Telnek-múlnak a nappalok és az éjszakák.

Hosszú ideje tétlenül ülök. Az idő teljes súlya alatt raboskodom.

Várok valamire.

Ami sosem fog elkövetkezni.

Magány és mozdulatlanság a sorsom. Ezt a helyet elhagyni soha sem tudom. Mindannyian jártunk már itt, és egyszer visszatérünk ide.

Kevés dolog van itt, mellettem elérhető közelségben. Szerencsére az ágyam mellett feküdt a laptop, és a kezemet kinyújtva el tudtam érni.

Hát most leírom a történetet, lerögzítem. Talán egyszer valaki megtudja belőle, hogy jutottam ide – és igyekezni fog, hogy minél később jöjjön utánam. De ha mégis követ majd, én akkor is egyedül maradok.

Telik-múlik az idő…

2001. január 1.

A tavalyi év folyamán előnyös feltételekkel vállaltam munkát. Azt az állást semmiképpen nem szerettem volna otthagyni. Egyetlen hátránya, hogy a munkahelyem messze esik az otthonomtól. Egy másik városba mentem dolgozni. Óriási teher lett volna minden nap kétszer megtenni a hosszú utat, ezért megoldást kellett találnom ideiglenes elszállásolásomra. A szándékom az volt, hogy lakást bérelek, és csak véletlenül akadtam rá a munkahelyem közelében egy jobbnak tűnő szálláshelyre: az egyik lakóház pincéjében négy kiadó szoba várt bérlőre. Kettő ezek közül foglalt volt, de nem lakott bennük senki, csak tárolásra használták őket az utcabeli boltosok. Kettő üresen állt. Az egyiket mától kibéreltem. Munka után itt tölthetem majd az éjszakáimat, reggel innen indulok dolgozni; nem kell hazajárnom.

2001. január 4.

Ma befejeztem a pincébe való "költözést". Tulajdonképpen kevés holmit szállítottam le.

Megismerkedtem a házból több lakóval is. Mrs. Blackberry a ház hírhedt pletykafészke, akit utcaszerte ismernek, mindig eleven, cserfes és kornyeles, egyébként özvegyasszony; hatvan-hatvanöt év körül lehet.

Mr. Kuzen lakik fölöttem a földszinten, igazán megnyerő idős úr, bár az évek úgy tűnik, kissé meggyötörték, lassú és bizonytalan a mozgása, az arca csontos, a hangja reszelős és száraz, mintha egy sírboltból szólna ki.

Holnap innen megyek dolgozni, ma töltöm az első éjszakát a pinceszobában. Szerencsére nem kellett ágyat szállítanom, Mrs. Blackberry adott egy régi ócska heverőt… ideiglenesen jó lesz.

2001. január 5.

Rettenetes! Pokolian hideg van a pincében.

Nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz lesz befűteni. A falak jéghidegek. Kétezer wattos hősugárzót használok – de hiába fűtöttem egész éjjel megállás nélkül, mégis fáztam a takaró alatt.

Nemcsak a falakból jön a hideg, de a levegő is, mintha meg volna dermedve, hiába meleg, mégis borzongatóan fagyos.

A pincefolyosón valahol csepeg a víz, ébren ugyan nem hallottam, de emlékszem, álmomban felfigyeltem a ritmikus kis neszre, mintha apró talpak lépkednének; aztán reggel megállapítottam, hogy vízcsöpögést hallottam.

2001. január 9.

Lehetetlen elmenekülni Mrs. Blackberry társadalmi élete elől, és az a furcsa, hogy nem is igazán akar az ember – ebben a hideg világban minden furcsasága s a levakarhatatlansága ellenére is jó érzés néha egy ilyen közvetlen ember társaságában lenni. Mrs. Blackberry szinte minden este levonul a földszintre és beszélgetésbe elegyedik az ócska sámliján üldögélő Mr. Kuzennal, akinek halk szavát alig érteni, viszont Mrs. Balckberry harsány hangja még a pincémbe is lehallatszik.

A dumapartihoz aztán csatlakozik Mrs. Collins, a házfelügyelő, akitől a pincét bérelem. A két női hang felveri a szobám magányos csendjét; Mr. Kuzennak szava nem, csak a nevetése hallatszik néha, erőteljesen, hosszan és rejtelmesen, majdnem hátborzongatóan visszhangzik a pince folyosóin.

Odalent túlságosan magányos is vagyok, ezért végül felmegyek a vidám társaságba, amelyhez alkalomszerűen csatlakoznak egy-két percre a hazaérkező vagy távozó lakók.

Mr. Kuzen az ajtófélfának támaszkodik hátával; nevetése itt fent érdekes módon már sokkal kevésbé tűnik erőteljesnek, mint odalent. Mrs. Blackberry mindenki felé egyformán szórja a szót, Mrs. Collins viszont mintha csak őhozzá, meg az alkalmi jelenlevőkhöz szólna. Úgy tűnik, Mr. Kuzen jelenlétét ő kevéssé méltatja figyelemre… Amint megjelenek „fent”, a földszinten, Mrs. Blackberry persze rögtön felém fordul, s én kapom a szóáradatot, de tulajdonképpen nem is bánom.

Éppen a századik kérdésre kéne válaszolnom, mikor jön le az emeletről egy fiatal férfi, két kislányával. A gyerekek jól neveltem viselkednek, hangosan köszönnek minden jelenlévőnek külön-külön, először Mrs. Blackberrynek, utolsóként Mr Kuzennak. Mikor mellettünk elhaladtak, az apa furcsa kérdést intézett a két lányhoz. Megkérdezte, kinek köszöntek utoljára. A bácsinak, válaszolták. Mire ő, hiszen nincs is ott semmiféle bácsi. Aztán becsukódott a kapu mögöttük.

Hát ezen csodálkoztunk. Mrs. Collins nevetett. Mrs. Blackberry szinte örült, hogy már megint valami „különös” dolog történt: „Milyen szórakozott egy ember! Ugye azért nem haragszik rá, Mr. Kuzen?”

Mr. Kuzen csak mosolygott szerényen. Aztán nem sokkal később megunta a két vénasszonyt és bement a lakásába. Mrs. Collins pedig megjegyezte, nem csoda, hogy alig vesz tudomást az a fiatal férfi Mr. Kuzen létéről, hiszen az öreget alig-alig látni. Ezen Mrs. Blackberry rendkívül csodálkozott, és bizonygatta, hiszen Mr. Kuzen szinte minden nap kint ül a sámliján! Mrs. Collins rákontráz, ugyan-ugyan, alig látni, alig látni! Áh, legyint Mrs. Blackberry. Nem fognak megegyezésre jutni, nem is kell. Végtére is teljesen mindegy, hiszen csupa semmiségről beszélgetnek itt lent.

2001. január 12.

Még mindig nem sikerült igazán befűteni a pincét! A falak már melegebbek, mégis minduntalan jeges áramlatok cirógatják az arcomat. Szerencsére legalább tüsszögésre nem ingerelnek, és még az első napokban sem fáztam meg, pedig a hidegre mindig is érzékeny voltam.

Úgy tűnik, az elektromos vezetékek nem a legjobb állapotban vannak. Munka után elmentem a kollégákkal sörözni, későb értem haza, későn is feküdtem le aludni, a ház már csendes volt; a villany pedig egyszer kialudt. Ott ültem a teljes sötétségben. Nagy nehezen elbotorkáltam a kapcsolóig, és ahogy megmozgattam a vezetéket, újból világosság támadt. Mikor ismét megmozgattam, kissé villogott a lámpa. Végül úgy találtam, a kapcsoló feletti méteren több ponton is el lehet törve a vezeték. Örültem, hogy legalább működik a világítás. Nyomasztó volt az az egy-két perc is egyedül a sötétben.

2001. január 13.

Ma este megint megtréfált az elektromos rendszer!

Az ágyon fekve olvastam, mikor ismét kialudt a lámpa, a folyosóról pedig furcsa recsegés hallatszott. Megijedtem a váratlan sötétséggel kombinált hirtelen zajtól. A kapcsolóhoz botorkáltam, de hiába mozgattam a vezetéket, nem történt semmi. A koromsötétségben végigbotorkáltam a pince folyosóján, és megállapítottam, hogy a pincefolyosók villanykapcsolója sem működik. Közben ismét jól megijesztett az elektromosság, mert a falra szerelt elosztódobozból hangos recsegés közben hatalmas szikrák pattantak elő.

Felmásztam a lépcsőn – végre világosság –,megkerestem a pince biztosítékát. Felkapcsoltam, ekkor már volt odalent áram.

Azonnal szóltam Mrs. Collinsnak, aki megígérte, hogy intézkedni fog. Megköszöntem neki, mire furcsa megjegyzést tett; azt mondta, örül, hogy én legalább itt maradtam.

Kiderült, hogy előttem már négy bérlő jelentkezett a pincébe, de úgy tűnik, mindegyikük meglógott, senki nem fizetett a hónap végén, és addigra bottal üthették a nyomukat. Az esetleges egyéb lakcímüket vagy elérhetőségüket nem tudta Mrs. Collins, így sosem kérdezhette meg, miért mentek el, illetve nem kérhette rajtuk számon az elmaradt bért.

A bérlők még az apróbb kacataikatt is otthagyták szétszórva, csak az értékesebb holmikat vitték el, egyetlen szó nélkül távozva. Már elsőre is furcsa az egész, mondta Mrs. Collins, node négyszer! – volt miről beszélnie Mrs. Blackberrynek napokig.

2001. január 15.

Beszélgettem Mr. Kuzennal. Megtudtam, hogy a keresztneve John, és kereskedő, bár nyugdíjas (hetven éves múlt), de még mindig aktív, néha ad-vesz ezt-azt.

Felajánlott nekem megvételre egy szekrényt. Beinvitált a lakásába, hogy nézzem meg. Odabent a nagyszobában a tévé be volt kapcsolva, az ablakkal szemközti falnál pedig ott állt az a bizonyos bútor. Nem találtam semmi kifogásolhatót rajta, és mivel hiányos volt pincém berendezése, ezért meg is vettem Mr. Kuzentól.

Ajánlott nekem még egy pár fotelt is, és megemlítette, hogy ezeket éppen a pince előző bérlőjétől vette. De ezekre sem pénzem, se szükségem nem volt.

2001. január 16.

Véletlenül összeakadtam a lépcsőházban Mrs. Collinssal, aki éppen az utcára igyekezett. Megkérdeztem tőle, mi a helyzet a villanyszerelőkkel.

Elmondta, elég zavaros a helyzet, a cég, amelyet megbízott telefonon, kiküldött egy embert. Az reggel még felvette a munkát, aztán a munkahelyéről egyenesen távozott valahová, de hogy hová, azt nem tudja senki, azóta nem találják.

Mrs. Collins hozzáfűzte, elég furcsa história, hiszen azért mégiscsak az ő alkalmazottjuk, hogyhogy nem tudják elérni, miért nem hívják fel, keresik meg valahogyan. „Egyszemélyes sztrájk, hogy mik vannak”, mondta még, mielőtt kilépett volna kapun.

Közvetlenül azelőtt elhaladtunk Mr. Kuzen ajtaja előtt. Az öreg kint ült az ajtó előtt. Mrs. Collins figyelemre sem méltatta, elrohant mellette. Én köszöntem: Jó estét! Mr. Kuzen úgyszintén. Mrs. Collins visszhangozta a köszönést. Nekem! Azt hitte, neki köszönök, mivel távozni készül, hát ő is köszönt nekem, és kilépett a kapun. Úgy tűnik, egyáltalán nem vette észre Mr. Kuzent, és a köszönését sem hallotta meg.

2001. január 20.

Ismét találkoztam azzal a fiatalemberrel, aki egyedül neveli két kislányát. Ezúttal a ház bejárati ajtaja előtt botlottunk egymásba. Felhasználtam az alkalmat, hogy megkérdezzem, miért van a kapu mellett az az emléktábla. Minden különösebb magyarázat nélkül, csak annyi állt rajta: John Bright, 1912-1985.

A férfi, Mr. Perry elmagyarázta, hogy Mr. John Bright a ház lakója volt a nyolcvanas évek elején (egészen haláláig); egy ártalmatlan, idős férfi volt, akit valamiféle megtévesztő nyomok véletlenszerű egybeesése miatt meggyanúsítottak, hogy sorozatgyilkos. A házban, és a környéken akkoriban történt több különös eset, olyan gyilkosságok, amelyekre nem lehetett semmilyen indítékot találni. A rendőrség eljött, hogy letartóztassa Mr. Brightot, aki ugyan ártatlan volt, de kissé szenilis, idős kora miatt szeszélyes. Nem hagyta magát bilincsbe verni. A rendőrök, mint veszélyes sorozatgyilkost kezelték, pisztolyt fogtak rá. Ő visszamenekült a lakásába, előkapta a saját revolverét, majd azzal kezdett hadonászni, s fenyegetőzni, hogy lőni fog. Egy félreérthető mozdulatánál a rendőrök tüzet nyitottak. Itt, a ház folyosóján lőtték le.

Az ő emlékére csináltatták az akkori lakók a táblát. A mostaniak közül már senki nem emlékszik Mr. Brightra, még Mrs. Blackberry is csak '87-ben költözött ide.

A lakás attól kezdve üresen állt, senki nem akart beköltözni, valahogy, valamiért mindenkit elrettentett Mr. Bright története.

Megkérdeztem, melyik lakás az. A kapu mellett, a földszinten balra az első, válaszolt Mr. Perry. Megdöbbentem. „De hisz az Mr. Kuzené!!” Mr. Perry egy pillanatra eltűnődött az ellenvetésemen, aztán, mintha csak akkor értette volna meg, miről beszélek, azután valami ilyesmit mondott: „Jah, igen, az öreg zsidó, befektetésnek olcsón megvette a lakást, mivel nem akar odaköltözni senki.” S távozott.

2001. január 22.

Este lementem a pincébe, és éppen felgyújtani készültem a folyosón a villanyt, mikor a teljes sötétségben elém lépett Mr. Kuzen. Az öreg alakja valószínűtlenül derengett a sötétségben, így azonnal megismertem, mégis megijesztett. Félig szemrehányóan kérdeztem tőle, miért nem kapcsolja fel a villanyt, ha itt van; mire ő csak nevetett.

Így közelről nem tűnt olyan kísértetiesnek a nevetése, hiába visszhangzott a szokottnál is erőteljesebben a folyosón. Igencsak fáztam – bár rajtam volt a télikabátom –, úgyhogy bementem a szobámba, és felkattintottam a hősugárzót. Mr. Kuzen, úgy tűnt, befejezte dolgát a pincében, elindult felfelé a lépcsőn.

2001. január 24.

Nem találkoztam a ház egyetlen lakójával sem.

Csend és béke honolt mindenütt, mikor beléptem. Nem hallottam a lakásokból kiszűrődő zajokat sem.

Becsöngettem Mr. Kuzenhoz. Mikor a szekrényt vettem tőle, a fotelek mellett mutatott két régi széket is, azt mondta, eladja nekem őket, méghozzá olcsón. Akkor nem érdekeltek, de most rájöttem, mégis szükségem lehet legalább az egyikre.

Mr. Kuzen nem volt otthon, vagy nagyon mélyen aludt, mert nem jött ki.

Lementem a pincémbe, a folyosón a szokásosnál is hidegebb volt. Bementem a szobámba, ami – őrület! – a nap folyamán ismét teljesen áthűlt. Bekapcsoltam a fűtést.

Éjfél körül feküdtem le aludni.

Magamra húztam a takarót, a fűtést egyenesen az ágyra irányítottam, és mégis, hol itt, hol ott éreztem hideg áramlatokat végigsuhanni a testemen.

Éjfél után pár perccel ismét felhangzott az elektromos recsegés a folyosóról. Az első pillanatban megfagyott a vérem, de aztán rájöttem, mi az a zaj, annak ellenére, hogy a hősugárzó fújtatása elkendőzött minden egyéb hangot.

Felkapcsoltam az ágyam mellett a kislámpát, melyet Mr. Kuzentól vettem előzőleg.

Azonban sötétségben maradtam.

Úgy tűnt, megint nincs áram.

Nyomasztó volt a gondolat, hogy közel s távol sehol nincs elérhető fényforrás; mégis úgy gondoltam, jobb, ha nem foglalkozok az egésszel, majd holnap reggel, a nap fényénél megnézem, mi a helyzet, addig meg hadd recsegjen az az elosztódoboz. Valószínűleg megint lecsapta a biztosítékot.

A zajok ismét felhangzottak a folyosóról.

A legnagyobb jóindulattal sem tudtam őket elektromos recsegéssel azonosítani.

Megdermedtem. Mik ezek a neszek? Az álmomból ismert apró „csepegés”… végtelenül könnyű, súlytalan lábak léptére hasonlít.

Lenyúltam a padlóhoz, kikapcsoltam a hősugárzót, majd a teljes csendben figyeltem, mik lehetnek azok a hangok…

A hősugárzó! Hiszen működik!

Van áram.

De mégsincs.

Mi történt itt?

Visszahúztam a kezem a takaró alá.

A szemem az ajtóra tapadt.

Mozdulatlanul hallgatóztam.

Csip-csep… cip-cap- tip-tap… tip-top…

A neszek egyre közelebb jöttek a folyosón.

Újra felhangzott a recsegés, és nem hallottam tőle semmi mást.

Ide-oda verődött a hang a pincében, bejött a szobába, felült a régi szekrényre, kinézett az ablakon, majd visszafutott a folyosóra, felkúszott a földszintre, és a ház bejárata közelében végképp szétfoszlott.

Aztán csend lett.

Nagy csend lett.

Két lépés hallatszott az ajtó előtt.

Nem vízcsepegés.

Tétova, lassú, bizonytalan, de könnyű, majdnem súlytalan emberi léptek. Ez nem tréfa. Tennem kell valamit!

Moccanni sem mertem.

Mintha tudtam volna, mi következik, annyira egyértelmű volt. Mégis elborított és maga alá nyomott az értelmetlen, tudattalan félelem.

Az idős férfi derengő alakja a koromsötétségben keresztüllépett a zárt ajtón.

Mr. John Bright Kuzen megállt az ágyammal szemben.

Farkasszemet nézünk egymással.

Várom, hogy mit tesz.

De nem tesz semmit.

Csak néz rám.

Mostantól fogva örökké.

Az ágyban mozgok, kinyújtom a kezem a lámpáért, amely nem világít; vagy éppenséggel ezért a laptopért…

Felkelni képtelen vagyok.

Talán négy napja fekszek így.

Mikor eljön a nappal, akkor is éjszaka marad, az én számomra.

Többé nem jön be ebbe szobába senki, az én számomra.

Akkor is itt leszek, mikor már beomlott a pince, a föld alatt is végtelen farkasszemet nézek éji látogatómmal, csak a kezemet mozgathatom néha.

Telnek-múlnak az évszázadok.

(Pécel, 2001. január)