Bujdosó
6. A banya
LASSAN ért utól a bizonyosság, hogy mostan már tényleg a valóságra ébredtem. Főleg mikor beszéltem a Bandival.
- A bátya?
- A bátya, a bátya, nem leszel ám mindig a szoknyáján! Legtöbben hetekig se látjuk. Tegnap hajnalban elment a Csobogósra, ideküldeni a hasonmásodat helyedbe, meg még pár embert...
- Hasonmásomat?
- Egy másik János nevűt, no.
- Tegnap hajnalban?
- Úgy van. Átaludtad a láztól az egész napot. Most már fellábadtál kicsit?
- Igen, köszönöm.
Odaténferegtem a konyhához is, üdvözölni a Marikát. Csókokról persze szó sem volt; ez itt már tényleg a valóság; épp csak rámmosolygott halványan, s a Napot reámköszöntve. S így szólt:
- Kimostam a ruhádat, ott van felcsíptetve, megszárad délre.
- Köszönöm szépen! Megcsináltam volna én...
Pintyeritett.
- Azért vagyunk itt, hogy az asszonymunkát elvégezzük. Így mégse mászkálhatsz örökké... – bökött rám.
Arra a Sari is reámnevetett. Én meg meghajoltam, pásztor módra, hisz a valóságban most találkoztunk legelészer. Mókás látvány lehettem a nagy, bő ingben, de azért meghajolt ő is.
- Ő a Sari, a bátya egyik unokája – mutatta be a Marika. – Ő itatott meg tegnap délután.
- Nem tudom, magadnál voltál-e – így ő – nagyon tüzelt a homlokod.
Kezdett összeállani, hogy a valóság milyen elemei szűrődtek a lázálomba. A leány keze homlokomon. A bátyát hallhattam rendelkezni, onnan tudtam, hova ment, s kit küldött ide. A leány nevét is bizonnyal hallottam, tán még ő volt az előző esti kacagás... De az arcát mégis honnan ismertem, mikor nem láttam soha?
A kisleány, aki reggel a jurtában megbámult, sikongatva szaladt elő az erdő sűrűjéből, bevetette magát a konyhába, be a Marika szoknyája közé, s azt nyüszítette:
- A banya... a banya...
A három leány erre se szó, se beszéd, bebújt az asztal alá.
Én előóvakodtam, s látom ám, hogy már a Bandi sziklaként áll a tábor közepén, összefont karral. Egyik kezéből feltekert ostora lógott, a hóna alá dugva. Andriska mellette, de félig a dereka mögé bújva.
Azután öregasszony károgó rikácsolása hallatszott az erdőből:
- Na hol vagytok, disznószagúak, van itt annyi arra, hogy a jó kenyeret pusztítsa, de megtalálni sose lehet, a rosseb megeszi!
S előlépett nem az ösvényről, de az erdő sűrűjéből egy fekete ruhás, kendős, töpörödött, taszítón rút öregasszony. Kezében göcsörtös, rövid bot.
- Mi járatban itt, néne? – kérdezte nagy, síri nyugalommal a Bandi.
- Méghogy én mi járatban? Mi van, baj, hogy itt vagyok? – rikácsolta. - Mi? Hanem a ti disznólábaitok mi járatban az én tündérkertemben, he? – Arra rám nézett. – Mi van veled, buggyant agyú, hálóingbe mászkálsz? Micsoda egy banda! Na hol a nagyfőnök folyton?
Nagyfőnök? Azután felderengett, a régi világban hívták főnöknek azokat, akiknek mások szolgáltak, vagy valamiképpen másokat irányítottak, igazgattak. Volt belőlük sok, s élet-halál urai voltak. A banya folytatta:
- Mi? Hol van? Hogy a fene szakadjon a májába annak is!
A Bandi akkor cserdített egyet feléje az ostorral.
- Hogy szitkozódol te a Táltos bátyáról? Kiverem a fogadat!
A banya ekkor botját kezdte rázni.
- Hogy reszkető térdekre ne hulljatok már mind az előtt a román hajléktalan előtt! Pupákok! A vén disznó hülyének néz titeket, de jól is tudja! Havi félmillió vaskoronát markol rajtatok! A keze eltörne bele! Van itt pénz, málészájúak, csak nektek nem jut belőle! Oszt még te akarsz megcsípetni engem az ostorral? Majd megcsípetlek én mindjárt! – visította, a botját magasra emelve.
A következő pillanatban a tisztást elárasztották a darazsak. Dongtak körülöttünk, nem győztük hajtani őket, Andriska futni kezdett a jurta felé.
- Háháháhá! – röhögött a banya. – Adok én nektek, pusztuljatok, semmirekellők!
Nekem eszembe jutottak a konyhában bujdosó leányok, azzal inkább a banya felé kezdtem futni, hogy lecsapjam. A Bandi utánam, de nem tudtam, azért-e, hogy segítsen, vagy hogy megállítson. Mégis, kiféle ez az öregasszony, hogy így mer viselkedni egy Táltos hatalmának árnyékában?
S hogy ezt így elgondoltam, valóban olyan fekete árnyék vetődött ránk, hogy egy pillanatig azt hittem, megvakultam. A ragyogó napsütés, melyet még a tenger darázs is alig sötétített el, semmivé lett, megfeketedett az ég, s már láttam is a Táltost az ösvényen felénk sietni, az ég felé emelt bottal; aztán lesújtott, s borzalmas felhőszakadás esett a nyakunkba. A darazsak eltakarodtak. Épp bőrig áztam a lenge ingben, mire az eső is elállt, a felhők pedig perc alatt elenyésztek.
De akkor már a két vénség egymással szemben állott.
- Adjisten – így a Táltos.
- Adjon az Isten, bátyám – felelt rá a banya egész kezesen. Kendőjéből ütemmel csöpögött a víz.
Szóval így állunk, ilyenféle vagy, szemtől szembe már nem mersz neki szitkozódni?
- Azért jöttem, hogy szóljak, szedd ráncba az embereidet! – s a botjával fenyegetett felénk. – A gyógynövényeim! Letapostak a disznóitok egy egész holdnyit!
- Kettő ár, ha van az a „hold” – dörmögte derűsen a bátya, de mégis láttam az arcán valamiféle fürkészést... egyfajta harckészültséget. – S azért kell ránk küldeni a darazsakat?
- Ez itt megcsapott, megsújtott ostorral, a rohadás vigye széllyel!
A bátya ránk nézett. Hatalmas subája már teljesen száraz volt.
- Nem sújtottalak, akkor már nem élnél! – így a Bandi, keményen. – Csak rád szóltam, hogy vigyázz a szádra!
- No, elég nagy tán a Kárpát-haza, hogy megférjünk benne – szólt békítőleg a Táltos.
- Hogy a Kárpát-haza, a hollók tépnék széllyel... újra! Mondd ezt a kanászaidnak, a te disznóid akárhova mehetnek dombérozni, az én kertemben meg nincs lába semminek!
- Meg fogom mondani nekik – így, nyugtatólag, a Táltos.
- Azért mondom – rázta meg a botját a banya, rútan fenyegető pofával, ezúttal egyenest a Táltos arcába!
Annak szeme se rebbent, s a szörnyű öregasszony térült, fordult:
- Adjisten – morogta a foga között, s azzal eltűnt a sűrűben, épp amerről jött.
Én egyből a konyhába térültem, hogy a hős védelmező szerepében megvigyem a hírt:
- Elment, no. Semmi, csak néhány darázs.
Azzal a leányok előbujdostak, a bátya pedig derűsen szólt mögöttem:
- No látod, hát ez a banya...
Hogy reánéztem meglepve, a szeme egyetlen, szinte észrevehetetlen villanással vallott, hogy elárulta magát. A banyáról csak az álomban beszéltünk! Térült is egyből az egyik jurtába, de én meg utána, nem hagytam magam.
- A tegnapi lázálmomban akkor te voltál? Tényleg veled beszélgettem, itt a tűzhelynél?
- Bent feküdtél a jártában, nagy lázban – dünnyögte.
Elébe térültem:
- Az álomban! Veled beszélgettem?
- Nem velem, a kivetülésemmel... Én akkor már úton voltam a Csobogóshoz. – Vállamra tette a kezét. – Tudod: álom, babona, vágytól szőtt káprázat az egész valóság es.
Megkutatta arcomat, majd így zárta a beszélgetést:
- Holnap disznyókat őrizel...
