalább bármikor készen éri a baj.
Azon a délelőttön én is úgy voltam, mint akinek semmi gondja a világon, ippeg csak tikot kotlasztottam vólna, azzal vesződtem. Reáborítottam a lillikre a kast, de nem nyughatott, kárált csak egyre, pedig saját édes tojását tettem alája, mert nem szeretem csalni a jószágot. Mégse akart megkotlani, csak dombérozott, löködte a kast egyre, hiába mormogtam néki, hogy nyughasson el.
Jóapám Kétpón szomszédolt, és hogy éppen erre a baromfi-ribillióra tért be a kiskapun, ahogy meglátott, egyből reámszólt:
- Mit zsarolod azt a tikot, töki? Hát miért nem vetsz néki rendes nyoszolyát be az ólba, ahogy én szoktam? – De láttam a szemén, hogy már lett az öregbe pályinka szépen. – Ott elkotlik... No, engedd csak békére, oszt gyere fel a tórnácba, hoztam jóféle gyümölcsöset! Asszonyos pályinka, úgy hízeleg, a könnyedet kisajdittja!
Ezen mán én is felvidultam, apám előtt szöktem fel a lépcsőn s már vetettem is a két kupicát az asztalra. Tényleg édes, gyümölcsös volt, már a kannából illanó szaga is, ahogy jóapám töltött kétfele.
- Isten Isten!
S ittunk.
- Aztán hány a kettő odaát Kétpón?
- Rosseb megeszi a dólgukat, azok is egyre panaszkodnak mindenen, főleg az öregek, pedig azok még látták a régi világot, meg az Armageddónt! Énnekem ugyan sorolhatják...
S ittunk megint.
- Felőled az egész világ elsüppedhetne a gyehennára, csak a magad része megmaradjon – szóltam, kissé élesebben a kelletinél.
- Megvan mindenkinek a maga nyűgje, Jancsi – legyentett. – Oszt a mienk kinek számos, ha nem pont ippeg csak magunknak?
Erre mán inni kellett. A kerek falutól fölfórdulhattunk volna, de ebben inkább hibádzott jóapám nehéz természete, mintsem a falunépe szenvtelen kevélykedése. Nemigen jött ki senkivel, az utcából sem. Édesanyám, aki a békítő követ volt jóapám számára a szomszédság és a saját szive felé, már meghótt elébb, s idősb leánygyermek nem lépett a helyibe, mert egyke vóltam én, mint az ujjam, testvérrel nem áldott-vert az ég.
- No – sandított az öregb Bujdosó a tyúkudvar felé. – Hát csak vessél nyoszolyát annak a tiknak, s egykettőre elkotlik.
Szerettem én mindig a munkát, csak a feleslegestől irtóztam, amit pedig apám olyan jó érzékkel bírt erőltetni.
- Vessen neki nyoszolyát a mándruc! – csattantam reá. – Minek cselédkedjek véle? Sze ha leborítja az ember kassal, elébb-utóbb megkotlik az, úgy megy a szomszédba’ is mindenhol!
- A szomszédba, a szomszédba, a varjú kőltözzön! – vágott vissza. – Ez itt az én házam, nem a szomszéd!
- Hiszen ha feledni tudnám egy percre!
Az öreg felállt egész hirtelen, elborult szemmel, sze tudta, hogy igazat szóltam.
Bevonult pályinkástól az első házba. Így haragosodtunk össze, ilyen formán, egy ilyen kis semmiségben. S mán ott voltam, engedek neki, többet ér a béke, mint az a kis munka, összeválogatni a rongyot, meg összeütni a deszkát, aminek féltetőként alábúvik a jószág.
Követtem hát jóapámat, s szólok néki:
- No jó, hát megvetem azt a nyoszolyát annak a férgesnek, csak elébb adj még egy pályinkát!
Az öreg csak mordult, s töltött egyből, láttam, megenyhül az, csak mindig pont meglegyen, amit a fejibe vesz: amíg a külső kép nem fedi a belsőt pontra, addig gyötri-zsarolja a világot s főleg engemet. Ilyen a csillaga néki. Az emberi természet kilencágú csillagán, melyre még öreganyám oktatott meg – aki élt még, de másik fiával, mert apámat nem állhatta meg ő se – az öreg Bujdosó bizony az egyesre esik. A törvénytevő, a megmondóember ő.
Azért mégsem hagyhattam magamat teljesen sanyarítva, úgyhogy nagy hirtelen kiböktem:
- De megvetem egyhamar, meglásd, a saját esküvői nyoszolyámat is. Én leszek akkor a férfi a háznál, te meg csak az öreg!
- Mit beszélsz te? – vakkantott, de nem indulattal, inkább csodálkozva. – Ebben a házban te nem parancsolsz, amíg én élek!
- Hát mit? Fogatlan vénségként is te akarod nékünk elmammogni, hova döglesszük a tikot, de még tán a gyerekeket is?
- Ez az én házam - kiabálta -, saját két kezemmel építettem! – Tenyerébe köpött, megdörzsölte. – Építsz magadnak te is, oszt ott majd te leszel a basa!
- Épít a keserűség! – kiáltottam. – Oszt kalákába hogy kéne kötélvégen vonni a legényt, mert a kerek falu tüskéll rád? Hogy lehet valaki ennyire bikkfafejű?
- Ne beszélj így te énvelem, jófiam, mert elverlek a háztól!
- Elversz te a jussomból, majd még meglátjuk, hogy lesz az! A Király úr nekünk adta ezt a főldet s a helyet élni, a Bujdosó családnak, nem a te két pályinkától szikrás keresztszemedért!
- Mars! – kiáltott, s az ajtó felé mutatott egyikével, másikát meg ütésre emelte. Máskor is volt már ilyen, estig elbujdostam, s a szürkületre kezesen gyüttem haza, meg ő is megjámborúlt. De most mán nem tűrhettem többé, hogy csúffá tegyen, tüzelt bennem a harag s a szégyen s a pályinka is erőst; mielőtt tudtam volna, mit teszek, megsújtottam az öreget. Ippeg a szemeközibe.
Elterűlt a konyhadeckán, mint a nyúzott bőr, széttárt karokkal, mozdúlatlan. Egy pillanatig azt latolgattam, élet van-e benne, dehát nem ütöttem én akkorát, kapott ő már a korcsmában ennél sokkal takarosabbat is.
Mikor aztán láttam, hogy piheg a mellye, tudtam, már csak egy út van. Ezért kijárhatja a bírónál, hogy kitagadjon az örökéből, világ csúfjára, földönfutóvá tegyen! Nem várom meg én azt, elmegyek innen! El, világra adom magam, mindegy, merre, hisz kerek az egész úgyis s minden körbefut.
Nekiiramodtam az útnak, arra se volt gondom, hogy ennivalót vigyek magammal, egy szál ingbe, nadrágba léptem ki a kiskapun, éppcsak csizmát húztam, s búcsúzóul nagyot rúgtam abba az ördögfonta kasba, amiből az egész kikerekült, hogy a tikok kákolva hussantak szerte.
S ahogy kiértem a faluból, már nagyban járt a fejemben körbe-körbe az egész, kényszerűen végiggondoltam újra meg újra, amit tettem, s hogy miként lehetett volna, s hogy miként lesz eztán. Csakúgy, mint akinek hatos a csillaga s Oroszlán a Napja.
Oszt eszembe ötlött az is, hogy elmegyek az Elhárításhoz űrhajós katonának, dehát ott Bak havába fognak bele a kiképzésbe, addig nem kellek nékik kásapusztitónak pocsékba. A Békeőrség meg föl se vesz, oda ugyancsak megválogatják a legényt.
Szándékkal nem Szolnok s a Jászság felé indultam, hanem dél felé, a semmibe. Szarvast meg környékét az Armageddónban teljesen elpusztították, s az ottani néptelen mezők a pásztorok kemény világának adtak otthont, meg az erdőnek, amely boldogan vette vissza, ami az övé, hogy emberkéz végre nem kínozta, s a Tiszát, Köröst is jobban reáengedték nyújtózni tavaszon, mióta Magyarország újra királyság volt s a tudomány helyibe visszatért a józan ész.
Elém hoz ott, Békés fertályán valami békésebb életet a Legbelülvaló, gondoltam, vagy elpusztulok éhen, levélen rágódva, sze még tűzszerszám, de pénz sincs nálam, töprengtem már egy árokparton, úttalan utakon követve hűen az orromat, ezt igen bután csináltam!
S ahogy egyre jobban kikerekedett az eszemben és a szívemben a helyzetem sanyarúsága, úgy határoztam, kialszom egy kissé a pályinkát s majd aztán meglássuk. Lehevertem, mint a kutya, ahol voltam, a mezőn, s mán aludtam is.
Dörrenésre ébredtem. Nem aludhattam egy órát se, de az ég azalatt megfeketedett, s jőtt a nyári zápor, nyakamba zuhant, megfutamított az erdő alá.
Hogy nagy nehezen elcsendesűlt, elindultam újra, mert várni hiába vártam, elállni nem akaródzott, csendesen, békésen szitált egész estig s még egész éjjel is.
Bokor alatt háltam hát, mikor egészen megvakult a világ, s még így is arcomat verte az eső, s éjfél is elmúlhatott tán, mire korgó gyomorral, borongó szívvel, kótyagos, tanácstalan fejjel elaludtam.
Így lettem én igazán is Bujdosó, önkezemtől lettem száműzött, komor árvaság.
