Sajnos pont december 24-én délután kerítettem sort arra, hogy megnézzem a The Man from Earth című filmet, amiről csak most tudtam meg, hogy Az őslakó a magyar címe (szerintem elég jó „fordítás”, leleményes megoldás). Hogy miért volt ez rossz időzítés, az kiderül a bejegyzés második, bojleresebbik részéből.
Szóval. Maga az alapötlet jó, bár nyilván nem egészen eredeti. (Több ezer év irodalma után réges-régen nincs már eredeti ötlet.) Egy egyetemi tanár a rögtönzött búcsúpartiján elárulja a barátainak, hogy tizennégyezer éves. Nem halhatatlan úgy, mint a Hegylakó – csak éppen nem öregszik. Az okot ő maga sem tudja. Arra mindenesetre már az őskorban rájött, hogy az emberek egy idő után félni kezdenek tőle és ellene fordulnak, jobban teszi tehát, ha útnak indul körülbelül tíz évenként, mikor már kezd feltűnő lenni, hogy nem fog rajta a kor. Most is ezért mondott fel az egyetemen és költözik el. Történelem professzornak lenni látszólag kézenfekvő megoldás volt egy olyan embernek, aki – azt hinnénk – tanúja volt a történelemnek, de valójában nem: mindig csak egy apró pici pontját látta a világtörténelemnek, így történelemtudásának nagy része ugyanúgy könyvből származik, mint kollégáinak, akik a XX. század valamelyik évtizedében születtek.
Ez az első zavaró dolog: hogy teljes egyetértésben van a hivatalos történelemmel. Nem kezdi el sorolni, hogy mi minden történt, működött másképpen egyes korokban, mint ahogy a ma embere azt tudni véli. Következetesen caveman-nek nevezik (barlanglakónak), és nem szól, hogy „öreg, valójában sose laktunk barlangban”. Még azt a – szerencsére egyre közismertebb – hazugságot is megerősíti, hogy egészen Kolumbuszig azt hitték, lapos a Föld. Pedig még aki nem tudja, szándékosan mennyire hamis színben tüntetik fel az emberiség múltját, az is gyaníthatja, hogy tévedések azért elő-előfordulnak, főleg a prehisztorikus múlttal kapcsolatban, amikorról nem maradtak fenn írásos dokumentumok, kizárólag régészeti leletekből (gyakorlatilag, kicsit sarkosan fogalmazva, az adott kultúra szemetéből) próbálják kitalálni, hogy milyen lehetett az életük.
Ami tetszett: a színdarabszerű megvalósítás. Nem tudom, hogy ezt eredetileg színpadra írták, és utána filmesítették meg, vagy fordítva, de gyakorlatilag egyetlen helyszínen, egy szobában játszódik az egész, néhány színésszel. Nem lett el-hollywoodizálva, nem vágtak be visszaemlékezéseket történelmi korokból, mint a Hegylakóban. Semmi látvány, semmi akció, csak az intellektusnak szól az egész; csak dialógus uralja a filmet, elejétől végéig. Itt volt egy másik probléma: kicsit iskolásnak éreztem az írást, néhol nem következetesek a karakterek, amit mondanak, nem a karakterből adódik, hanem az író azon szándékából, hogy labdákat adogasson John Oldmannek – merthogy ez a főszereplő (sokadik) neve. (Most komolyan, valaki, aki gondosan titkolja, hogy 14000 éves, ilyen beszélő nevet választ magának...?)
Kicsit nehéz elhinni, hogy valaki 140 évszázadon át elkerült vagy túlélt minden gyilkosságot, balesetet, háborút, pogromot és járványt, de menjünk bele a játékba, ekkkkora szerencséje volt az ősemberünknek. Viszont az már nem hihető, hogy annak ellenére, hogy mindig csak annyit tudott róla, mi folyik a világban, mint bárki más a környezetében, mégis mindemellé még akkora szerencséje is volt, hogy összebarátkozott Van Gogh-gal, együtt hajózott Kolumbusszal, Buddha tanítványa volt, és jelen volt Jézus korában és történelmi közegében is.....
NA INNENTŐL JÖN A BOJLERES RÉSZ
Vajon beírta, hogy IDDQD?
Szóval. Ami egy kicsit homályos a számomra: mitől van az, hogy nem együtt találgatjuk a vendégekkel, hogy John igazat mond, hazudik vagy elmebeteg, hanem valahogyan kezdettől fogva egyértelmű, hogy igazat mond? Ennek kiderítéséhez újra meg kéne néznem a filmet... de nem fogom. A végén azért a leghitetlenkedőbb nézőknek is szájbarágják, hogy igazat mondott, mert a társaságból az öreg pszichiáter hirtelen ráismer az egyik korábbi álnévből, hogy gyermekként már találkozott Johnnal.
A romantikus szál a filmben a semmiből jön és a semmibe tart, mint oly gyakran a filmekben (és nem csak a filmekben): csak azért van, mert „kötelező”. Bár a filmet szépen zárja, de azon kívül, hogy ellágyul a szívünk, semmit nem tesz hozzá a történet ívéhez.
Az írásmód iskolás elemeiből kiindulva kicsit aggódtam, hogy a második felvonásban megjelenő fegyver kötelezően el fog sülni a film végén, és itt ér véget a történelem leghosszabb emberi élete, de szerencsére nem így lett.
A kezdettől ellenséges hozzáállás és a végén a felháborodás a vendégek részéről érthető lenne, ha „utca emberei” lennének; de ezek tudósok, egyetemi tanárok, intellektuális beállítottságú emberek, nyilván szenvedélyesen szeretnek hipotézisekkel játszani, és egyébként is: a „játékot” John azzal indította, hogy tegyük fel, akarok írni egy sci-fit egy halhatatlan emberről... aztán felvette ezt az identitást. Erre valahogy senki nem emlékezett vissza a film végén, és ő sem hivatkozott rá: „Gyerekek, hát nem emlékeztek, hogy kezdtük az egészet? Azt hittem, egyértelmű volt, hogy ez egy gondolatkísérlet, csak következetesen játszottam a szerepemet, különben értelmét veszítette volna az egész.”
De amivel aztán teljesen elrontották a filmet, az a jézusos baromság volt. Nevezetesen, hogy John azt állítja magáról, ő volt Jézus Krisztus... Ez volt az a pont, ahol a történet a hihetőségét teljesen elvesztette. Főleg, hogy az állítás alátámasztására aztán elkezdték halmozni a baromságokat:
- Az Evangélium tulajdonképpen a buddhizmus „héberül”. Először is, Jézus arámiul tanított, bár a tanításai csak görögül maradtak fenn. De ez apróság. Buddha és Jézus tanításai ugyan paralellek olyan értelemben, hogy egyetlen ponton sem ütköznek (a manichaeizmusnak sikerült is egy vallássá olvasztani őket), de mindkettő jócskán beszélt olyan dolgokról, amikről a másik nem: Buddha a valóság természetéről, Jézus pedig a Mennyei Atyáról. A Buddhánál legfeljebb példabeszédeiben jelenik meg valamiféle központi istenalak (a tékozló fiú példázatát hosszabb és bonyolultabb változatban ő is elmondta), egyébként nem volt hajlandó Istenről beszélni. Jézus megközelítése alapvetően inkább exoterikus, a cselekvő szeretet útjára biztat, hogy ezáltal lehet az üdvösség felé haladni, Buddha pedig ezoterikus: a meditáció belső útja vezet a megvilágosodáshoz.
- Jézus tetteiből később mítoszok alakultak ki, a halottak feltámasztása és egyéb csodatételek így jelentek meg az evangéliumi történetben. Ez azt feltételezné, hogy Jézus története évszázadokon át szájhagyomány útján terjedt (mint mondjuk Mózesé), és csak azután írták le. Ez viszont nem így van. A négy kánon evangélium közül az egyiket János apostol írta, Jézus két legközelebbi tanítványának egyike, aki a történet nagyrészének szem- és fültanúja volt. Tehát vagy úgy történtek a dolgok, ahogy leírja, vagy hazudott, vagy elmebeteg volt. Mindenki választhat hite szerint, de utólagos kiszínezésről és fokozatos mitizálásról szó sincs.
- Jézus nem is halt meg a kereszten, csak „Tibetben tanult” módszerekkel nagyon lelassította a teste működését. Egyrészt a tetszhalál állapota csak különböző romantikus történetekben létezik, a valóságban a „nagyon-nagyon lassú pulzus” és a „nincs pulzus” állapotát elég könnyű megkülönböztetni. Másrészt miféle technikákat tanult Tibetben? Az a rendszer, amit „tibeti jógának” is szokás nevezni, a tibeti buddhizmus gyümölcse, és hol volt még a buddhizmus Tibetben kétezer évvel ezelőtt? A VIII. században kezd majd kialakulni a bön tibeti ősvallás és a sunyaváda buddhizmus fúziójából.
Szóval itt már határozottan kezd Zeitgeist-os lenni a dolog, és nem lehet nem sejteni mögötte a romboló szándékot. Kár volt egy ilyen jó ötletet egy ilyen alantas hátsó (na nem is annyira nagyon hátsó) szándékkal felhasználni. És ezt nem valami vallásos érzület íratja velem, csak a tények ismerete.
