- LÁSSAD, hogy elhordtam a Csobogósról egy kupac embert, most meg amott nem bírnak a Banyával – dörmögte a vénséges vén Táltos.
- De hát ki ez? Hogy mer így viselkedni veled?
- Ő is a Királynak szolgál. A városok népét mind ő látja el a gyógyszerkönyvi minőségű gyógynövényekkel. Nekünk es ők szállítják a majorannát, fokhagymát, babonával növesztett borsot, mifenét...
Tétováztam kissé, majd kiböktem:
- Azt mondta, hogy havi félmillió koronát keresel... a számadással. – Azt mégse mondhattam, hogy „rajtunk”. – Igaz ez?
A bátya medvehangon kuncogott.
- Sztá mire keresnék annyit rajtatok - nyomatékosította, hogy én beleborzongtam bizonyságába: a gondolatban is olvas. - Megvenném a Hóldat? – Körülmutatott szélesen. – A világ már itt van nekem így es.
- No, de...
- Idehallgass – folytatta tovább nagy hangon. – Ha én szólnék a Máninak, hogy adjon tízmilliót az eddigi szolgálatomért, vita nélkül elém számoltatná a Királyi Főpénztárból, elhiszed? Úgyis elrepülök ma Szolnokra, felhívhatnám távbeszélőn es, holnapra itt vólna a pénz, lássad.
Hittem is, meg nem is, amit mondott. Sze a Királynak nem oly nagy pénz tíztenger vaskorona. A Fehérlófia, amiről nemrég hír járta a kocsmákba, hogy odaveszett, százszor ennyiből is épülhetett, s az csak egyetlen űrhajó vólt.
Az öreg halkabbra vette, úgy sorolta még:
- Hanem a banyának... annak van elég kiadása a lányaival, a páváskodásukkal, a költséges szórakozásaikkal.
- Lányai?
Legyintett.
- Majd meglátod. De jobb, ha csak távolról... Úgy gyönyörű mind, de ördög lakik bennük, egytől-egyig. – Elmerengett. – Borderline... régen úgy hítta a szakember.
Pipára gyújtott, tűzszerszám nélkül, varázslattal. S folytatta:
- Sztá a növénnyel nem lehet úgy darabra elszámolni, mint a jószággal, megfoghatják egy kicsit a mérleget, mikor a drágább fűszerszámokat róják a számadókönyvbe... Láttunk mi már a környéki boltokban ezt-azt a koronás-hologramos címke nélkül... A mi kolbászunkból olyat nem látsz. Az mind megy be a városokba a sok sápatag képernyőhuszár hasát ereszteni – fejezte be, mintegy rosszallóan.
Észre kellett vennem: az ellenségesség és a rosszindulat kölcsönös a két babonás öreg között.
- Nemsoká jön a Gyula úr, a főkanász, sztá az elvisz magával, mélyebbre az eredőbe.
- Miért disznóhoz osztasz be, bátya? Mondtam, hogy csak a birkához értek.
- A birkához már küldtem mást, mert te nagybeteg voltál... El kell kezdeni valahol. Meg kell tanúlni ezt es. Minél több állathoz értel jól, annál elébb támad belőled rendes pásztor.
Ebben oszt meg kelletett nyugodnom, mert igazat szólt. Ha disznó, hát disznó. Még mindig jobb, mint a nyoszolya a tiknak... egy nyamvadt tiknak... – mert elkápráztatott azért a rengeteg vagyon: jószág, erdő, legelő, amivel itt gazdálkodhattunk a Király és a Szent Korona képiben.
Ebédnek a maradék pásztorlaska került. Fekete köpenyes, acélos kanászlegények csatlakoztak az ebédhez ketten, biztatott az ifjabbik:
- Ha most elvisz a Gyula úr a sűrűségbe, ki tudja, meddig nem jutsz főtt ételhez, te! Egyél csak!
De én annak a nézését se állhattam egyelőre, hát inkább gyümölcsön, szalonnán, hagymán rágódtam. S ugyancsak meglepődtem, mikor a Táltost is enni láttam egy pár falatot. Csudáló pillantásomra felelt:
- Kell most az erő az úthoz. Kell a kalória – kacsintott a Sarira. Mire az:
- Ma repülsz Szolnokra?
- Most ebéd után, rögvest, amíg tart az a kis éter a gyomromban. Holnap, holnapután jövök. Ha a banya vagy bárki bajkeverő kérdezné...
- Nem tudjuk, merre vagy, itt teremhetsz akármikor – szakította félbe az unokája.
- Úgy van – bólyintott az öreg.
Ebéd után meglepő fürgeséggel felszökött, beállt a tisztás közepibe, a botját leszúrta, a szemét lehúnyta, s valamit mormogott magában, mint valami ősi, egyhangú dalt.
Figyeltem tisztes távolból, mi következik. Láttam a többieken, érdektelenséget színelnek, de azért lopva oda-odapillantanak. Én csak egyetlen másodpercre néztem félre, hogy lopjak én is egy pillantást a leányok felé, de a varázslat pont akkor történt meg. Pont, amikor senki sem nézett oda, s a Táltosnak már hűlt helye vólt a tisztás közepin, csak a botja maradt hátra. Helyette kerecsensólyom szárnyalt felfelé, s azután neki a láthatárnak, Szolnok felé... A falunk felé.
EBÉD után kissé henyéltünk, oszt mindenik elkezdte tenni-venni a maga dólgát, én meg csak gubbasztottam. Ötödik keréknek érezkedtem a szekéren, hát felálltam, bementem a férfiak közé, s megkérdeztem, tudok-e valamit segíteni, tébkezelni. De a kanászok meg a Bandi csak néztek egymásra, vállukat vonogatták.
- Majd előtámad a Gyula úr a sűriségből, az majd ad pozíciót meg feladatot – felelt végül az idősebb kanász. – Nem rossz dolog a csürhézés, nem kell ganajozni, fejni meg egyéb bolondságokat sem, sztá még furilyálni is úgy megtanúlsz az öregektől, patakká olvad szerte tőle a leány mind.
Odaténferegtem hát a Táltos botjához. Éreztem belőle áradni a varázst. Épp csak megfogtam volna – kihúzni nem merném, ördög se tudja, tán lepottyan tőle röptéből a bátya – de a kisleány hangja a tűzhely felől reámkiáltott:
- Hozzá ne nyúlj! Megbabonáz... Sztá elrejtezel tőle öt napra.
- No, rejtezni már rejteztem eleget a napokban – így én.
- Hogy micsoda? – kérdezett vissza. Nem kiáltoztam hát neki tovább, odamentem, leültem.
- Most, a jártában – szándékkal átvettem a szóhasználatot – két napig azt se tudtam, élek vagy álmodok.
- Sokan a faluból nehezen szokják meg a sort.
A pásztorok felé sandítottam.
- Meg nehezen is fogadnak be minket.
- Azt meg hogy mondod?
- Oly foghegyről beszélnek velünk, vagy legalábbis tartózkodva. Lásd, most is odamentem, nem azért, hogy valami nyűggel nyomjam meg őket, hanem adnának valami munkát, oszt nem adtak.
- Nincsenek szokva az idegenhez – nevetett. – Nem lenézés az ám. Férfinak munka meg kevés van itt most, időnként ideterelik a disznyót a bázisra, sztá akkor bőven van idejük rendbe vágni mindent.
- Ez a sok idegen szó – csóváltam a fejemet -, oszt felit nem is értem. Első nap azt hittem, csak a bátya hordozza még ezeket, emlékül a régi világból, de azóta hallom, járják rendesen.
A leányka pintyeritett, nem felelt. Eszembe vettem, talán ő nem is tudja, melyik szó az idegen.
- Utóvégre, ha a bátya itt már több nemzedéknek ősatyja, akkor még bőven a régi világban lehetett, mikor összecsomolyodtak ezek itt – méláztam.
Oszt eszembe jutott, hát rosszul fogalmaztam, a kislyány is „ezek” közibe tartozik. Valahogy nem volt egészt ide illő... Úgy is kérdeztem tovább:
- Oszt neked merre vannak most a szüleid?
A leány lassan feltekintett az égre, mint aki esőt vagy más égi áldást vagy átkot vár vagy fél, azután csak ült maga elé nézve. Megértettem.
- Én is elárvultam, anyai oldalról, még sok éve. Jóapámmal meg csak a szikrásság forgott köztünk. El is gyüttem hát... ...S veletek, hogy történt? – kérdeztem hirtelen.
- Rablók – felelt színtelen hangon. - Haramiák. Birkát őriztünk, ránk jöttek fokossal, szeges ostorral. Édesapa a birkát védte, a többi pásztorral, anyuska meg csak engem, a testével, mégis lesútották. - Hátrapillantott a pásztorok felé. – A Bandi is ott volt. Le is ölt vagy hármat. Azóta ilyen mogorva, régen többet tréfált.
Lefeküdt mellettem, két rönk közt mintegy kifeszítve felsőtestét. Nem látszott túl kényelmesnek, de nyugodtan, ernyedt karokkal feküdt, s nem szólt többet, az eget nézte. Hát én kérdeztem:
- A Táltos bátya nem tudott segíteni?
Rönkre hajtott fejét megrázta:
- Éppen Oroszországban volt, vagy a kutya tudja, merre. Talán azt szimatolták ki valahogy... azok. A Királynak távszólt aztán valaki, vagy én nem is tudom már, hogy történt akkor, de láttad volna, mi kerekedett itt!
- Mi?
- Hát mi? A Nagyúr úgy feldühödött: az emberélet, a jószág... Vagy kétszáz békeőr hajtotta fel a környéket, meg a rendőrök, csendőrök mindenütt, helikopterok is kerengtek, de hiába. Amíg haza nem jött a bátya. Akkor meglett a jószág, meg azok.
- Munkarabság?
- Mindhalálig – felelte, öröm vagy indulat nélkül.
Megéreztem, mennyivel érettebben beszél a koránál, de hát ugyancsak az árvasága miatt.
- Hány éves voltál, mikor ez esett?
- Hat.
- És most mennyi vagy?
- Tíz.
- Többnek tűnsz...
Bágyatagon mosolygott.
- A falusiak mindig többnek néznek minket a korunknál. De nem is élünk addig, mint ők. Hatvan-hetven felett csak az, aki nagy kalandor, s még élni akar hosszan, sok mindent...
Isment volt egy perc csend, s megint én szóltam:
- Hogy hívnak?
- Zsuzsika – itt most rám pillantott, gyermeki pajkossággal, de fektéből felnézve reám.
- De azért van, aki gondodat viselje, Zsuzsika?
Megint derűset, de felnőtteset pillantott az ég felé:
- Az Ég adott ötven-száz pótszülőt a kettő helyett. Meg mégannyi testvért is. Mindenki tudja, mi esett rajtam, de nem sírok-rívok, hát fogadnak szívvel akárhol.
Azzal csak feküdt nyugton, mint akinek szál gondja a világon se.
S úgy megsajnáltam ezt a bátor kislyányt, hogy egyszerre kitört belőlem az Oroszlánság, így szóltam hát:
- Oszt ha kell valami, szólj csak nekem is. Ha nem bánod... Lennék százegyedik.
Nem felelt.
Csak lehúnyt szemmel feküdt azután sokáig.
- Köszönöm – suttogta végül, olyan csendesen, mintha csak a szellő érintette volna a fa lombját.
