(SZERK: Még egy kicsit toldottam hozzá. Szótár a végén)

"A Békeőrség!

Már mezítlábas söttő koromban megtátottam utánuk szájamat, mikor a vásárban az utcákon láttam őket fegyverrel a vállukon, mindig vakító fehér köpenyeikben lépdelni, lassan, méltósággal, szálegyenes tartással, felszegett fejjel, mégis rátartás, föllátás nélkül – szelíden, magabiztosan. S ez a jámbor nyugalom bármikor, ha szükséges volt, indulat nélküli, de légy gyorsaságú, lobbanó erejű, határozott cselekvőképességbe változott oda-vissza. A világbéke és a világrend vigyázói voltak ők – ha a gazember a csendőrtől tartott, hát a fehér lovagoktól rettegett. Erejükről, kiképzésük fokáról, bátorságukról, tetteikről szemfényvesztőnek ható történeteket meséltek a kocsmákban és vetítettek a mozikban. Szekérrevaló legényből egy is, ha megfelel a felvételi követelménynek hozzájuk."

Részlet a készülő GEO - Galaktikus Elhárító Önkéntesség című regényből. Véleményeket, fikázásokat, észrevételeket, bármit lehet írni kommentben, e-mailben, bárhogy...

-- -- --

Szokatlan látvány volt így a vásár. Mindig csak vasárnaponkint láttam, élettől nyüzsögve. Most azonban az utcák kihaltak, a kuckók mind bezárva, az asztalok üresen; s most látszott csak meg a szomorú pusztitás, melyet a sokadalom végzett: sehol egy szál fű, egy árva kóró, hisz hetenkint tapostak le az emberek, marhák és kocsik minden talpalatnyi helyet.

A vásár túlvégéből aztán a Beáta utcában sétáltam kétjardnyit. Virágillat lengett körül – itt csak apró beltelkek voltak, senki nem művelt itt főldet, inkább csak virágot ültettek, gyümölcsfát neveltek, fűszernövényt vetettek.

Az utca vége a Péteri útba torkollott, s menten az alacsony barna homlokzat előtt találtam magam:

BÉKEŐRSÉG

GALAKTIKUS ELHÁRÍTÓ ÖNKÉNTESSÉG

Toborzó Iroda

Monor és környéke

Hirdette a tábla a bejárat felett. Jobbra a magyar címer a két angyallal, balra pedig a Világtanács pecsétje. A kirakatban nagy holoképek: egyik oldalt békeőrök, másikon pedig űrhajók. Nem szeret közösködni a két testűlet, azt már észre kellett vennem.

Beléptem az ajtón. Rövid folyosón találtam magam, balra hosszú fehér lóca, nyilván a várakozóknak – de most üresen állt. Szemközt egy ajtó, beóvakodtam hát rajt.

Tágas irodába jutottam, jobbra félkörives pult, kívül egy szék, bizonyosan az ügyfélnek. Odább, a fal mellett, állványon olyanszerű berendezés, mint egy fényképezőgép, csak jóval nagyobb, akkora, mint egy megtermett kakas, „csőre” éppen a szék felé irányítva. A pulton billentyűzet, kétoldalas képernyő – s a szélen egy hanyagon odavetett békeőr-karabély! És sehol egy lélek...

No hiszen, vénanyám! Azt mondtad, a Régi Világban könnyű volt fegyverhez jutni! S ha én ezt most felkapnám és elszaladnék vele? Nem állt szándékomban persze, de gyanitottam azt is, hogy valami nyomkövető van minden egyes darabban, ha ilyen könnyű szívvel otthagyják. Meg tán le is zárják valamiképp, ne tudjon csak úgy tüzelni véle bárki.

A pult megett, az átelleni sarokban félhomályos folyosó kezdődött. Arra indultam hát, s előrekiáltottam:

- Adjisten!

Mire menten előkerült egy legény egy sötétbe burkolózó ajtó mögűl. A békeőrség fehér nyári egyenruháját viselte. Csak most jutott eszembe, tán jócskán melege lehetett tegnap a sátor alatt a köpenyes, rendszeresített egyenruhát viselő legényeknek.

- Adjon Isten erőt, egészséget! – köszönt katonásan, s hellyel kínált a pult előtt. – Melyik testülethez?

- A... Békeőrséghez... – feleltem, mintegy nagyképűnek érezve magam választásomért.

- Működött a toborzó tegnap, úgy látom. Ma te vagy a harmadik, és még nyolc óra sincs...

Berogyott a képernyő elé.

- Essünk túl a hiú részin: papírmunka!

Nyomkodott egy sort a képernyőn, leütött pár billentőt, aztán rákezdett:

- Neved?

- Bari Dénes.

- Én pedig Nyolc-hat-három-egy-öt Sárkány Egy János törzszászlós vagyok – mutatkozott be, de nem nyújtott kezet, a képernyőt nézte tovább.

Tudtam már a moziból, a számsor a név előtt a békeőr egyedi azonosítója, a családnév és a keresztnév közötti szám meg az azonos nevűek megkülönböztetésére szolgált.

– Apád neve? – kérdezte legelsőnek.

- Hát azt meg minek tudakolod? – hökkentem. – Hisz tán én jöttem ide katonának, nem édesapám.

- Idehallgass, komám – nézett rám. – Én is faluról jövök, tudom hány a kettő, úgyhogy a paraszti eszedet ne most forgassad elő énnekem, csak felelj a kérdésre! Apád neve!

- Bari Ákos.

Megkopogtatta a billentőket.

- Szülőanyád neve?

Meghökkentem isment.

- Bari Ákosné, nohát.

A legény a mennyezet felé tekintett, sóhajtott.

- Igen korán van ehhöz! Lyánykori neve, te!

- Elősoroljam az egész családot? Vénanyámnak tizenhét dedunokája van ám! – intettem.

- Csak arra felelj, amit kérdezek! Sose végzünk így. Mikor születtél?

- Harminchétben, Ikrek hava harmadik napján. Álló dél után nem sokkal.

- Azért van ilyen hirtelen nyelved! Ha már nyelv, tudsz-e valami idegen nyelven?

- Én ugyan egy szót sem.

- Nulla – mondta, és megütött egy billentőt, amire valóban egy karika volt írva. – Itt a Békeőrségnél a hivatalos vezényleti nyelv az angol, tehát meg kell tanulnod angolul.

- Megtanulok én, csak megtanítsanak.

S magamban mulattam: eztán váltsál majd angolra előttem, vénanyám!

- Szolgáltál-e már más fegyveres testnél: GEO, Csendőrség?

- Nem.

- Törvénnyel sújtva voltál-e már?

- Én ugyan nem – hőköltem.

- Jól van, meg kell kérdezni mindenkit efelől is, bár csodálom, mivégett, hisz a bűnügyi nyilvántartásban úgyis megnézik a Battyányin. Tartós bajod, betegséged van-e valami?

- Nincsen.

- Rendben. Aztán: járművet tudsz-e vezetni?

- Kerékpár, lovas kocsi. Vontát is hajtottam már egyszer-kétszer.

- Számítógép kezelési ismeret?

- Semmi.

- Egyáltalán? Nem is volt dolgod vele soha?

- Elnéztem én gyerekfejjel, ahogy mások játszanak rajta, de hozzányúlni sose mertem.

- Miért? – láttam, nem hivatalosan érdeklődik, hanem személy szerint kiváncsi.

- Mert vénanyám mindig azt mondta, hogy szenvedéllyé válik, oszt végül bekőltözik az ember lelke a gépbe.

- Hát az előfordul – mormogta. – S ha már szenvedély, van-e valami függőséged: ital, dohány, mákony, kártya, bármi?

- Nekem ugyan nincs – szabódtam –, néha megiszok egy kis bort, pályinkát – de részeg még sose voltam, lakodalomban se. Csak öregapám pipál, mákonyt meg nem is tartunk; vénanyám szerint ami fájdalmat az Isten reánkmért, el kell azt bírni.

- No, úszni tudsz-e?

- Elsüllyedni nem süllyedek, de Bálatónúszó versenyen nem indulnék.

- Tréfás a kérdés, tudom, de a válasz komoly legyen: lovagolni tudsz?

Rándítottam a vállamon.

- Csak mint bármelyik paraszt.

Közelebb hajolt, halkabbra vette:

- Ismerek olyat, aki nem tud... fél a lovon, szédül.

- Magyar? – döbbentem meg.

- Egyébkint az. Csak a lóval nem bódogul.

- Elmennék világgá... – hüledeztem.

- No... – csitított kezével. – Inkább próbáljunk meg téged, hogyan vagy legény a talpadon!

- Megpróbálták már azt – szabódtam megint – mikor tizenhárom éves voltam...

- No de nem úgy – nyúlt be a pult alá – hanem békeőr módra!

S azzal egy furcsa sisakot húzott elő, melyből jobb halántékon vezeték lógott ki. A képernyő felőlem eső oldala megelevenedett, reszkető vonalak meg mindenféle számok látszottak rajta. A legény megkerülte a pultot, s fejembe nyomta a sityakot. A vonalak táncolni kezdtek. A békeőr addig igazgatta a furcsa szerkezetet, míg a vonalak táncával, a számok tétovázó pergésével valamiképpen elégedett nem lett. Ezután visszatérült a pult mögé:

- Hallod-e, komám, hanem most meg kell esküdnöd, hogy soha, senkinek nem beszélsz arról, ami ezután történik! Minden újoncnak úgy kell ide betérni, hogy sejtelme se legyen, mi vár rá – de közben nem rám nézett, a vonalak táncát figyelte macskatekintettel.

- Jól van.

- Esküdj akkor! Hogy mostantól megtartasz minden titkot, amit a Békeőrség rád bíz!

Tétováztam egy légzetnyit.

- Énnekem mindig azt mondta vénapám, hogy sose esküdjek semmire. Ha valami úgy van, mondd, hogy igen, se ha nincs úgy, mondd, hogy nem, s minden egyéb az ördögtől való. Én megtartom a titkot, ha egyszer azt mondtam.

- Jól van.

Azzal hosszú nyélen lógó fémtéglát hozott elő a pult mögül, s letette mellettem. Nyomkodott egyet-kettőt a képernyőn, majd szólt:

- No, komám! Emeld meg!

Én pedig odaálltam a tégla elé, megragadtam a nyélen a fogantyút fél kézzel, ahogy a békeőr legénytől láttam, s megemeltem – vólna, csakhogy az nem mozdult egy hangyányit sem, akárhogy erőlködtem. Tudtam persze, hogy a békeőröket nem akármilyen fábul faragták, de azért meglepett, hogy mily könnyedséggel hozta elő ezt a roppant súlyt. Nem is értettem, minő anyagból lehetett, hisz az arany sincs ilyen nehéz! S azt se, hogy ha erőmet akarják megpróbálni, minek ehhez agyhullámokat vagy mifenét olvasni.

Nem volt más hátra, két kézzel veselkedtem neki, s végül minden erőmet beleadtam. A fémtégla azonban nem mozdult, akár ha lecsavarozták volna – három-négy parasztmázsa kellett legyen legalább. Hogy emelte meg ez a legény fél kézzel?

A békeőr szerencsémre nem derült rajtam a pult túlfelirül, nem is somolygott, unottan nézte a képernyőn a vonalak táncát – nyilván szokva volt a kudarchoz.

„Szekérrevaló legényből egy is, ha megfelel...”

Próbálkoztam még egy ideig, igen nekikeseredve s neki is dühödve, de a düh erőfokozása is kevésnek bizonyult az átokverte vashoz. Ugyanakkor igyekeztem fegyelmezni is magam – ki tudja, mit olvas ki agyamból az a sisak? A békeőröknél fegyelmezettebb embert nem látott senki...

Fel kellett adnom.

- Nem megy – szóltam szégyenkezve, mire a legény felállt, odajött, megbökött egy telt piros karikát a képernyőn, amely attól megüresedett, majd felkapta az ördög tégláját, és kezembe nyomta.

- Neodímium!

Nem volt nehezebb egy cseréptéglánál. A kezem meg valamiképp zsibbadni kezdett tőle. A békeőr megütögette talpával a padlót.

- Villanymágnes tartotta oda, emberi erővel lehetetlen felemelni. – A képernyőre tekintett. – Te egy egész kettő kilonyútont húztál, vagyis közel százhúsz kilót bírsz felemelni. Az nem is rossz, te – a karomra csapott, s elindult vissza, a helyére.

Én visszaültem a képernyő elé, s vártam, mi következik. Vajon lesz még néhány tréfájuk?

- A következő feladat egyszerű lesz – szólt a békeőr. – Nézd a képernyőt.

S képek kezdtek felvillanni, szívdobbanásonként kettő-három is, de rendszertelen ütemben.

Emberek, állatok, gépek, járművek, csillagos ég, Hold, szörnyek, angyalok, két ember verekedik, mókus szalad fel a fára, motorkerékpár száguld iszonyú sebesen, sejtek osztódnak nagyító alatt, két kéz pénzt számol, elered az eső, kockák rendeződnek egymásra, tűz ég, aztán egy lyány vetkőzik, s már épp meglátnánk bájait, mikor isment vált a kép, s egy falevél hullik le, aztán furcsa idegen lény mozog, tekereg érthetetlenül, Szent Korona, egy bökönc szalad a homokon, egy jelenettöredék a Szabad a gazdából, képek sorban, követhetetlenül, hogy bele is szédűl az ember... s egyszerre csak mintha halk víjjogásra ocsúdtam volna, egy sípoló hang magassága emelkedik, majd mikor eléri a hallásküszöböt, újra lentről indul...

- Meghallottad – bólintott a legény, ahogy felkaptam fejem a hangra. – Jól van, nézd csak tovább...

Elhallgatott a hang, s jöttek a tovább a képek, végeláthatatlanul, már úgy tetszett, az egész délelőttöt ott töltöm, a képernyő előtt – s egyszer végeszakadt.

Helyette sötétbíbor alapon nagy sor szám látszódott, melyek – hála az égnek – végre mozdulatlanul álltak, hirdették a számomra érthetetlen eredményt. Legnagyobb betűkkel, legfölűl ezt rótta ki a számítógép:

P A S

Personality Assessment System

INT 70 – EXT 30

FLX 92 – RIG 8

ADA 56 – UNI 44

A legény szívta a fogát.

- Kilencvenkét százalék flexibilis személyiséggel nem tudom, miként fogsz alkalmazkodni a katonai fegyelemhez... De talán boldogulsz! Az akaraterő megvan benned, meg az idegzet... azt nézd: ó err három egész négy, a ell hat egész kettő, í kú száztizenhét...

Ebből ugyan nem értettem semmit, de a legény lelkesen olvasott még néhány számot betűkkel, úgyhogy haloványan bizakodni kezdtem. Végül hátrament, eltűnt a sötét folyosó egyik ajtaja megett, hogy hozzon még valamit. Az ajtót tárva hagyta, fény szűrődött ki a folyosóra.

Nemsoká hallottam lépteit közeledni – azonban a folyosó torkában nem ő, hanem egy rongyos cigánylegény jelent meg, csuklóján jelölőbilincs, mintha fogoly lenne.

- Hallod-e – tartott egyenest felém – há adj mán egy húszast!

Hirtelenjében nem is értettem, mit akar – húsz forintot, csak úgy, ráadásul tán szökésben? Tüstint azon kezdtem tanakodni, kiáltsak-e a békeőrnek, vagy menjek-e utána szólni, vagy maradjak itt, visszatartani a szökevényt? Ha ugyan szökevény, a jelölőbilincset házi őrizetre is használták...

- Kell vonatra, hallod! Mi van veled! – kiabálta, s belerúgott a székembe.

Felpattantam, s még épp időben, mert a legény nekem esett, mint a bolond! Ugyancsak megijedtem, de megütni mégsem hagytam magam, löktem félre egyre kezeit, s kiáltoztam, hogy hagyja abba, már nem is tudom, mit, miközben ő meg egyre szitkozódott. Átkozott gyorsan mozgott, végül sikerült is föllöknie, de nem használta ki esett helyzetemet, állva maradt egyhelyütt, hagyta, hogy felugorjak, s aztán sem támadott többé – helyette megjelent a folyosó torkában a békeőr legény. A cigány hátratekintett, majd vigyorogva visszafordult:

- Én vagyok a zorall cigány! – rikkantott, miközben a békeőr már felénk tartott, kezében egy barna, rovátkolt tömlőszerűséggel.

- Sztojka Kettő István őrmester – mutatta be mosolyogva a másikat, s menten megértettem, a cigánylegény is békeőr, ez pedig egy újabb próba volt. Azt is észbevettem hirtelen, hogy az agyolvasó sityak még mindig a fejemen ül.

- Azért mán meg ne haragudjál rám – engesztelt a cigány, miközben lecsatolta csuklójáról a jelölőbilincset – nem ütöttelek volna meg akkor se, ha nem állod ilyen szépen.

- Fújj bele – nyújtotta felém a tömlőt az egyenruhás. Én pedig belefúttam. – Amilyen erősen csak tudsz – toldotta meg, én pedig olyan erősen fúttam, ahogy csak bírtam.

A két békeőr ezután a képernyőhöz fordult. Sztojka őrmester most látta először „eredményeimet” – melyeket, úgy éreztem, semmivel nem érdemeltem ki – s elismerően szólt:

- Ó err három egész négy...! Péef tízezeregyszázötven!

- Azt mit jelent? – kérdeztem végre.

- Azt, bajtárs – felelte Sárkány, s közben már elkezdte lefejteni rólam a sisakot – hogy békeőr leszel!

Hirtelen nagyon melegem lett. Hiszen ez nagyszerű hír vólna, csakhogy én odahaza azt mondtam, érdeklődni jövök egyelőre... Hanem mindjárt elém is tettek egy kis füzetet, sokféle alapvető tudnivalóról a Békeőrségről – amelyeket nagyrészt amúgy is tudtak az emberek, ha máshonnat nem, hát a moziból –, meg egy nagy, diszes fejlécű papírt, amit ha aláírnék, menten elkötelezem magam a Békeőrségnek, s hamarost visznek is Budapestre, kiképezni...

Épp, ahogy a Tátos bátya megmondta! Életemben papírt még nem írtam alá, „de nemsoká”...

Sztojka őrmester eltűnt a folyosó setétjébe, Sárkány meg kikűldött a váróba a lócára, hogy olvasgassam a füzetet, s közben addig ő beterelt onnat egy másik legényt, aki sorára várt. Mulattam magamban erőst, tudván, mi vár őrá is...

Fél szemmel a füzetet olvasgattam, közben tépelődtem belűl.

A békeőr pénzt nem birtokolhat, részben sem, átmenetileg sem, ám a békeőrség tulajdonában álló pénzeszközök kezelésére feljogosítható, teljes elszámolás mellett. A békeőrnek minden személyes tulajdonát el kell ajándékoznia, amelyre nincs szüksége a szolgálat ellátása, illetve önmaga fejlesztése érdekében. A békeőr idegentől ajándékot, egyéb előnyt el nem fogadhat szolgálatai fejében vagy más címen.

Mitévő legyek most? Édesapám voltaképp megnyugodott abban, hogyha elmegyek Békeőrnek, öregapám meg nagyon büszke lesz, azt már láttam előre!

A békeőr legfőbb kötelessége a szolgálat, mely saját szűkebb családja, közössége iránti elkötelezettségével szemben is elsőbbséget élvez. A békeőr saját családot nem alapíthat. Mindenkor a békeőri közösségben kell folytatnia életvitelét.

S a Tátos bátya – ugyan ki szegűlne szembe az ő tanácsával? Édesapám csak nem mondaná, hogy rosszúl tettem, ha a bátyára hallgattam...

Ez volt legfőbb érvem önmagammal szemben, hogy a családhoz fűződő kötelességtudatomat elcsendesítsem. Ha a Tátos bátya nem keres meg, bizonyosan nem írom alá a diszes papírt, míg nem beszéltem a családdal, nomeg a tanító úrral.

Hanem hogy a Tátos kész ténykint kezelte, hogy alá fogom írni én ezt a papírt, hát aláírtam. Lévén begyakorolt aláírásom nem volt, szépen odaróttam a nevemet betünkint a papír alján a vonalra, s istenemre, azért nem kis büszkeséggel! Sok legény fog irigyelni a faluban, tudtam! A mozivásznon megelevenedő történetek mesebeli hőst faragtak mindenkiből, aki a fehér köpenyt hordta.

A valóságban azonban attul, hogy a nevem odaróttam egy bűvös lapra, még nem vett a jóisten mindjárt tenyerére, de a Békeőrség sem. Sárkány törzszászlós ugyan kezet rázott velem, de aztán közönyösen hazaküldött, s meghagyta, szerezzek be a bírónál útlevelet, mert az kelleni fog a budapesti tartózkodáshoz, majd Augusztus huszadikán tizenöt órakor jelenjek meg a Békeőrség Központi Parancsnokságán, a Batthyány tér 1. szám alatt, három váltás kimenőruhával. Minthogy nem tudtam, a jelzett nap mikorra esik, megtudakoltam.

- Vasárnap! – felelt a békeőr szinte bosszankodva lehetetlenségemért. – Egy heted van, hogy felkészülj. Na Isten áldjon, bajtárs! – S tisztelgett.

No, akkor ahhoz a kinti asztalhoz merő jótétből hajtom majd a fürészt, mert azon enni én már nem fogok...

Szédelgő fejjel indúltam, csak úgy a lábam után, végig a Péteri úton. S nehezen hittem szememnek, mikor láttam: nemhogy az egész délelőttöt ott nem tőltöttem, de a Nap alig moccant égi pályáján! Fél házat, ha haladt, vagy annyit se...

Egyre hánytam-vetettem magamban a dólgokat, hiába nyugtattam magam azzal, hogy ez már elvégeztetett, békeőr vagyok...

Hirtelen ménkűsszekér fékezett le az úton, nem sokkal előttem, majd visszatolatott mellém. Megismertem a kocsit: Aladár bátyámék Kasztorja volt, s csakugyan, ő vezette, mellette öccse, Csaba bátyám – édesapám unokatestvérei voltak, falunkbeli nagygazdák.

Csaba bátyám letekerte az ablakot:

- Adjisten, Dénes öcsém, merrefelé? Haza?

- Úgy, úgy – feleltem. A békeőrségről inkább egyelőre nem szóltam.

- Mink Nyáregyházára megyünk, ott leszünk délig legalábban. Eljössz velünk? Onnat már egykettőre hazatekeredsz.

Beszálltam a hátsó ülésre. A kocsiban zene szólt. Két unokabátyám vígan együtt dalolt a láthatatlan énekessel:

Érik a szőlő, hajlik a vessző

Bodor a levele

Két szegény legény szántani menne

De nincsen kenyere

Hej, ti könnyen énekeltek, mindkettőt asszony vár otthon! Mindig is bosszantott ez a dal, észbe idézte nyomorúságom a szerelem terén, mely végül a Békeőrséghez hajtott. Arról nem is szólva, hogy a hangszórókból éneklő, hegedülő láthatatlan hangokat mindig is kísértetiesnek, nyomasztónak tartottam. Szerencsére egykettőre beszélgethetnékünk támadt, s Aladár bátyám meghalkította a zenét.

- Rég ültem ménkűsszekérben – szóltam.

- Ménkűs a tököd! – felelt derűsen. – Ezt sürittett levegő hajtja, nem villany!

- Aztán Eszter öreganyánk hogy van? – kérdezte a másik fivér.

- Jól van, jól! Erejénél is van még, eszénél is, naphosszat a konyhában forgolódik! Vérnyomást panaszol kissé, a gyógyász rendelt is néki sok savanyút, ecetest; kávétól meg eltiltotta rég, pedig igen szerette...

- Szegény teremtés – toldotta Csaba bátyám – második asszony konyhájában cselédkedik már, a magáé után!

- Édesanyám ugyan nem ugráltatja, nem zsarolja! – feleltem kissé élesen.

Pillanot csend szállt közénk. Már Csévharaszton jártunk. Aladár bátyám végül hátradörmögte a válla felett:

- Nem tudod te, milyen nehéz ilyen vénségben igazodni a más törvényihez.

- Hát eljöhetnétek egyszer, meglátogatni vénanyámat. Lássátok, hogy érzi magát...

Csaba bátyám felelt:

- Lehet, hogy el is visszük magunkhoz, vendégeskedni egy kicsit!

- Nem szeret ő már kimozdulni semerre, a szomszédba se nagyon jár át – vásárban meg tavaly óta nem volt!

- Mink a Nyáry Pál útra megyünk, de elviszlek a Dózsáig – szólt Aladár bátyám, de elhárítottam:

- Nem kell, sétálok egyet! Mára nincs sok dolog odahaza... holnap lesz a nagy fűrészelés!

A két testvér mehegett egyet bajusz alá. Ismerték édesapámat...

- Akkor az Isten adjon erőt, öcsém! – búcsúzott Aladár bátyám, ahogy a kocsit lefékezte.

Hogy elbúcsúztam tőlek, bandukolni kezdtem a Mátyás király úton. Vajon milyen lesz a kiképzés? Hogyan fogok helytállni? Ha a jelentkezők nagy része már az elején kiesik, ez az agyolvasós módszer, egyesítve a sarokban álló „fényképezővel”, igencsak alapos vizsgálat lehet. Bizonnyal helytállok majd!

- Déneske...? – szólt rám egy női hang félről.

A járdán, egyik kapu előtt egy leány állott meglepett arccal, kezében seprő, elejibe sötétkék kötény.

- Adjon az Isten – szóltam, s megindultam a lyány felé, aki láthatóan ismert engem valahonnat. S úgy vizslatott, kutatott meg tekintetével, hogy mindjárt kezdett engem elfogni a frász. – Ismerjük egymást?

- Nem emlékszel tán? – pintyeritett kissé. – A monori vásárban... a kisdedóvóban... sokszor játszottunk együtt... én mindjárt megismertelek!

S reám ragyogott diadalmasan. A nagy mosolygásból pedig előrémlett gyermekkori arca, a huncut szemek, mikor valami pajkosságot eszeltek ki a többi kisleánnyal...

- Julika? – kérdeztem, s ahogy kicsúszott a név a számon, menten eszembe ötlött: hogyha mellétalálgattam, hát mindjárt szörnyü végem lesz.

-- -- --
"Szótár:"

Bökönc - Skorpió

Jelölőbilincs – A Békeőrségnél rendszeresített, az elfogott személyek szökésének megakadályozására használt jeladós bilincs. A Föld mágneses terét érzékelve a bilincs a saját tartózkodási helyét centiméteres pontossággal állapítja meg és továbbítja a Békeőrség felé. A levágási kísérleteket áramütéssel jutalmazza

Kasztor – a Magyar Királyi Gépkocsigyár márkája (a Castor csillag nevéből)

Mákony - ópium

Ménkűszekér – a parasztok tréfás kifejezése a villanyautóra; tágabb értelemben minden más gépjárművet (pl. sűrített levegővel működőt) is jelent. Egyes vidékeken (főleg a Dunántúlon) az űrhajókra is használják

Neodímium - nagyon erős mágneses tulajdonsággal rendelkező (valóságos) anyag

Parasztmázsa - kb. 60 kg

PAS - létező (főként a CIA által használt) módszer az alapvető személyiségjegyek megállapítására, elsősorban még beszélni nem tudó kisgyerekeken használják

Szabad a gazda - a paraszti életmódot népszerűsítő filmsorozat az Új világban

Vénanya - Dédnagyanya

Vonta - Traktor