A blogger neve: "ádáz próféta"

Khm vs. ühm.

Nekem egyetlen kérdésem van: miért nem foglalkozik az üggyel sem a Barikád, sem a kuruc.infó? Miért KKK akciócsoportok válaszolgatnak névtelenül, miért nem adott ki a Jobbik hivatalos közleményt, amelyben nevetségesnek nevezi a támadást?
Lehetséges, hogy pont a Jobbik belső berkeiből jön, a felső vezetés környékéről? Tudjuk, mire hozták létre a gárdát, miért bolondították el becsületes, a hazáért tenni akaró emberek ezreit. Ezt a célt már elérték, bent vannak a Parlamentben. A Gárda pedig megígérte nekünk, magyar embereknek, hogy számon fogja kérni a Jobbikon, ha nem azt csinálják odabent, amit kéne. Az ő szavukra pedig adni lehet. Innentől nemhogy feleslegesek, de útban vannak bizonyos köröknek a Jobbikon belül. Ez a variáció miért nem merül fel senkiben?

A Fidesz nem akarja visszaállítani a sorkatonai szolgálatot. Micsoda meglepetés! Hogyhogy nem akarnak magyar emberek tömegeinek kezébe fegyvert adni? Százezreket kiképezni a használatukra? Vajon miért nem?

Telnek-múlnak a nappalok és az éjszakák.

Hosszú ideje tétlenül ülök. Az idő teljes súlya alatt raboskodom.

Várok valamire.

Ami sosem fog elkövetkezni.

Magány és mozdulatlanság a sorsom. Ezt a helyet elhagyni soha sem tudom. Mindannyian jártunk már itt, és egyszer visszatérünk ide.

Kevés dolog van itt, mellettem elérhető közelségben. Szerencsére az ágyam mellett feküdt a laptop, és a kezemet kinyújtva el tudtam érni.

Hát most leírom a történetet, lerögzítem. Talán egyszer valaki megtudja belőle, hogy jutottam ide – és igyekezni fog, hogy minél később jöjjön utánam. De ha mégis követ majd, én akkor is egyedül maradok.

Telik-múlik az idő…

2001. január 1.

A tavalyi év folyamán előnyös feltételekkel vállaltam munkát. Azt az állást semmiképpen nem szerettem volna otthagyni. Egyetlen hátránya, hogy a munkahelyem messze esik az otthonomtól. Egy másik városba mentem dolgozni. Óriási teher lett volna minden nap kétszer megtenni a hosszú utat, ezért megoldást kellett találnom ideiglenes elszállásolásomra. A szándékom az volt, hogy lakást bérelek, és csak véletlenül akadtam rá a munkahelyem közelében egy jobbnak tűnő szálláshelyre: az egyik lakóház pincéjében négy kiadó szoba várt bérlőre. Kettő ezek közül foglalt volt, de nem lakott bennük senki, csak tárolásra használták őket az utcabeli boltosok. Kettő üresen állt. Az egyiket mától kibéreltem. Munka után itt tölthetem majd az éjszakáimat, reggel innen indulok dolgozni; nem kell hazajárnom.

2001. január 4.

Ma befejeztem a pincébe való "költözést". Tulajdonképpen kevés holmit szállítottam le.

Megismerkedtem a házból több lakóval is. Mrs. Blackberry a ház hírhedt pletykafészke, akit utcaszerte ismernek, mindig eleven, cserfes és kornyeles, egyébként özvegyasszony; hatvan-hatvanöt év körül lehet.

Mr. Kuzen lakik fölöttem a földszinten, igazán megnyerő idős úr, bár az évek úgy tűnik, kissé meggyötörték, lassú és bizonytalan a mozgása, az arca csontos, a hangja reszelős és száraz, mintha egy sírboltból szólna ki.

Holnap innen megyek dolgozni, ma töltöm az első éjszakát a pinceszobában. Szerencsére nem kellett ágyat szállítanom, Mrs. Blackberry adott egy régi ócska heverőt… ideiglenesen jó lesz.

2001. január 5.

Rettenetes! Pokolian hideg van a pincében.

Nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz lesz befűteni. A falak jéghidegek. Kétezer wattos hősugárzót használok – de hiába fűtöttem egész éjjel megállás nélkül, mégis fáztam a takaró alatt.

Nemcsak a falakból jön a hideg, de a levegő is, mintha meg volna dermedve, hiába meleg, mégis borzongatóan fagyos.

A pincefolyosón valahol csepeg a víz, ébren ugyan nem hallottam, de emlékszem, álmomban felfigyeltem a ritmikus kis neszre, mintha apró talpak lépkednének; aztán reggel megállapítottam, hogy vízcsöpögést hallottam.

2001. január 9.

Lehetetlen elmenekülni Mrs. Blackberry társadalmi élete elől, és az a furcsa, hogy nem is igazán akar az ember – ebben a hideg világban minden furcsasága s a levakarhatatlansága ellenére is jó érzés néha egy ilyen közvetlen ember társaságában lenni. Mrs. Blackberry szinte minden este levonul a földszintre és beszélgetésbe elegyedik az ócska sámliján üldögélő Mr. Kuzennal, akinek halk szavát alig érteni, viszont Mrs. Balckberry harsány hangja még a pincémbe is lehallatszik.

A dumapartihoz aztán csatlakozik Mrs. Collins, a házfelügyelő, akitől a pincét bérelem. A két női hang felveri a szobám magányos csendjét; Mr. Kuzennak szava nem, csak a nevetése hallatszik néha, erőteljesen, hosszan és rejtelmesen, majdnem hátborzongatóan visszhangzik a pince folyosóin.

Odalent túlságosan magányos is vagyok, ezért végül felmegyek a vidám társaságba, amelyhez alkalomszerűen csatlakoznak egy-két percre a hazaérkező vagy távozó lakók.

Mr. Kuzen az ajtófélfának támaszkodik hátával; nevetése itt fent érdekes módon már sokkal kevésbé tűnik erőteljesnek, mint odalent. Mrs. Blackberry mindenki felé egyformán szórja a szót, Mrs. Collins viszont mintha csak őhozzá, meg az alkalmi jelenlevőkhöz szólna. Úgy tűnik, Mr. Kuzen jelenlétét ő kevéssé méltatja figyelemre… Amint megjelenek „fent”, a földszinten, Mrs. Blackberry persze rögtön felém fordul, s én kapom a szóáradatot, de tulajdonképpen nem is bánom.

Éppen a századik kérdésre kéne válaszolnom, mikor jön le az emeletről egy fiatal férfi, két kislányával. A gyerekek jól neveltem viselkednek, hangosan köszönnek minden jelenlévőnek külön-külön, először Mrs. Blackberrynek, utolsóként Mr Kuzennak. Mikor mellettünk elhaladtak, az apa furcsa kérdést intézett a két lányhoz. Megkérdezte, kinek köszöntek utoljára. A bácsinak, válaszolták. Mire ő, hiszen nincs is ott semmiféle bácsi. Aztán becsukódott a kapu mögöttük.

Hát ezen csodálkoztunk. Mrs. Collins nevetett. Mrs. Blackberry szinte örült, hogy már megint valami „különös” dolog történt: „Milyen szórakozott egy ember! Ugye azért nem haragszik rá, Mr. Kuzen?”

Mr. Kuzen csak mosolygott szerényen. Aztán nem sokkal később megunta a két vénasszonyt és bement a lakásába. Mrs. Collins pedig megjegyezte, nem csoda, hogy alig vesz tudomást az a fiatal férfi Mr. Kuzen létéről, hiszen az öreget alig-alig látni. Ezen Mrs. Blackberry rendkívül csodálkozott, és bizonygatta, hiszen Mr. Kuzen szinte minden nap kint ül a sámliján! Mrs. Collins rákontráz, ugyan-ugyan, alig látni, alig látni! Áh, legyint Mrs. Blackberry. Nem fognak megegyezésre jutni, nem is kell. Végtére is teljesen mindegy, hiszen csupa semmiségről beszélgetnek itt lent.

2001. január 12.

Még mindig nem sikerült igazán befűteni a pincét! A falak már melegebbek, mégis minduntalan jeges áramlatok cirógatják az arcomat. Szerencsére legalább tüsszögésre nem ingerelnek, és még az első napokban sem fáztam meg, pedig a hidegre mindig is érzékeny voltam.

Úgy tűnik, az elektromos vezetékek nem a legjobb állapotban vannak. Munka után elmentem a kollégákkal sörözni, későb értem haza, későn is feküdtem le aludni, a ház már csendes volt; a villany pedig egyszer kialudt. Ott ültem a teljes sötétségben. Nagy nehezen elbotorkáltam a kapcsolóig, és ahogy megmozgattam a vezetéket, újból világosság támadt. Mikor ismét megmozgattam, kissé villogott a lámpa. Végül úgy találtam, a kapcsoló feletti méteren több ponton is el lehet törve a vezeték. Örültem, hogy legalább működik a világítás. Nyomasztó volt az az egy-két perc is egyedül a sötétben.

2001. január 13.

Ma este megint megtréfált az elektromos rendszer!

Az ágyon fekve olvastam, mikor ismét kialudt a lámpa, a folyosóról pedig furcsa recsegés hallatszott. Megijedtem a váratlan sötétséggel kombinált hirtelen zajtól. A kapcsolóhoz botorkáltam, de hiába mozgattam a vezetéket, nem történt semmi. A koromsötétségben végigbotorkáltam a pince folyosóján, és megállapítottam, hogy a pincefolyosók villanykapcsolója sem működik. Közben ismét jól megijesztett az elektromosság, mert a falra szerelt elosztódobozból hangos recsegés közben hatalmas szikrák pattantak elő.

Felmásztam a lépcsőn – végre világosság –,megkerestem a pince biztosítékát. Felkapcsoltam, ekkor már volt odalent áram.

Azonnal szóltam Mrs. Collinsnak, aki megígérte, hogy intézkedni fog. Megköszöntem neki, mire furcsa megjegyzést tett; azt mondta, örül, hogy én legalább itt maradtam.

Kiderült, hogy előttem már négy bérlő jelentkezett a pincébe, de úgy tűnik, mindegyikük meglógott, senki nem fizetett a hónap végén, és addigra bottal üthették a nyomukat. Az esetleges egyéb lakcímüket vagy elérhetőségüket nem tudta Mrs. Collins, így sosem kérdezhette meg, miért mentek el, illetve nem kérhette rajtuk számon az elmaradt bért.

A bérlők még az apróbb kacataikatt is otthagyták szétszórva, csak az értékesebb holmikat vitték el, egyetlen szó nélkül távozva. Már elsőre is furcsa az egész, mondta Mrs. Collins, node négyszer! – volt miről beszélnie Mrs. Blackberrynek napokig.

2001. január 15.

Beszélgettem Mr. Kuzennal. Megtudtam, hogy a keresztneve John, és kereskedő, bár nyugdíjas (hetven éves múlt), de még mindig aktív, néha ad-vesz ezt-azt.

Felajánlott nekem megvételre egy szekrényt. Beinvitált a lakásába, hogy nézzem meg. Odabent a nagyszobában a tévé be volt kapcsolva, az ablakkal szemközti falnál pedig ott állt az a bizonyos bútor. Nem találtam semmi kifogásolhatót rajta, és mivel hiányos volt pincém berendezése, ezért meg is vettem Mr. Kuzentól.

Ajánlott nekem még egy pár fotelt is, és megemlítette, hogy ezeket éppen a pince előző bérlőjétől vette. De ezekre sem pénzem, se szükségem nem volt.

2001. január 16.

Véletlenül összeakadtam a lépcsőházban Mrs. Collinssal, aki éppen az utcára igyekezett. Megkérdeztem tőle, mi a helyzet a villanyszerelőkkel.

Elmondta, elég zavaros a helyzet, a cég, amelyet megbízott telefonon, kiküldött egy embert. Az reggel még felvette a munkát, aztán a munkahelyéről egyenesen távozott valahová, de hogy hová, azt nem tudja senki, azóta nem találják.

Mrs. Collins hozzáfűzte, elég furcsa história, hiszen azért mégiscsak az ő alkalmazottjuk, hogyhogy nem tudják elérni, miért nem hívják fel, keresik meg valahogyan. „Egyszemélyes sztrájk, hogy mik vannak”, mondta még, mielőtt kilépett volna kapun.

Közvetlenül azelőtt elhaladtunk Mr. Kuzen ajtaja előtt. Az öreg kint ült az ajtó előtt. Mrs. Collins figyelemre sem méltatta, elrohant mellette. Én köszöntem: Jó estét! Mr. Kuzen úgyszintén. Mrs. Collins visszhangozta a köszönést. Nekem! Azt hitte, neki köszönök, mivel távozni készül, hát ő is köszönt nekem, és kilépett a kapun. Úgy tűnik, egyáltalán nem vette észre Mr. Kuzent, és a köszönését sem hallotta meg.

2001. január 20.

Ismét találkoztam azzal a fiatalemberrel, aki egyedül neveli két kislányát. Ezúttal a ház bejárati ajtaja előtt botlottunk egymásba. Felhasználtam az alkalmat, hogy megkérdezzem, miért van a kapu mellett az az emléktábla. Minden különösebb magyarázat nélkül, csak annyi állt rajta: John Bright, 1912-1985.

A férfi, Mr. Perry elmagyarázta, hogy Mr. John Bright a ház lakója volt a nyolcvanas évek elején (egészen haláláig); egy ártalmatlan, idős férfi volt, akit valamiféle megtévesztő nyomok véletlenszerű egybeesése miatt meggyanúsítottak, hogy sorozatgyilkos. A házban, és a környéken akkoriban történt több különös eset, olyan gyilkosságok, amelyekre nem lehetett semmilyen indítékot találni. A rendőrség eljött, hogy letartóztassa Mr. Brightot, aki ugyan ártatlan volt, de kissé szenilis, idős kora miatt szeszélyes. Nem hagyta magát bilincsbe verni. A rendőrök, mint veszélyes sorozatgyilkost kezelték, pisztolyt fogtak rá. Ő visszamenekült a lakásába, előkapta a saját revolverét, majd azzal kezdett hadonászni, s fenyegetőzni, hogy lőni fog. Egy félreérthető mozdulatánál a rendőrök tüzet nyitottak. Itt, a ház folyosóján lőtték le.

Az ő emlékére csináltatták az akkori lakók a táblát. A mostaniak közül már senki nem emlékszik Mr. Brightra, még Mrs. Blackberry is csak '87-ben költözött ide.

A lakás attól kezdve üresen állt, senki nem akart beköltözni, valahogy, valamiért mindenkit elrettentett Mr. Bright története.

Megkérdeztem, melyik lakás az. A kapu mellett, a földszinten balra az első, válaszolt Mr. Perry. Megdöbbentem. „De hisz az Mr. Kuzené!!” Mr. Perry egy pillanatra eltűnődött az ellenvetésemen, aztán, mintha csak akkor értette volna meg, miről beszélek, azután valami ilyesmit mondott: „Jah, igen, az öreg zsidó, befektetésnek olcsón megvette a lakást, mivel nem akar odaköltözni senki.” S távozott.

2001. január 22.

Este lementem a pincébe, és éppen felgyújtani készültem a folyosón a villanyt, mikor a teljes sötétségben elém lépett Mr. Kuzen. Az öreg alakja valószínűtlenül derengett a sötétségben, így azonnal megismertem, mégis megijesztett. Félig szemrehányóan kérdeztem tőle, miért nem kapcsolja fel a villanyt, ha itt van; mire ő csak nevetett.

Így közelről nem tűnt olyan kísértetiesnek a nevetése, hiába visszhangzott a szokottnál is erőteljesebben a folyosón. Igencsak fáztam – bár rajtam volt a télikabátom –, úgyhogy bementem a szobámba, és felkattintottam a hősugárzót. Mr. Kuzen, úgy tűnt, befejezte dolgát a pincében, elindult felfelé a lépcsőn.

2001. január 24.

Nem találkoztam a ház egyetlen lakójával sem.

Csend és béke honolt mindenütt, mikor beléptem. Nem hallottam a lakásokból kiszűrődő zajokat sem.

Becsöngettem Mr. Kuzenhoz. Mikor a szekrényt vettem tőle, a fotelek mellett mutatott két régi széket is, azt mondta, eladja nekem őket, méghozzá olcsón. Akkor nem érdekeltek, de most rájöttem, mégis szükségem lehet legalább az egyikre.

Mr. Kuzen nem volt otthon, vagy nagyon mélyen aludt, mert nem jött ki.

Lementem a pincémbe, a folyosón a szokásosnál is hidegebb volt. Bementem a szobámba, ami – őrület! – a nap folyamán ismét teljesen áthűlt. Bekapcsoltam a fűtést.

Éjfél körül feküdtem le aludni.

Magamra húztam a takarót, a fűtést egyenesen az ágyra irányítottam, és mégis, hol itt, hol ott éreztem hideg áramlatokat végigsuhanni a testemen.

Éjfél után pár perccel ismét felhangzott az elektromos recsegés a folyosóról. Az első pillanatban megfagyott a vérem, de aztán rájöttem, mi az a zaj, annak ellenére, hogy a hősugárzó fújtatása elkendőzött minden egyéb hangot.

Felkapcsoltam az ágyam mellett a kislámpát, melyet Mr. Kuzentól vettem előzőleg.

Azonban sötétségben maradtam.

Úgy tűnt, megint nincs áram.

Nyomasztó volt a gondolat, hogy közel s távol sehol nincs elérhető fényforrás; mégis úgy gondoltam, jobb, ha nem foglalkozok az egésszel, majd holnap reggel, a nap fényénél megnézem, mi a helyzet, addig meg hadd recsegjen az az elosztódoboz. Valószínűleg megint lecsapta a biztosítékot.

A zajok ismét felhangzottak a folyosóról.

A legnagyobb jóindulattal sem tudtam őket elektromos recsegéssel azonosítani.

Megdermedtem. Mik ezek a neszek? Az álmomból ismert apró „csepegés”… végtelenül könnyű, súlytalan lábak léptére hasonlít.

Lenyúltam a padlóhoz, kikapcsoltam a hősugárzót, majd a teljes csendben figyeltem, mik lehetnek azok a hangok…

A hősugárzó! Hiszen működik!

Van áram.

De mégsincs.

Mi történt itt?

Visszahúztam a kezem a takaró alá.

A szemem az ajtóra tapadt.

Mozdulatlanul hallgatóztam.

Csip-csep… cip-cap- tip-tap… tip-top…

A neszek egyre közelebb jöttek a folyosón.

Újra felhangzott a recsegés, és nem hallottam tőle semmi mást.

Ide-oda verődött a hang a pincében, bejött a szobába, felült a régi szekrényre, kinézett az ablakon, majd visszafutott a folyosóra, felkúszott a földszintre, és a ház bejárata közelében végképp szétfoszlott.

Aztán csend lett.

Nagy csend lett.

Két lépés hallatszott az ajtó előtt.

Nem vízcsepegés.

Tétova, lassú, bizonytalan, de könnyű, majdnem súlytalan emberi léptek. Ez nem tréfa. Tennem kell valamit!

Moccanni sem mertem.

Mintha tudtam volna, mi következik, annyira egyértelmű volt. Mégis elborított és maga alá nyomott az értelmetlen, tudattalan félelem.

Az idős férfi derengő alakja a koromsötétségben keresztüllépett a zárt ajtón.

Mr. John Bright Kuzen megállt az ágyammal szemben.

Farkasszemet nézünk egymással.

Várom, hogy mit tesz.

De nem tesz semmit.

Csak néz rám.

Mostantól fogva örökké.

Az ágyban mozgok, kinyújtom a kezem a lámpáért, amely nem világít; vagy éppenséggel ezért a laptopért…

Felkelni képtelen vagyok.

Talán négy napja fekszek így.

Mikor eljön a nappal, akkor is éjszaka marad, az én számomra.

Többé nem jön be ebbe szobába senki, az én számomra.

Akkor is itt leszek, mikor már beomlott a pince, a föld alatt is végtelen farkasszemet nézek éji látogatómmal, csak a kezemet mozgathatom néha.

Telnek-múlnak az évszázadok.

(Pécel, 2001. január)

Su GoWai apát lemondott kolostora vezetéséről. Lemondott azért, hogy szabadon elmélkedhessen, meditálhasson és a nap huszonnégy órájában minden erejét a megvilágosodás keresésének szentelje. Kolostori cellájának magányában a korábbiaknál sokkal elményültebben kezdte tanulmányozni a Tanítást és minden szent könyveket, a Pátriárkák kinyilatkoztatásait és szútra-értelmezéseit.

Szándéka volt, hogy megtalálja azt a valamit, ami egész eddigi életében nem hagyta nyugodni. Valami, ami tanítás és tanulás közben, magasztos művészetek élvezete és tanulmányozása idején, vagy bármikor, például a természetben járva, vagy a kolostor kertjében üldögélve előjött, rátört, és figyelmeztette: még nem értettél meg semmit! Az apát tudta, hogy be kell teljesítenie a tudat természetének a Tan által előírt alappontjait. Egyszerűen: el akarta érni a megvilágosodást, hiszen úgy gondolta, a Végső Válasz, az okok oka az, ami nem hagyja nyugodni. Negyvenkét évesen vágott neki, hogy bevégezze a nagy Utat, és megtalálja a Végső Választ. Ekkor már elismert mester volt, akinek sok kolostorban hírül vették és tisztelték bölcsességét; ő maga szerényen kitért a magasztalások elől, hagyta, hogy szerzetestársai náluknál sokkal tudósabbnak gondolják, de belül adós volt még magának a Válasszal. Rá kellett jönnie, miért nem ért igazából egyetlen tanítást sem. Felszínre kellett hoznia, ami a lelkét nyomta.

 Su GoWai elölről kezdett mindent. Sorravette a dolgokat, ahogy minden kezdő cséla tette az ő kolostorában, éveken át. Először egyszerű dzongcsen-meditációval indított, hogy tudatát megtisztítsa, majd az első napokban újra felfedte a Hat Forrást. Aztán megtanulta tökéletesen elkerülni a Hat Tisztátalanságot. Átérezte a Négy Nemes Igazság jelentőségét, tartózkodott a Három Méregtől, megvalósította a Helyes Nyolcas Utat, követte a Három Törvény Eszméit, áthaladott a Száz Kapun. Testét hátrahagyta a hideg, repedezett falú cellában, és a végtelen szabadság mezeire indult, a Tíz Irány Bóddhiszatváival és a Három Világ Buddháival meditált együtt. Átlátta a valóság titkát, megismerte az Okokat és a Törvényt, megszabadult a vágyak indulatától, a létezés indulatától és a tudatlanság indulatától. Legyőzte a születést, és legyőzte a halált.

 Buddha vagyok, állapította meg a cellája padlójáról felkelve. Odakint találkozott egy szerzetessel, és megkérdezte, mennyi ideje, hogy bement a cellájába. Három hét? Nem is olyan sok. Három hét alatt irányonként hét utat járt végig, a test, a lélek, és a szellem útjait. Az irányok száma három volt. Úgy csinálta, ahogy mesterétől tanulta annak idején...

 Aztán kicsivel később észbekapott. Rájött, hogy nem mindentudó. A buddhaságot nem érte hát el - de sebaj, attól a zavaró ponttól megszabadult. Tisztán látja a dolgokat.

 Ahogy a folyosón haladt végig, zeneszó hallatszott az egyik cellából. Három szerzetes énekelt, és valaki hangszeren kísért. Su GoWainak gyermekkori emlékek tódultak az agyába, a semmiből megrohanva őt. Ha ezek az ifjú szerzetesek tudnák, hogy mi mindent jelent ez a dal, ami történt, és ami történhetett volna… Előjött AZ a dolog, újból elkapta a fekete űr, megszédült, és a sötétség figyelmeztette: a világot még mindig nem olyannak látja, amilyen. Ott az a sötétség… ha a titkát meg tudná fejteni…

 Visszaindult a cellájába. Előzőleg nem járt sikerrel, hát most újból megpróbálja.

 Megigazította maga alatt a csuháját, és nekiesett a Hat Forrásnak. Aztán a Hat Tisztátalanság jött, a Négy Nemes Igazságot tisztábban érezte, mint valaha, a Három Méreg, a Helyes Nyolcas Út, a Három Törvény Eszméi, a Száz Kapu. A Tíz Irány Bóddhiszattváit immár ismerősként üdvözölte, a Három Világ Buddháit jobban értette, mint valaha, és hirtelen újra átlátta a valóság titkát, az Okok, a Törvény, a három indulat, a születés és a halál valóságát és mindezek elkerülését.

 Kopogtak az ajtón, mire visszazuhant testébe. Nem sikerült, állapította meg, immár azonnal. Egy ifjú szerzetes kért tőle tanítást. A Négysarkú Tételről érdeklődőtt.

 Su GoWai azonban még soha nem hallott a Négysarkú Tételről. A szerzetes csodálkozva, de tisztelettel emlékeztette, ez az, amikor a jámbor filozófus egyszerrre állít és tagad, aztán bizonyítja egyiket is, másikat is, majd cáfolja mindkettőt. Su GoWai elhárította a feladatot, mondván, majd később sort kerít a magyarázatra. Mikor egyedül maradt, a Négysarkú Tételen kezdett meditálni. Milyen különös: miért pont négy sarka van az igazság legteljesebb kifejezésének? Érdekes szám ez a négyes, kettő meg kettő, kétszer kettő, kettő a másodikon, és így tovább, a végtelenségig... Ha az igazság négy oldalú, a szemlélet egyoldalú, a lényeget három oldalban kell keresni; és a tudós férfi elmélyült gondolataiban...

* * *

 Su GoWai-t legközelebb Indiában, az öt évenként megrendezett pa-Dwan-i titkos jógitalálkozón láthatták viszont lámatársai - akik még éltek. Su Go-Wai hetvennyolc éves volt, és ránézésre éles ellentétben állt a többi öreg mesterrel, akik Pa-Dwanban összegyűltek: a bölcsességnek nyomát sem mutatta szavaiban vagy tetteiben. Mégis, sugárzott belőle valami megmagyarázhatatlan, nyugtalanító, mintha fekete űrt látna az ember… ott van minden, ami volt és ami lehetett volna…

 Su GoWai szólni kívánt a többiekhez. Felállt, várt egy kicsit, míg teljes csend lett, és így szólt:

 - Barátaim, társaim a nagy Úton, mely visszavezet eredetünkhöz! Hatalmas felfedezést tettem nemrégiben!! Évtizedekig tartó elmélkedések és meditáció eredményeként rájöttem egy alapvető igazságra, amit mindannyiotoknak meg kell ismerni.

 Hatásszünet.

 - Tiszteletre méltó mesterek, rájöttem, hogy a világegyetemben, a létezésben három alapvető irány van. Mi csak kettőt érzékelünk, a pozitívat és a negatívat, de van egy harmadik is… nem, nem a dimenziókról beszélek, minden dimnezión belül van egy harmadik irány, csupán a mi tudatunk képtelen felfogni. Dimenziónként van három irány!

 A teremben sok kéz emelkedett fel egy kicsit, és mozgott tétován jobbra-balra. A jógik nem értették a tétel lényegét. Arra kérték Su GoWai-t, szemléltesse az igazságát, mint ahogy a negyedik dimenziót is, bár felfoghatatlan, közvetve lehet szemléltetni.

 - Szemléltetés helyett megpróbálom elmagyarázni.

 Az öreg mesterek érdeklődve biztatták.

 - Hát… - kezdte Su GoWai.

 Aztán csak állt.

 Másnap reggel egy kicsit bólogatott, aztán összébb húzta a csuháját, és távozott a teremből, mely már rég üres volt.

(Pécel, 1999.)

Érdemes lenne azért néha bekapcsolni a tévét. (Ha lenne.) Érdemes lenne fél szemmel odapislogni, miben sántikál éppen az ellenség. Mit hazudik éppen a híradóban, mit csepegtet éppen a köztudatban a legújabb sikersorozaton át, merrefelé tereli éppen a nyájat. De ezt már megfogalmaztam a rádió 2. adásában is. Belelapozni a celebmagazinba vagy az olcsó hírújságba, és persze a Zinnyexen átfutni az "elemző" cikkeket.

A TV általi programozás legegyszerűbb módszereiről már vagy két hónapja akarok terjedelmes bejegyzést írni. De most is inkább az ősmagyar nyelv meg az ősvallás van terítéken. Be vagyok fasisztulva, ez van.

Korábban írtam, hogy a Jobbiknak konstruktív ellenzékként kéne funkcionálnia, ugyanúgy beterjeszteni a megszövegezett törvényjavaslatokat, mintha ők lennének többségben és kormányon, ezzel pedig színvallásra késztethetik a Fideszt. A Fidesznek azonban lehetősége van a Jobbik egyik fegyverét visszafele fordítani: nevezetesen a mentelmi jog eltörlését. A mentelmi jog, bármilyen furcsa is, nem azt védi, aki éppen egy képzavarral a húsosfazék mellett tömi a zsebeit, hanem az ellenzéket. A többségi párt/koalíció tagjai közül kerülnek ki a kormány tagjai, akiknek totális ellenőrzésük van a végrehajtó szervek fölött. Vagyis azokban az esetekben alkalmazzák a törvényt, amely esetekben kedvük van. Amikor pedig ők követnek el bűncselekményt, olyankor történetesen nincs kedvük. A bírói hatalom hiába független, egyrészt az elmúlt három évben láthattuk, hogy nem az, másrészt a bíró csak akkor fog proaktív módon útnak indulni, hogy az istenhegyi villa ajtaját berúgva ítéletet hirdessen Orbán Viktor felett, ha Chuck Norrisnak hívják, egyéb esetben csak a rendőrségen és az ügyészségen át jutnak elé a büntetőügyek, s mindkét szervezet a kormány irányítása alatt van.

Szeretném látni tehát a Jobbik vezetőinek arcát, amikor Orbánék igent mondanak a mentelmi jog eltörlésére. A kéz kezet mos-elv alapján majd az elvtársakat is ugyanúgy védeni fogja a kormány a rendőrség és az ügyészség kézi vezérlésén keresztül, mint sajátjait. A Jobbik képviselőit viszont... na, azokat a páncélos sünök fogják kirángatni a Parlament ülésterméből, bilincsben, ha egy gárdista-egyenruhához hasonló elemet felfedezni vélnek az öltözködésükben. (Az előkészületben lévő Lex Lazarus szerint pedig már akár az is tiltott egyenruhaviselésnek számíthat, ha díszmagyarban mennek az országházba mindannyian.) Ugye, mindjárt nem olyan jó buli a mentelmi jog eltörlése, ha a kormányrúd a politikai ellenlábas kezében van? Jelen helyzetben tehát nem csak a Jobbik tudja a Fideszt színvallásra kényszeríteni, hanem fordítva is megtörténhet ugyanez, nevetségessé, komolytalanná tehetik a Jobbikot, ha saját korábbi javaslataira ellenzékből már kénytelen nemet mondani. S nem csak a mentelmi jog, de a képviselők visszahívhatósága ügyében is! Hiszen ha a képviselőket visszahívhatóvá teszik, a Fidesz biztos, hogy minden választókerületben össze tudja szedni az ehhez szükséges aláírásokat, ez pedig azt jelenti, hogy mostantól gyakorlatilag az egész országban folyamatosan kampányolni kell majd. A Fidesz győzi pénzzel (a mi pénzünkkel), de a Jobbik vajon meddig bírja? Az emberek már csak azért leadják a Fideszre a szavazatukat, hogy ne kelljen már öt percenként választani rohangálni, hanem béke legyen végre.

A másik visszafordítható fegyver a kettős állampolgárság, melynek ügyes kijátszása esetén a Jobbik és az MVSZ közösen kaphat az arcába - de persze a legnagyobb vesztes ebben az esetben is a magyarság egésze lesz. Ha a Fidesz meglepetésszerűen közli, hogy a határon túli magyaroknak állampolgárságot ad, csak folyamodniuk kell érte, s automatikusan megkapják, senki nem sejti majd, honnan fúj a szél, amíg Irán el nem kezdi komolyabban fenyegetni Izraelt, s izraeli polgárok százezreinek furcsa módon éppen (a hazánkéhoz hasonlítható mértékben cionista irányítás alatt álló) Romániában jut eszébe menekültként sátorozgatni átmenetileg, azon belül is a de jure Romániának számító Székelyföldön... Azután pedig a magyarul két szót alig tudó holokauszt-túlélőnek csak kérnie kell a magyar állampolgárságot...

- Szevasz, Tibikém! Mi van veled? Mit hívogatsz fel engem ilyen ködös történetekkel? Úgy suttogtál a telefonba, mint ha a kínai titkosszolgálat lenne rajtad! Mi van veled?

- Figyelj, öregem, mondtam, hogy ez nem telefontéma! Besétált az orrom elé egy olyan lehetőség – és itt lehalkította a hangját –, amivel megcsinálhatnánk a nagy pénzt! Végiggondoltam, elvileg együtt van minden, ami kell! Itt, ezen a szent helyen együtt van minden, ami…

- „Szent helyen”! Miért pont ebben a füstös kocsmában kellett találkoznunk, amikor…

- Petikém, nézz körül! Itt vagy te, itt vagyok én, itt van a haverod a pult mögött – semmi más nem kell kiindulásnak! Figyelj rám…

* * *

Bandi a pult mögött állt, a szeme sarkából figyelte Tibort, amint az asztal fölött előrehajolva magyaráz Péternek; a szemében megszállott lelkesedés csillog. Bandi régről ismerte ezt a tekintetet, tudta, mit jelent ez Tibornál.

Ez az ember készül valamire.

Tibor felállt, és a pulthoz sétált.

- Bandi! Bandikám! De rég láttalak!

- Nem kell a bratyizás, Tibi – húzta a száját Bandi, de azért kezet nyújtott Tibornak. – Tudom, hogy akarsz tőlem valamit, és én…

- Akarok valamit, hát mit akarnék én? Két korsó sört, azt szeretnék.

- Látom, hogy jár az agyad valamin, esz a fene… – Benyomott egy korsót a csap alá. – …és tőlem vársz segítséget; de én ezerszer megmondtam neked, hogy a mindenféle ügyeidet ne itt bonyolítsd! Azért, mert a Peti haverja vagy…

- Nem kell a duma, Bandi, tudom jól, hogy nem én vagyok itt a legsárosabb alak, messze nem én vagyok! Azonfelül csak egy telefonszámot szeretnék, onnantól nem is látsz! – Tibor átvette a két korsó sört, és engesztelő pillantást küldött Bandi felé. – Ha nem akarsz…

Visszasétált az asztalukhoz az itallal, és leült.

- Őrület – ingatta a fejét Péter –, ez őrület.

- Nincs itt semmi őrület, Petikém, szépen végigcsináljuk, lépésről lépésre, és meglesz a pénz, amivel mindketten megvalósíthatjuk az álmainkat! Minimális befektetéssel…

- Minimális, minimális! Miből akarod a kiadásokat fedezni?

- Na itt jössz te a képbe, Petikém, neked van pénzed, és… Most min húzod a szádat, mi van, mit számít az a pár százezer forint a zsákmányhoz képest?! Én csóró szar vagyok, de van egy nyerő tervem, neked van hozzá pénzed, mindjárt lesz egy telefonszámunk, meglesz a megfelelő emberünk, és nekivághatunk! – Fenékig ürítette a korsót, azután lecsapta az asztalra. – Na hassunk rá!

Felálltak az asztaltól.

- Eddig még benne vagyok – mondta Péter, miközben a pult felé sétáltak. – Egy telefonszám, amit esélyünk nincs megszerezni. De ha mégis…

- Csak bízd ide.

- Szevasz, Bandi! – Péter letette üres korsóját a pultra. – Mi újság? Milyen a forgalom?

Bandi feltartotta a két kezét.

- Na jól van, jól van, nem kell ez, ne csináljátok ezt! Csak mondjátok, milyen telefonszám kell!

- Egy kurvára rohadtul profi tolvajé – felelte Tibor félig súgva. – A csúcs-csúcs-top-elit-csúcs kategóriában gondolkodva.

Bandi letett egy feles poharat Tibor elé, drága Whiskyt húzott elő a pult alól, és töltött, színültig. Tibor tétován nyúlt az ital felé.

Bandi felkapta a poharat, és felhajtotta a Whiskyt.

- Eeeeh – sóhajtott elégedetten, és a pultra támaszkodott. – Rudolf elég jó lesz nektek?

Péter tanácstalanul Tiborra nézett, akinek kigúvadtak a szemei, aztán szkeptikus arckifejezéssel szólt:

- Nem mondod komolyan, hogy te tudod a Rudolf telefonszámát…

- Én nem. – Bandi elhárító mozdulattal intett, azután egy baseballsapkás vendégre mutatott. – Ő tudja. – A két férfi otthagyta a pultot, de Bandi utánuk szólt: - Hé! Jöttök eggyel! – Erélyesen rájuk mutatott a két kezével. – Mind a ketten! – Azután cinkosan kacsintott, és sokatmondóan a baseballsapkás fej felé mutatott. – … és villantsatok!

* * *

- Ne haragudj a zavarásért, leülhetnénk ide egyetlen percre? Meghívnánk egy italra.

A hirtelenszőke hajú, ravaszkás arcú fiatal férfi elfintorodott.

- Mi kéne, ha volna?

- Egy telefonszám. – Bandi leült, és a szokásos összeesküvő-hangnemre váltott. – Rudolf száma.

- Mi? – A fiatalember fennhangon szólalt meg, mit sem törődve Tibor óvatoskodásával. – Honnan tudnám én azt?

- Figyelj… – kezdte volna Péter, de a másik rendíthetetlenül folytatta:

- Hol vagyok én attól, hogy ilyen emberekkel haverkodjak? Nézzél már rám! Ilyen…

- Tudod, vagy nem tudod a számát? – erőltette Tibor. – Bandi mondta, hogy te…

- A Bandi hülye! Nem tudok én semmit.

- A haverunk szerint is tudod… – vette át a szót Péter.

- Milyen haverotok?

- Biztos ismered te is… - előhúzott az asztal alól egy ötezrest. – Lalinak hívják a mi közös haverunkat, Kossuth Lalinak…

- Széchenyi – szólt oda fojtott hangon Tibor.

- Mi?

- Te állat, Pistinek hívják a haverunkat.

Péter a két ujja között előrebillentette a bankjegyet:

- Nos?

- A haverotok is hülye! – bökött a srác a pénz felé a fejével, de szemével rá se pillantott. – A Rudolf telefonszáma nem terjed külvárosi kocsmákban. – Széttárta a kezét. – De ha mondjuk az én haverommal konzultálnátok, talán ő segíthetne nektek…

- Ki a haverod? – kérdezte Tibor.

- Szerintem ti is ismeritek a Ferit. Mindenki ismeri a Deák Ferit! Bár az ilyen helyeken, mint ez itt, ritkán fordul meg…

Péter gyötrődő arckifejezéssel nézett Tiborra.

- Egy húszas? – nyögte oda fojtott hangon.

- Mi van már, mit szórakozol már, villantsad azt a húszast! Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni…

* * *

- Jó napot kívánok, Tibor vagyok, és Rudolfot keresem!

- Milyen Tibor. KIT keres?!

- Rudolfot!

- Ezen a számon ugyan nem talál semmiféle Rudolfot, uram. Téves!

- Nekem egy megbízható forrásból… Halló! Halló… – Tibor lecsapta a telefont az asztalra. – Ez a szemétláda! Megkeresem, agyonvágom! De a Bandi haverodat is csókoltatom, hogy…

- Lazítsál már, Tibi, neki mi köze van ehhez? Ez a kis gennyláda biztos mindenkit átvágott, két feles közt elhintette a pultnál, hogy nagymenő spanjai vannak, aztán most röhög a markába!

- Majd nem fog röhögni, ha eltöröm a kezét-lábát! Még a kórházban is ütni fogom!

Tibor felpattant, felkapta a mobiltelefont, és a teraszról a kocsi felé sietett, Péterrel a nyomában.

- Megtalálom a kis mocskot, az biztos – dühöngött, miközben kihajtott a kapun. – De a Bandihoz is lesz egy-két szavam! „Jöttök nekem eggyel”, mi?

A kerekek porfelhőt kavartak, ahogy Tibor rálépett a fékre a kocsma előtt. Hangos dörrenéssel csapta be maga mögött a kocsiajtót, majd pillanatokon belül berontott a kocsmába.

Odabent a pultnál várakozott, mert Bandi éppen vendéget szolgált ki. Ujjai vadul doboltak a pulton a türelmetlenségtől.

Péter leült mellé az egyik bárszékre, és intett Bandinak. Tibor meg sem várta, hogy a pultos odaérjen hozzájuk, két méterről reccsent oda:

- Hol az a kis genny?

- Milyen kis genny?

- A tegnapi kis genny! – szólt Péter –, aki levett minket egy húszassal! Ismered?

- Nyilván ismeri – morogta Tibor –, különben nem ajánlotta volna be nekünk! – Szemrehányó pillantást akart vetni a kocsmárosra, de abban a pillanatban nyílt a mellékhelyiség ajtaja, és kilépett rajta a tegnapi férfi.

Péter és Tibor egyszerre pattantak fel, és szinte rávetették magukat.

- A Rudolf száma, mi?! Hol a pénzem?! – kérdezték egyszerre.

- Egy pillanat, egy pillanat! Mi a probléma?

- Ott helyben találtad ki azt a számot, vagy gyakoroltad is előtte?

- Nyugalom, nyugalom – szinte suttogott a srác. – Ha én eladok valamit – mutatott magára –, az a minimum, hogy egy nap garanciát vállalok rá.

- Garanciát?! – hörögte Péter. – Ez egy…

- Felhívtátok a számot? Felvették?

- Felvették, hát! És semmiféle…

- Gratulálok, akkor máris beszéltetek Rudolffal! – A fejéhez kapott. – Öregem! Azt hittétek, hogy úgy fogja felvenni a telefont, hogy „Tessék, Rudolf vagyok, Közép-Európa egyik legnagystílűbb tolvaja!”, hm? Én azt mondtam – magyarázta –, hogy megadom nektek a számát, értitek, a számát – nem pedig azt, hogy összehozlak vele benneteket!

- Most mit csináljunk, ha letagadja magát a telefonban, akkor hogyan tárgyaljunk vele? – kérdezte Péter, inkább Tibortól, mint az ismeretlentől.

- Jó ég, el is tudom képzelni, hogy azt mondtátok a telefonban, „Jó napot kívánok, mi a Rudolfot keresnénk”…

Tibor szégyenkező pillantást vetett Péter felé.

- Hát, pedig pont így volt – nyögte Péter.

- Felhívod – folytatta a srác, mutatóujjával a tenyerén mímelve a szám beírását –, és azt mondod, hogy: „Szervusz, Rudolf, én a Béla vagyok”… Ne haragudj, hogy hívnak? …szóval „én Tibor vagyok, Feri adta meg a számodat” (ez vagyok én), „és mit-tudom-én-mit akarok tőled”! Hm? – nézett széttárt kezekkel a két férfira, utána fejét csóválva faképnél hagyta őket.

* * *

Péter a sarokban ült, annál az asztalnál, melyet Rudolffal előre egyeztettek. Magas, fiatal férfi lépett be a kocsmába, körülnézett, azután egyenesen megindult a pult felé.

Rendelt két fröccsöt, majd egyenesen Péter asztala felé vette az irányt. Szó nélkül leült, letette az italt, drága cigarettát húzott elő. Rágyújtott, végül azt mondta:

- Üzletről beszéltetek a telefonban.

- Lenne egy kivételes lehetőség egy igen magas összeg megszerzésére.

- Most akkor esti mesét mondasz, vagy üzletről beszélünk? Miféle magas összeg?

- Hárommilliárd forint.

Rudolf felemelte a poharat. Péter koccintott vele.

- Szervusz.

- Szervusz.

Péter jókorát húzott a savanyú italból, majd újból beszélni kezdett:

- A társammal tudomásunkra jutott egy szép nagy, fekete bőrönd holléte, amelybe hárommilliárd van belegyömöszölve készpénzben és bemutatóra szóló papírokban. A segítségedet kérjük ennek az ellopásához. A szükséges embereket és a pénzért megkapható szükséges eszközöket biztosítani tudjuk. Hárman vagyunk, háromfelé osztozunk.

- Mi ez, valami trezor?

- Trezorban már máskor is látott a világ nagy pénzt, az nem nagy dolog. Ez a táska egy alig őrzött helyen van; és akik őrzik, azoknak fogalmuk sincs, hogy min ülnek… Egy pillanat.

Péter otthagyta az asztalt, a mellékhelyiség irányába indult. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Rudolf felállt és követte.

Péter hallotta a háta mögött az ajtó kinyílását és becsukódását. Mikor pedig elfordult a pissoirtól, egy pisztolycsővel nézett szembe.

A férfi, akiről immár aligha lehetett elhinni, hogy tényleg ő Rudolf, hátával támaszkodott az ajtónak.

- Pakolj ki – szólt.

Péter döbbent pillantást vetett rá.

- Behúzol a sógorom haverjának a kocsmájában?

- Pakolj ki!

- A sógorom haverjának a kocsmájában?

- Beléderesszek egyet?

- Véged van neked is, meg a kis szőke haverodnak is! Rudolf, mi? …tessék, itt van, itt van – szórta ki maga elé a zsebe tartalmát – sokra mész ezzel a kis szarral, még szerencse, hogy nem hoztam magammal rendes pénzt…

- Lassan, lassan – szólt rá az idegen, de Péter nem törődött vele, szakadatlanul dühöngött tovább:

- …de innen nem teljesen biztos, hogy törött láb nélkül jutsz ki, azt most megmondom! A sógorom haverjának a…

- Fordulj meg!

Péter nem tudta mire vélni az utasítást. Most még hátba is lövi talán ez az ember?

- Meg kell, hogy motozzalak, hogy nincs-e nálad fegyver. Fordulj már… azaz. Tedd a kezed a csempére.

* * *

Tibor látta kintről, hogy Péter bement a mellékhelyiségbe, majd azt is látta, hogy a Rudolfnak hitt férfi követi. Egy perc várakozás után kezdett rossz előérzete lenni; végül elszántan belépett az ajtón, és a mellékhelyiség felé indult.

* * *

A férfi gyorsan végigmotozta Pétert, kihúzta a farzsebéből az irattárcát, melyet Péter elmulasztott a földre dobni a pénztárca és a kulcsok mellé, előkereste belőle a személyi igazolványt; hangosan felolvasta az igazolvány sorszámát, majd pár másodperc múlva leeresztette a fegyvert.

- Oké, összeszedheted a cuccodat. Ne haragudj, de tudnunk kellett, hogy rendőr vagy-e. Jöhetsz, Rudi.

Péter ebben a pillanatban értette meg, hogy az italába vizelethajtót csempészett a férfi, valamint azt is, hogy folyamatos telefonos összeköttetésben van az igazi Rudolffal, aki mindent hall; ő az előőrs, ő viszi vásárra a bőrét Rudolf helyett az ilyen kockázatos találkozóknál – nyilván nem kevés pénzért. Rudolf pedig nem kezdő – valószínű szert tett egy adatbázisra az országban szolgáló összes rendőr személyazonosságával.

Az ajtó kivágódott, a kilincs teljes erővel hátba találta a férfit, majd napbarnított, izmos karok nyúltak át a hóna alatt a tarkójára kulcsolódva, a pisztoly a földön csattant, és a láthatatlan támadó már vonszolta is ki a férfit mellékhelyiség ajtaján.

- Majd adok én neked pisztolyokkal hadonászni a vécében! – ordította a fülébe.

- Tibor, Tibor! – kiabálta utána Péter, majd felkapta a pisztolyt, gondosan az inge alá rejtette, és a nyomukba eredt.

- Nem bántottam, éppen most engedtem el, csak ellenőrizni akartuk, ennyi az egész, csak ellenőriztük, és…

- Tibor, várj, engedd el, ő a Rudolf embere, csak őt küldte előre, hogy… - Péter elakadt a mondat közepén, mikor meglátta a pultnál támaszkodó, talpig feketébe öltözött, kopaszodó férfit; látszott rajta, egyszerűen a kisugárzása elárulta, hogy nem ide való, nem ebbe a közegbe. A ruhája ránézésre többe kerülhetett, mint a kocsma egész italkészlete.

Tibor követte Péter tétova pillantását, és elengedte foglyát, aki időközben szintén elnémult.

Rudolf kényelmesen odasétált hozzájuk, és megpaskolta a fiatal férfi vállát.

- Jól van, Sanyi, lelécelhetsz.

Tibor rádöbbent, hogy a kocsmában az összes vendég őket bámulja.

Sanyi szó nélkül kisétált, Rudolf pedig a sarokban álló asztal felé mutatott.

- Egy nagy fekete bőröndnél tartottunk – mondta csendes, ám nem fojtott, természetes hangon.

Leültek az asztalhoz, Péter látta, hogy Bandi megindul feléjük.

- Hol van ez a bizonyos bőrönd? – kérdezte Rudolf.

- Nyilvánvaló, hogy nem mondhatjuk el, amíg meg nem állapodtunk, amíg társak nem vagyunk egy akció erejéig – felelte Tibor.

- Aj-jaj-jaaj! – csóválta a fejét Rudolf. – És honnan tudtok róla?

- Hát az is maradjon a mi titkunk… – felelte Péter tétován. Aztán gyorsan hozzátette: – De mindent elmondunk a maga idejében!

- Hozhatok valamit az úrnak? – lépett oda Bandi az asztalhoz.

- Egy pohár szénsavas ásványvizet kérek.

Bandi a másik két férfi felé fordult, és úgy szólalt meg, hogy Rudolf ne érthesse, mit mond, csak ők ketten:

- Még egy ilyen előadás, és örökre ki vagytok tiltva innen…

* * *

Rudolf lefékezett a megadott cím előtt. Két jókora üres telek között oda nem illő módon egy olyasfajta régi épület állt, melyen első pillantásra látszott, hogy valaha élelmiszer-vegyesbolt lehetett. A legközelebbi ház száz méternél is messzebb állt.

„Nem rossz főhadiszállás…”

Rudolf kiszállt a Mercedesből, és egyenesen a bejáratig sétált. Az abban a pillanatban kitárult előtte. Középkorú arab férfival állt szemben, oldalán pisztoly, kezében vadászpuska.

„Nocsak…”

A férfi szó nélkül félreállt az útból. Rudolf belépett az ajtón. Az arab férfi hosszú, keskeny folyosón vezette végig, melynek egyik oldalán ajtók sorakoztak. Mindegyik ajtó előtt fegyveres őr állt, nagyrészük cigány, de Rudolf látott egy-két kínait is, és fokozódó bizonytalanság lett úrrá rajta.

A folyosó végét lezáró ajtó közeledtükre kinyílt, újabb fegyveres lépett ki rajta, szintén roma. Szó nélkül elhaladt mellettük, majd bement az egyik oldalsó ajtón.

- Rudiii! – kiáltotta az ajtónyílásból Tibor. – Rudikám! Pontos voltál, ezt már szeretjük! Gyere, gyere – tessékelte be az ajtón –, rengeteg mindenről kell beszélnünk!

A szobának, melyet hevenyészetten rendeztek be irodának, csak egyetlen pici, rácsos ablaka volt. Zöldessárga neonfény világította meg a helyiséget. Rudolf arab kísérője odakint maradt a folyosón, megállt az ajtó előtt – nyilván az ő feladata volt őrizni. Bent a szobában, az ajtónak háttal azonban egy másik arab férfi állt, háta mögött a nadrágjába pisztoly tűzve. Ügyet sem vetett Rudolfra, nem vette le a szemét a szobáról; valószínűleg a szoba közepén egy régi, ócska faasztalnál ülő Pétert őrizte – vagy a sarokban ülő ballonkabátos, napszemüveges, németes arcvonású férfit. A helyiség másik sarkában egy öltönyös kínai férfi állt mozdulatlanul.

„Mi a jó ég folyik itt?”

Ez lehetett Rudolf első gondolata az összképet meglátva, nomeg persze az, hogy hol volt ez a rengeteg ember tegnapelőtt, a kocsmai találkozónál… Mindenesetre kezdte bánni, hogy egyedül jött, egy szál pisztollyal.

- Ki ez a rengeteg fegyveres? – tört ki belőle végül hangosan.

- Egy pár emberünk – felelte Péter, és hellyel kínálta Rudolfot. – Ők segítenek majd nekünk megszerezni a hárommilliárdot.

- És az úrban kit tisztelhetek? – mutatott a napszemüveges férfira a sarokban.

- Igen, ő pedig… maradjunk annyiban, Hans. Ő informált bennünket a pénz létéről.

A német férfi barátságosan intett, azonban nem állt fel kezet fogni Rudolffal, még csak nem is köszönt.

Rudolf leült.

- Nos, konkrétumokat akarok hallani végre. Igen, megegyeztünk, akár benne vagyok a buliban, akár nem, semmilyen információt nem adok ki a dologról senkinek, és nem használom fel az információkat saját előnyömre. Ahogy megbeszéltük, egymilliárdra tartok igényt a pénzből, ti úgy osztozkodtok egymással és Hans-szal, ahogy akartok.

- Vele már megegyeztünk – mosolygott Péter.

- Tehát! A város egy adott pontján, ahova a közeljövőben együtt elmegyünk majd, van egy autókereskedés – vette át a szót Tibor. – Igazi régimódi dolgot képzelj el, ráccsal körbekerített, bérháznyi terület, autókkal telezsúfolva, a sarokban egy lakókocsi…

- Nem kell elképzelnie, itt vannak a képek – szólt közbe Péter, és előhúzott egy kis csomag fényképet; a felsőt Rudolf elé tette. A képen madártávlatból fényképezett telek látszott, rajta vagy harminc-negyven autóval.

- Ami bennünket érdekel, az a hátulsó kocsi, ez a Merci itten – folytatta Tibor, miközben újabb kép került az asztalra.

Ősréginek ható fehér Mercedes furgon, majdnem a kerítésnél. Rudolf összevetette a két képet, és rögtön megállapította, hogy nem lehetne egykönnyen kiállni vele.

- Ennek a kocsinak a hátuljába van bezárva egy nagy fekete bőrönd, készpénzzel és egyéb, könnyen készpénzre váltható papírokkal, összesen körülbelül a nevezett összegben.

- Körülbelül?

- Plusz-mínusz kétszázmillió – legyintett Tibor.

- Ki és miért hagy ilyen rosszul őrzött helyen ennyi pénzt?

- Nem olyan rosszul őrzött hely az, mint ahogy hamarosan meglátod; mindazonáltal Hans barátunk itt azt mondja, hogy egyszerűen ottfelejtették.

- Ott-felejtették?

- Bizony, akármilyen hihetetlen, vannak emberek, akiknek hárommilliárd olyan kis pénz, hogy csakúgy elfelejtkeznek róla; no persze nem örökre, de miután leléptünk a pénzükkel, ez már nem a mi problémánk lesz.

- Tehát be kell jutnom, ki kell szednem a táskát a kocsiból, kihoznom – ennyi?

Tibor a fejét ingatta.

- Ehhez nem kéne nekünk a világ egyik legjobb tolvaja. Két problémánk van. Egyik, hogy a Merci hátulját lehegesztették, tehát vagy helyben fel kell nyitni valahogyan, vagy az egész kocsit el kell vinnünk. Lévén elég emberünk, hogy pillanatok alatt elálljunk az útból, én az utóbbi megoldást javasolnám. A másik probléma az, hogy a telepet huszonnégy órában őrzik, és az őrt valahogyan ártalmatlanná kell tenni. Ha ez megvan, a lakókocsiban az összes autó kulcsához hozzáférhetünk, és pillanatok alatt szabad utat varázsolhatunk a Merdzsónak.

- Egy valami nem világos, fiúk: ha ennyi emberetek van, ennyi fegyverrel, miért nem mentek oda, és lőttök fejbe mindenkit? Ne értsetek félre, én tolvaj vagyok, nem gyilkos, sosem ölnék pénzért, de nem lenne sokkal egyszerűbb?

Péter válaszul Rudolf elé tette a harmadik képet, melyen ismét az egész telep látszott, mögötte sárga épület, rácsos ablakokkal, homlokzatán komor fekete betűkkel kiírva: RENDŐRSÉG…

* * *

Rudolf már a harmadik kört tette a telep körül. Tibor attól félt, valakinek hamarosan gyanússá válik szüntelen ólálkodásuk. Éppen a lakókocsi felőli sarkon fordultak be, mikor Rudolf megtorpant. Meredten bámult be a kerítésen át; Tibor követte a tekintetét. Odabent két fekete Rottweiler kergetőzött egymással.

- Erről a két dögről miért nem szóltatok? – kérdezte Rudolf, lassan továbbindulva. – Ezek kiképzett harci kutyák, nem fognak elénk rohanni ugatva, hogy lecsapjuk őket; figyelmeztetés nélkül, lesből támadnak majd ránk, ha betörünk a területükre. – Rudolf nagyot sóhajtott, majd megállt a kerítéssel szemben, tekintetét a sárga épületre emelte. RENDŐRSÉG – hirdette a felirat már messziről; Rudolf most már biztosan tudta, hogy azt a kocsit nem véletlenül állították leghátra, a kerítéshez, pont a rendőrök orra elé. Nyilván ezáltal úgy érezték, itt teljes biztonságban van a pénzük; nem csoda, hogy idővel meg is feledkeztek róla.

- Nos, rendben – szólt végül Rudolf. – Megcsinálom. Az éjjeliőr nem probléma, a két kutya nem probléma, a rendőrség szintén nem probléma, mert csendes, feltűnés nélküli, tiszta munkát fogunk végezni. – Tiborra nézett. – Gondolom, ezért kerestetek meg engem a feladattal.

* * *

Rudolf lefékezett a sarki kisközérttől mintegy húsz méterre. Mindannyian kiszálltak a kocsiból.

- Ti várjatok itt – szólt oda a három hallgatag cigány férfinak, majd Tiborral és Péterrel elindult a bolt felé. Mikor az ajtóhoz értek, csak egy mozdulattal intett két társának, hogy maradjanak hátra, majd fütyörészve besétált, térült-fordult, s már sétált is ki egy rekesz sörrel, éppúgy fütyörészve.

A rekeszt Tibor kezébe nyomta, aki lélekszakadva a kocsi takarásába rohant vele, s közben ugyancsak melege lett. De jött már a nyomában Péter, egy másik rekesszel a kezében, s végül Rudolf, harmadszor is kilépvén az üzletből, egy árazógépet hozott magával fütyörészve.

- Az elmúlt négy napban – mondta a tolvaj – a mi kis éjjeliőr barátunkat figyeltem szakadatlanul. – Felnyitotta a csomagtartót. – Mindent tudok róla. Hol lakik, milyen lakásban, mit csinál, mikor nem dolgozik, milyen nők tetszenek neki és… - Egy-egy üveg sört a három cigány férfi kezébe nyomott, a többit bepakolta a csomagtartóba. - …milyen fajta sört szokott inni. – Tiborra nézett, majd Péterre. – Nincs más dolgunk, minthogy egy kis altatót keverjünk a sörbe, amit meg fog venni a boltban. – És már pakolta is a csomagtartóban magával hozott üvegeket a kisközért rekeszeibe. Az egyik roma felnevetett. Rudolf ránézett és úgy folytatta: – Meg persze, hogy ma éjjel igazán jól aludjon, egy nőt is küldünk neki, saját költségünkön.

- De jól megyen a dolga egyeseknek! – felelt rá a férfi.

- Te is elmenel éjjeliőrnek, mi? – kontrázott a másik.

- Nem lennék a pali helyében, mikor kiderül, hogy mit loptak el az orra elől… - duruzsolta Rudolf.

- Node nem tudhatott róla! – vágott közbe Tibor gyorsan.

- Szerintem az neki mindegy lesz! – válaszolta Rudolf, miközben beárazta a csomagtartóból előkerült sörösüvegeket. – Lehet, hogy mégis jobban tennénk, ha mi lőnénk fejbe, mintha azok, akiké a három…

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük! – tört ki Péterből. – Senki nem öl meg senkit!

Rudolf felkapott egy rekeszt, és a bolt felé indult. A harmadik férfi, aki eddig némán ácsorgott, most utánaszólt:

- És honnét tudjuk, hogy melyik üveg sörbe kell az altató? Hogy melyiket veszi meg a portás? Vagy az éjjeliőr, vagy mi…

Rudolf elvigyorodott.

- Ma éjjel a környéken mindenki jól fog aludni, aki szereti ezt a fajta sört.

* * *

Rudolf ment a menet élén. Mögötte kisebb tömeg, amelyet bárki felületes szemlélő „cigány kompániának” nevezett volna; tarkította néhány arab és kínai arc, kétoldalt pedig Tibor és Péter kísérték a menetet, aggodalmasan pislogva minden irányba.

Egy híján negyven fő.

Rudolf elmosolyodott, mikor a „negyven rabló” kifejezés eszébe jutott. Még mindig nem tudta hová tenni magában két társát: nem úgy öltöznek, mint akiket felvet a pénz (különösen Tibor), mégis milliárdokra mennek, első találkozásukkor pancserek benyomását keltették, aztán mégis kiderül, hogy egész kis hadseregük van, fegyverekkel.

A fegyvereket persze most hátrahagyták, az egyetlen pisztoly Rudolf hátizsákjának dupla fenekébe rejtve lapult. Az sem kell sokáig…

Mikor a telep közelébe értek, Rudolf intett az embereknek, hogy maradjanak le. Tibor, Péter és még egy férfi Rudolffal tartottak. A tolvaj megállt a kapunál, előhúzta a pisztolyt, és belekémlelt a sötétségbe.

Nem látszanak, de ott vannak…

Az éjjeliőr már egy órája megitta a sört. A kutyáknak már nem is adott enni, úgy aludt el, a széken ülve. Rudolf mindent gondosan megfigyelt távcsövén át. Odalépett a kerítéshez, és jó erősen megrázta.

Néma csend…

- Gyerünk már – motyogta a tolvaj –, idegesek vagytok! Gyerünk! – Újból megrázta a kerítést, még erősebben. – Nem kaptatok enni!

Az egyik kutya mélyről feltörő ugatással ugrott elő a sötétségből; a másiknak sem kellett több, az is ott termett, és két oldalról ugattak Rudolfra a kerítésen át.

Hat tompa puffanás hallatszott az éjszaka csendjében, gyors egymásutánban. Az ugatás megszűnt. Tibor a sötétben is látni vélte a hangtompítóból felszálló fehér füstöt.

Rudolf rongyba tekerte a pisztolyt, és a cigány férfi kesztyűs kezébe nyomta, aki szó nélkül, sietős léptekkel elindult vele az utcán. A tolvaj ez után intett társainak, hogy húzódjanak egészen vissza.

- Megvárjuk, hogy lépnek-e valamit a rendőrök a lövöldözésre – súgta oda a társainak.

Leültek az út túloldalán a járda szélére, és vártak.

Péter úgy érezte, már tíz perc is eltelt, mikor Rudolf végre felállt, és a kapu felé indult, közben hátizsákjából előhúzott egy kis fekete szerkezetet. Odalépett a lakathoz, és a kulcs helyére illesztette. Fémes surrogás hallatszott, és kisvártatva a lakat kinyílt.

- Hol lehet ilyet szerezni? – kérdezte álmélkodva Tibor.

- A piacon – felelte Rudolf, miközben szélesre tárta a kaput.

- Milyen piacon?

- Az Ecserin, öregem, kétszáz forintért.

- Oké, oké – visszakozott Tibor, és intett az embereknek. A fekete alakok tömege megindult feléjük.

Bent a telepen a lakókocsi ajtaja nem volt zárva. Ahogy Rudolf kitárta az ajtót, a villanyfény vakító erővel vágott a szemükbe.

Hunyorogva léptek be. Rudolf fecskendőt húzott elő.

- A sörbe nem tehettem lórúgást, túl sok ember ivott belőle – magyarázta, majd felhúzta az éjjeliőr lábán a nadrágot, és szúrt. – Így, ni. Most már alszik holnap délutánig.

Tibor elfojtott egy kacajt. Mindeközben Péter a falra erősített tábláról osztani kezdte a kulcsokat az ajtónál sorban álló embereknek, mindenkivel közölve a szög feletti feliratot.

- Menjünk, vár a Mercink! – mondta Tibor izgatottan.

- Pillanat – szólt Rudolf. Megrázta az éjjeliőrt. – Jó reggeeeelt!!

- Ki van ütve – mormogta Tibor.

Kisétáltak az éjszakába, Péterrel a nyomukban. Az utolsó emberek most ültek be a nekik kiosztott kocsiba. A többiek már csendben vártak a jelre.

A három férfi hátrasietett a Mercedeshez. Péter kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, Rudolf a kocsi hátuljához ment, Tiborral a nyomában.

- Különös, közelről sem látszik, hogy le van hegesztve – súgta Rudolf.

Tibor válasz nélkül otthagyta, felállt a legközelebbi kocsi motorházának tetejére, és megadta a jelet.

A kapunál álló kocsik motorja beindult, vezetőik megkezdték a manőverezést a szűk helyen, majd pillanatok múlva elhagyták az autókereskedést. Felszabadult helyükön a többi kocsi már könnyebben mozgott, és hamarosan egy egész konvoj tartott kifelé a telepről…

Rudolf odalépett a Mercedes hátuljához, és meghúzta a kilincset. Az ajtó akadálytalanul kinyílt. A tolvaj szélesre tárta mindkét ajtót, zseblámpája után kapott, és bevilágított a jármű sötét hátuljába. Üres raktér…

Óriási ütést érzett a tarkóján, és elsötétült előtte a világ.

* * *

Mikor magához tért, félhomályos helyiségben találta magát. Szédült, a feje fájt. Felült, és körülnézett – ráismerve az irodára, ahol Péterék öt nappal ezelőtt fogadták. A helyiség üres volt, az asztal és a székek eltűntek. Felállt, és odatámolygott az ajtóhoz. Zárva. Hátizsákja nem volt nála. Ismét körülnézett, azon gondolkodva, mit tegyen.

Felmérte az ablak rácsait. Azon át nem tud kimászni. Belerúgott az ajtóba egyszer-kétszer. Meglepően erős…

* * *

Tibor lefékezett a régi ABC előtt. Egyre azt hajtogatta magában, hülyeség volt idejönnie. Hülyeség volt…

Belépett a nyitott ajtón át, és a folyosón keresztül hátrament az irodáig. Előkapta a kulcsot, és bedugta a zárba…

* * *

Rudolf hallotta a közelgő lépteket. Felállt, és egy pillanatig tétovázott, mit tegyen. Az ajtó felé indult, mely abban a pillanatban hangos zárzörgés közepette kitárult. Az ajtóban Tibor állt, kezében pisztollyal – az Ő hangtompítós pisztolyával…

- Miért ütöttetek le?! – kezdte Rudolf. – Az egymilliárdért? Jó órabér, egy ütésért egymilliárd, de fújhatjátok, mert valaki már kipucolta a kocsit, valószínű a gazdája.

Tibor elmosolyodott.

- Mit vigyorogsz, mi? Én a helyedben inkább a Hans haverodat vágnám nyakon, de rendesen. – Egy pillanatig tétovázott, utána átjárta a felismerés. – Hirtelen ötlet volt, igaz? Megláttad, hogy nincs ott a pénz, és bemajréztál, hogy mit szólok… – elakadt a szava Tibor arckifejezésétől. Úgy érezte, le van maradva egy fejezettel.

- Hát még mindig nem érted? – szólalt meg végre Tibor – Nem volt semmiféle hárommilliárd!

- Nem volt… három…

- A kocsikra mentünk, öregem! A kocsikra!

- A kocsik…

- Van fogalmad róla, mi pénzt ért az a sok verda? Több mint húszmilliót kaszáltunk!

- Húsz… mill… - Aztán kitört belőle a szó: - Miféle legutolsó pitiáner trógerek vagytok ti, szaros húszmillióért képesek voltatok belerángatni egy ilyen kockázatos hülyeségbe, a rendőrség orra előtt? Hiszen az embereiteket nem tudjátok kifizetni annyiból! Ha ennyit számít nektek egy húszas, miből tartjátok fenn azt a hadsereget?

Tibor láthatóan jól szórakozott.

- Hadsereget? Harminc cigány neked hadsereg? Napi öt rongyért örömmel játszottak kommandósat a töltetlen fegyverekkel. És persze, mindannyiukat csak egy napra fizettük meg; mikor először itt voltál, tíz embert hívtunk ide, aztán a kisközérthez három másikat csak azért, hogy azt hidd, tobzódunk az emberekben.

- És az autólopás? Azt is napi öt rongyért csinálták talán?

- Bizony! Őket is átvágtam, azt hazudtam nekik, hogy a kereskedő tartozik nekünk ezzel a pénzzel, és a jogos tulajdonunkat vesszük el.

- És ők nem léptek le a kocsikkal saját zsebükre?

- De nem ám! Tudtuk, hogy melyikük kicsoda, hol lakik, ajánlással szereztük őket, nem csak úgy az utcán fogdostuk össze. Bizonyos kapcsolataim vannak bizonyos helyeken, egy vidéki vajda közvetítette nekünk az embereket. Mindegyikért kezeskedett. A vajdának egy kilót fizettünk csak a közvetítésért! – Tibor bentebb sétált az ajtón. – A pénz hiányát kapcsolatokkal lehet pótolni. Én egy cigánylányt vettem feleségül annakidején; már meghalt szegény, de az ő apja tanított meg engem mindenre. Annál az embernél nagyobb szélhámos nem létezett a világon! Úgy be tudta dumálni az embereket… Nem tolvaj volt, mint te, jobban csinálta: az emberek önként adták oda neki a pénzt, vagy más értéket. Egyszer rávett két rendőrt, hogy odaadják neki a járőrkocsit, és ő elhajtott vele! Azt a történetet a sírig mesélte az öreg.

- És megtanított téged, hogy kell másokat átvágni.

- Úgy van. Láttam jobb napokat is, mint a mostaniak… úgy értem, a tegnapi zsákmányig – vigyorodott el. – Úgyhogy kitaláltam, ráveszek egy tolvajt, hogy lopjon el nekünk egy egész autófarmot. Csak be kellett mesélnem neked, hogy van ott hárommilliárd, és máris megcsináltad helyettünk az egészet. Hogy őszinte legyek, én azt sem tudtam volna, hogyan kezdjek hozzá…

- És ez a főhadiszállás itt?

- Kéz alatt béreltem, vesztegetés útján, ha úgy tetszik. Egy ötvenest fizettünk érte tíz napra.

- És a német nagymenő?

- A sógorom. Nővéremmel kint élnek Németországban, egy szót sem tud magyarul. Most hazalátogatott, ezért kitaláltam, hogy őt is iderakjuk dísznek. Egy karton bort kapott érte, hogy egy órát itt ücsörgött mosolyogva a fiam legmenőbb napszemüvegében.

- És nem szólt semmit, mikor a sok fegyveres alakot látta?

- Ő a fegyvereseket nem látta, azok a kettőtök érkezése között foglalták el a helyüket. A szobában lévő fegyvereket csak te láttad, őneki takarásban voltak. A velünk bent lévő arab és kínai „őrök” szintén nem tudtak magyarul. Mindent kitaláltam részletesen. Egyszer-kétszer ugyan majdnem elszóltad magad az emberek előtt a nemlétező hárommilliárdról, amiről persze ők nem hallhattak soha, de szerencsésen beléd fojtottuk a szót.

- Emlékszem. A kisközértnél… Szóval ennyi az egész? Egy pár ember, egy ócska régi ábécé, és megjátszottátok a nagymenőt? Egyet árulj el: ha csak a kocsik kellettek, miért pont ezt az autókereskedést kellett kicsontoznunk, a rendőrség előtt? Miért nem volt jó akármelyik? Itt voltak a legjobb járgányok? Vagy…

- Nem tudtam, mennyire vet fel a pénz, sokféle legenda kering rólad meg a nagy dobásaidról. Úgy gondoltam, ha az egymilliárd nem is motivál eléggé, a feladat szépsége biztosan megfog.

- Van benne igazság. – Rudolf elmerengett. – Hogy keveredtem bele én ebbe…

Tibor kuncogott.

- Egy húszasért vettük a számodat…

- A számomat… egy húszasért… - Rudolf majdnem leült a megdöbbenéstől. – Azt hittem, a Feri ismer benneteket…

- Egy fenét, eladta a számodat pénzért.

- Na, vele is elbeszélgetek majd, ha kijutok innen élve! – Egy pillanatra megtorpant, mintha csak most ébredne tudatára a Tibor kezében lévő pisztolynak. – Mi a terved velem? Minek jöttél ide?

- Úgy terveztük, hogy itt hagyunk bezárva. Te biztosan átjutsz majd valahogy a zárt ajtón… de én aggódtam, mi lesz, ha mégsem, ha csak várod, hogy valaki jöjjön és megmondja, miért zárt be ide, aztán itt pusztulsz éhen. Úgyhogy visszajöttem érted, hogy kiengedjelek.

- És most szépen meghatódok, és kisétálunk innen kézen fogva?

Tibor a földre dobott egy pár bilincset Rudolf előtt.

- Válassz. Vagy ezt a bokádra csattintod, vagy ellövöm mindkét lábad. Így vagy úgy, az egérutam meglesz.

- Ellövöd… a saját pisztolyommal…

- Mi mással? A fegyverek bérlete réges-régen lejárt. Amúgy sem volt hozzájuk töltényünk.

- És most, elfutsz előlem, hazamész, és azt hiszed, ezzel el van intézve?

- Nem egészen. Én a saját felemből kimegyek Ausztráliába, ma este indul a gépem. Tudod… régen még át lehetett verni az embereket. Ma már más a helyzet; mindenki gyanakvó, senki nem bízik senkiben. Egyszerűen képtelenség rávenni valakit, hogy ismeretlenül pénzt adjon neked, még egy szaros ezrest sem, nemhogy pár százezret, vagy milliót… De Ausztráliában, ott idill van, öregem. Ott az emberek nyugodtak, nem paráznak, sokkal optimistábbak – ott még van esélyem. Meglátod, a tízmilliómból ott pár év alatt százat csinálok.

- És a haverod is veled megy?

- Nem, ő itthon marad, és kocsmát nyit, olyat, mint a sógorának a haverjáé, neki az az álma.

- És életetek végéig bujkálni akartok előlem? Hiszen a haverodnak még a személyi igazolvány száma is megvan nekem…

- Ne aggódj, Rudikám, megvannak a tervei, hogyan tűnik el előled. De persze nem kötöm az orrodra.

Rudolf arcán egy új kifejezés jelent meg.

- Mennyi volt a zsákmány?

- Huszonegy millió egyszázezer körül. Ebből lejön párszázezer a költségekre, Péternek – ő állta az egészet, nekem nem volt semmi lóvém.

- Mi lenne, ha megegyeznénk? Hárman zsákmányoltuk azt a pénzt, osszuk háromfelé, és akkor nyugodtan élhettek tovább hátralevő éveitekben, békében válunk el.

- És ezt most komolyan mondod? El is kéne hinnem?

- Tudod, hogy én leszarom azt a pár milliót. Sikerült átvágnod engem, gratulálok, jól csináltad. Tanultam az esetből. De ha már belerángattál ebbe a hülyeségbe, legalább a részemet kapjam meg belőle. Itt nem a pénzről van szó, hanem az elvről.

Tibor pár pillanatig tétovázott, aztán intett a pisztollyal.

- Gyere…

Kisétáltak a délutáni napsütésbe. Rudolf felnézett az égre.

- Meddig voltam eszméletlen?

- Tizenöt órája ütöttelek le.

- Tizenöt… Hogyhogy? Csak nemrég tértem magamhoz…

- Az altató... Eredetileg úgy terveztük, megkötözünk, kipeckeljük a szádat, és bekötjük a szemedet. De aztán előkerült az az erős micsoda az éjjeliőrnél, úgyhogy hirtelen ötlettel fogtuk, és beléd nyomtuk a maradékot.

Rudolf megtorpant a világoskék jármű előtt, mely felé Tibor tartott.

- Kockalada?

- Mi más…

* * *

- Jézusom! – Péter halálra vált arccal ugrott fel a díványról, mikor meglátta a szobába belépő Rudolfot. – Hogy kerül…

- Petikém, Petikém, nyugi! – szólt a tolvaj háta mögül a szélhámos. – Nehogy mentőt kelljen ám hívni!

- De hogy…

- Ha kicsit kinyitnád a szemed, látnád, hogy még mindig az én kezemben van a pisztoly.

- És…

- És akkor meg min parázol? Rudi bátyóval szépen megegyeztünk. Harmadolunk.

Péter lassan visszaereszkedett a díványra.

- Harmadolunk…

- Azt ne mondd, hogy sajnálod tőle a részét! – Tibor Rudolf vállára csapott. – Nélküle sehol se lenne az a pénz…

Tibor levetette magát a Péterrel szemközti díványra. Rudolf egy fotelba ült.

Az asztalon, melyet körülültek, egy kis sötétkék táska dagadozott a beletömött pénztől.

- Akkor… khm… a részed – mondta Péter, és belemarkolt a táskába. – Húsz, negyven, hatvan, nyolcvan, száz. Százhúsz, …

Rudolf hátradőlt, és elégedetten nézte az előtte gyűlő húszezreseket. Tibor ellazult, letette a pisztolyt az asztalra, lábát feltette mellé, és mélyet sóhajtott.

- Háromszázhatvan, háromnyolcvan, négyszáz. Négyszázhúsz…

Tibor a dereka alá nyomott egy párnát.

- Négynyolcvan, ötszáz. Ötszázhúsz, ötszáznegyven…

Rudolf felugrott, felkapta a pisztolyt az asztalról, és Péterre szegezte.

- A kezedben lévő pénzt tedd vissza a táskába!

Péter engedelmeskedett. Közben Rudolf egy gyors mozdulattal Tibor felé rántotta a fegyver csövét, hogy őt is mozdulatlanságra kényszerítse, majd visszafordult Péter felé.

- Dőlj csak hátra szépen!

Péter hátradőlt a díványon, kezével idegesen a háttámla és az ülőpárna közötti részbe markolt.

- Az öledbe a kezed! – Rudolf odalépett a teli tás