HTML

A blogger neve: "ádáz próféta"

Friss topikok

  • dangbird: A "folytatás holnap" nem úgy értendő, mint a Bujdosó esetében, hogy "majd egyszer", hanem tényleg ... (2020.01.06. 11:32) Nem tehetek róla (1/3)
  • dangbird: @Kither Deckel: Ez mire vonatkozott? (2019.08.15. 14:40) Kupaktanács
  • Erich: Somlósi Lajos anyagai szerintem a legjobban csak az vele a probléma,hogy nagyon kevés ember jut el... (2018.12.23. 18:55) Újra az egészséges étkezésről - olvasói levél
  • vpetibp: Azért az emberiség kollektív tudatalattijában minden megvan szerencsére! Aki túléli, az majd hozzá... (2018.11.27. 11:26) Napkitörés

Címkék

13 (1) 2010 (1) advent (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) karácsony (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) Luca (1) master (1) movie (1) népmese (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

Nem tehetek róla (2/3)

2020.01.07. 10:37 dangbird

<<ELSŐ RÉSZ

Aztán a látótere szélén egy szempárt pillantott meg, ami őt nézte meredten...

 

* * *

 

Odafordította a figyelmét, és az ukrán partizán arcát látta, rajta a halál iszonyatával. A száj aztán egészen eltorzult, olyan vadállati vicsorba, amelyre ember nem képes. A szemek eszelősen szikráztak, és az arc lassan átalakult valami egészen másba. Vagy inkábbis több minden másba. Minden körvonalát veszítette, semmi sem volt azonos többé önmagával. Az egyik szem lecsukódott, de már két csukott szemmé változott, egy komoly, mégis valahogy szenvedélyes női arcon. Az arcból két oldalt meghatározhatatlan „karok” nyúltak ki, alak nélküli érzetek, közben a partizán arca is ott volt, de körvonalai vonagló indákká változtak, mögöttük egyszemű rémarcok lestek kifelé, iszonyatos mohósággal; de Betyár hiába próbált rájuk nézni, minden szüntelen átalakulásban volt, egymást fedő és egymást félreszorítani akaró alakok fájdalmas tülekedése, és mindegyik a földi létben soha meg nem tapasztalható intenzitással nyomakodott a tudatába. Visszatért a női arc, mosolygott, állából elefántlábak folytak elő, a semmin taposva végtelen jelentőséggel, majd az orrból karmos kezek csaptak ki, és Betyár felé nyúlkáltak, kapkodtak, tépkedtek, néma fenyegetéssel és szavak nélküli szitkozódással.

Egyre gyűltek és nőttek, szaporodtak és sűrűsödtek, tolongtak az emberi, állati és növényi alakok, tagok, testrészek. Elefántok ormánya alakult férfiak nemi szervébe, a nőké pedig ordító szájakból nyílt elő, kecskeszarvas és -szakállas majmok ugráltak szomorúan, az egyiknek szárnyai nőttek, gyönyörű angyallá változott egy pillanatra, de ahogy Betyár erőfeszítést tett, hogy figyelmével belé kapaszkodjon, iszonyatos, szétfolyó, szétomló vénasszony-alakká sorvadt. A vénasszony, miközben megsemmisült, megrázta a botját, mely kígyóvá vált, amelyből további kígyók fröcsköltek szét, az egyik sokszirmú virággá változott, ami néma könyörgéssel nyílt ki, majd porzóiból rettenetes tüskék támadtak. A tüskék faágakká vastagodtak, melyeken pókok kapaszkodtak görcsösen begörbült, összeszáradt lábakkal, aztán villogó lángok között elégtek, lefolytak egy szürke kavargásba, és tátogó szájú, remegő kagylókká változtak, békaszemekkel.

Minden egyes alak a létesülés néma, értelem és cél nélküli vágysikolya volt, mely a megsemmisülés borzalmában enyészett el. Mindegyikük őtőle követelte eszelősen létszomja beteljesülését, és belé kapaszkodva próbált menekülni az elmúlás iszonyata elől.

A pokol - ismerte fel Betyár. Meghaltam, és elkárhoztam. Megérte ezért megvédeni a hazát?

Jó lenne egy ital, tört fel benne a megszokott gondolat – és már látta is a kocsmában ülő fiatalokat, amint jókedvűen poharazgatnak. Az egyikük olyan szende, visszahúzódó fiú volt, mint az a kiskatona Galíciában...

Bárcsak visszatérhetnék ide, sajgott fel a vágy Betyárban. Bárcsak újrakezdhetném. Soha többé nem feledném, mennyi a mérték, hol a határ.

...s már-már úgy érezte, mintha ő ülne ott, abban a pesti kocsmában. A fiú szájához emelte a poharat, és ivott.

Ittak. A fiú – meg Betyár.

Egri Leányka, állapította meg Betyár, noha életében nem ivott ebből a fajtából. Azt is tudta, hogy a legényt Balázsnak hívják, huszonegy éves, még a szüleivel lakik, és egyetemre jár, de már nősülni készül.

És ittak megint.

És megint.

Az évfolyamtársak, akikkel Balázs egy asztalnál ült, nevetve csodálkoztak.

- De belehúztál, Balázskám! Otthagyott a Réka? Vagy új lány van a dologban? – ugratták.

Mire Balázs csak nevetett, majd rákezdett:

Nem tehetek róla
Így hozott a gólya
Rumosüveg volt a nyakamon-mon-mon

A folytatás nem jutott eszébe, és megdermedt. Egyáltalán hol tanulta ezt a dalt?

Az évfolyamtársak észrevették rajta a rémületet.

- Mi történt, na?

Balázs kizökkent a fagyott ijedtségből. Csak a szívére súlyosodott rá egy névtelen félelem.

- Semmi, azon gondolkodok, honnan ismerem ezt a dalt. Talán egy úttörőtáborból? – nevetett. – Na persze, akkor még nem ittunk, csak énekeltünk róla!

Balázs azon az estén addig ivott, amíg fel nem szállt szívéről az a nehéz érzés, ami elfogta a daltól. Aztán még maradt. És ivott tovább. Maga sem tudta miért; rosszullétig itta magát.

De Betyár nem érezte a rosszullétet. Ő csak a nektárt érezte, a mindent feloldó és feloldozó áldást, ami erőt vett még a pokol felett is és kihúzta onnan gyilkosságban és részegeskedésben elkárhozott lelkét.

Balázs nagy nehezen hazatámolygott végül. Út közben hányt egyet a járda szélére. Egy középkorú nő a mellette álló fiatalabbhoz fordult, mondott neki valamit, közben Balázsra mutogatott.

Otthon az anyja rémülten fogadta:

- Mi van veled, kisfiam... te részeg vagy!

- Nem vagyok részeg! Hagyjál már folyton! Nem lehet az embernek néha jól érezni magát...? – Pedig valójában igen rosszul érezte magát. Szobájába ment, beesett az ágyba.

Másnap cudar fejfájással ébredt. Betyár pedig újra látni kezdte a pokol árnyalakjait... Persze tudta megoldást, mindkettőjük bajára: kutyaharapást szőrivel. Balázs kiosont a kamrába, inge alatt a szobájába vitt egy sört. És ittak.

- Ne félj, Balázskám, többé nem csapunk olyan murit, mint tegnap! – duruzsolta Betyár, félig önmagának, félig a fiúnak. – Többé nem iszunk túl sokat! Ne félj, én aztán tudom, mennyi a túl sok! – röhögött.

Egy év múlva Réka visszaadta a gyűrűt a részeges vőlegénynek. Onnantól nem volt megállás. Balázs az egyetemen, az előadások alatt is titokban, a pad alól iszogatott – amíg ki nem rúgták. Elment segédmunkára, de onnan is hamar kipenderítették. Lipótmezőre, majd Intaházára került, alkoholos elmebetegséggel.

Itt volt az idő, hogy Betyár új kezet, szájat és torkot találjon magának.

 

* * * * *

 

Új „ivócimboráját” a franciaországi Rennesben találta meg. Ukrán származású, középkorú férfi, már erősen iszik. Német felesége elvált tőle – részben emiatt. A gyerekeket vitte magával. Búbánatos, elrontott életű ember, Betyárnak könnyű dolga lesz vele. Bár a franciákkal folytatott párbeszédeit nem értette, és néha francia, néha ukrán gondolatait sem, de azoknak legalább lényegét megsejtette.

Három csodálatos és keserves évet töltött a férfival, aki Franciaországban csak Pierre-nek nevezte magát. Rengeteget szenvedett az italtól a végére, Betyár pedig a tudattól, hogy mit művel ezzel az emberrel – nomeg attól, hogy Pierre néha józanodásra adta a fejét, olyankor két-három hétig nem ivott, Betyár pedig visszakerült a kárhozatba. Próbált más célpontokat találni, Pierre ivócimboráira néha rá tudott kapcsolódni, de valami rejtélyes erő mindig visszahúzta ehhez a férfihoz.

Egyszer aztán Pierre-nek nagynehezen sikerült negyven napig tartania az absztinenciát. Betyár nem tudta, mennyi időt töltött a szörnyalakok között, az idő ott értelmét vesztette, csak visszatérve látta, hogy karácsonyra készül a világ. Pierre pedig a negyven nap leteltével mértékkel iszogatott, csak úgy otthon, egymagában.

Betyár csatlakozott hozzá. Kimondhatatlanul szomjazta már az alkoholt. Pierre így végül megivott három üveg jó francia bort, meg vagy fél liter konyakot.

Betyár elégedett volt. Örömmel táncolta, örvénylette körül az ital kómájában fekvő férfit, észre sem véve, hogy már ő maga is egyre jobban hasonlít az alvilág rettentő lényeihez. Végre talált valakit, aki úgy bírja az italt, mint annak idején ő! Egészen közel tolult hozzá, és gyönyörűséggel eltelve reszelte a fülébe magyarul:

- Nem tudsz leszokni róla, ahogy én se tudtam. Te az enyém vagy! – és röhögött, ocsmány hangon.

Pierre felriadt. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Pierre kiáltott egy éleset, és Betyár érezte, hogy a férfi egész testén a hideg futkos. Ez lát engem!

- Qu'est-ce que c'est? – kérdezte Pierre. – Je peux te voir!

Betyár a rajtakapott rablógyilkos rémületével vonult vissza.

- Já bacsu tebe. Kto tü...?

Betyár egy sötét, nedves, pinceszerű helyen találta magát, valamiféle földalatti katakomba egy cellájában, ahol nem látta a szörnyalakokat, csak érezte a jelenlétüket. Láthatatlan patkányok motoszkáltak, rágcsáltak körülötte. Távolról figyelte Pierre-t, ahogy reszkető kézzel a telefonkönyvben lapoz. Feltárcsáz egy számot – aztán leteszi. Vacillál. Iszik, pedig Isten a tanúja – más nem is lehetne –, most nem Betyár vette rá.

Szenteste napján azután Pierre magányos csendben, néma mozdulatlanságban ült az íróasztalnál – remegő kézzel az elvonástól és a várakozás bizonytalanságától. Az ölében puska. Az asztalon telefon.

Ez a vég. Vagy a kezdet...

Tárcsázás. Kicsöng. Francia beszélgetés, melyet Betyár nem érthet. Évek alatt sem tudott egy szót sem megtanulni franciául... A puskát egy remegő, mégis határozott kéz az asztal mellé támasztja. Nadrág. Bőrkabát. Nyakkendő. Frissen fényezett bőrcipő.

Pierre belépett a kétszárnyú ajtón, bizonytalanul köszönt a teremben körben ülő, csevegő húsz embernek, majd leült az egyik székre.

Az ajtóval szemben, mintegy fő helyen, egy asztalnál, egy negyvenes, jól fésült férfi ült. Az asztalon könyvek. Mögötte egy nagy transzparens. Tetején egy körbe zárt háromszög emblémája, alatta tizenkét pont felsorolva franciául.

A férfi pár perc után megrázott egy csengőt, mire a beszélgetés elhallgatott. Elkezdett franciául valami monológot:

- Je m’apelle Jean. Et je suis un alcoolique...

Betyár tudta, hogy vége a játéknak. Új áldozatot kell keresnie.

 

* * * * * * *

 

De nem volt rá képes.

A megmagyarázhatatlan kapocs közte és Pierre között fennmaradt.

Betyár visszazuhant az alvilági kavargásba.

Hirtelen ismerős alakot látott – Balázst, teljesen eltorzult arccal. Alsó ajka hatalmas lebenyben, mohón leffegett, két oldalán nyál patakzott, szemei dülledtek, vizenyősek, kábultan fénylenek az alkohol tébolyától. Vajon én is így nézek ki? – gondolta iszonyodva Betyár.

Egyelőre nem tudott kapcsolatba lépni a fiúval, mégis tudta a történetét. Az intaházai „Puszta” bezárása után egy másik intézetbe került, ahol a brutális bánásmód hatására ő maga is egyre agresszívabb lett az ápolókkal és a betegtársakkal, egészen a kezelhetetlenségig. Az ápolók gyógyszer túladagolással próbáltak végezni vele. Edzett májának köszönhetően ezt könnyen túlélte, így végül a párnájával fojtották meg.

- Lám, te is ide kerültél végül – mondta, inkább önmagának, mint a fiúnak. Azt nem tudta, hogy Balázs látja-e őt.

Balázs mögött fenyegető alak tűnt elő.

Az ukrán partizán, Betyár áldozata.

Betyár rádöbbent: Pierre a partizán fia volt. Ezért van az eltéphetetlen kapocs hármuk között.

Megöltem az apját, és majdnem megöltem őt is!

Istenem, mit tettem!

A dermedt borzalomból Balázs zökkentette ki.

- Már nem félek tőled. Tudom, ki vagy, azt is, mit tettél velem, és már azt is értem, hogy miért. Szövetkezzünk! Én segítek neked elszakadni az ukránoktól, te pedig megtanítod nekem, hogyan kell másokon át inni.

- Nem! – ordította Betyár. A körülöttük úszó szennyes tömeg néma visítással, őrjöngve kezdett kavarogni. – Elég volt! Elég volt! Elég volt! Inkább örökre itt maradok, mint hogy még egy embert magammal hozzak ide! Istenem!

- Tökélyre fejlesztjük a módszert. – Balázs arcából egyre ocsmányabb szörnyetegek kígyóztak elő. – Emberről emberre járunk, mindenkin csak egy hétig lógunk, aztán továbbállunk! Nem teszel tönkre senkit... és soha-soha többé nem buksz majd le.

Betyár feladta a küzdelmet az árny-lényekkel, csak hogy Balázstól szabaduljon. Átadta magát a szennyben való sodródásnak. Balázs eltűnt.

Majd eltűnt Betyár Sándor is.

Vége – szólalt meg egy régen elfeledett, belső hang abban, aki valaha Betyár Sándor volt. Most már minden mindegy. Nem bánom, akármi lesz velem. Csak azt sajnálom már, amit másokkal tettem.

Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!

A néma fohászra a végtelen távolságából jövő hang válaszolt.

- Takarodjatok el! Megparancsolom a Mindenható Isten nevében!

A hang ellenállhatatlan ereje űrt feszített a szörnyetegek tolongásába, tiszta, fényes alagút nyílt ki közöttük. Az, aki valaha Betyár Sándor volt, tudta, hogy mit kell tennie. Előviláglott benne a felismerés, hogy nem most látja először ezt az alagutat. Belépett rajta, és száguldott, száguldott, egyre magasabbra, egyre nagyobb fényességbe...

Az alagút végén egy ezüstös-higanyos kört látott. Benne egy háromszög. A kicsi lélek rezdült egyet a látványtól. Egyszerre vonzotta és taszította az embléma, pont úgy, ahogy annak idején az árokpartra döglesztett, tönkreivott test. Félelmetes sors kötötte hozzá.

A jelet egy valószerűtlenül hosszúra nyúlt kéz tartotta. A gazdája fehérség volt a fehérségben: ragyogó üresség közepén álló, fehér köpenyes emberalak, ősz hajjal, hosszú, ősz szakállal.

Ő volt a hang gazdája. Ő parancsolt szabad utat a kicsi léleknek a kárhozatból, a tiszta fénybe.

- Ki vagy te? – kérdezte a kicsi lélek.

- Olyan, vagyok, mint te – hangzott a válasz. – Alkoholista vagyok.

A kicsi lélek meglepetten hallgatott.

- Angliában részegeskedtem végig huszonöt évet, a két háború között. Akkoriban hagytam fel az ivással, mikor te úgy igazán rákezdtél. Negyvennégy nyarán, mikor azt az ukránt megölted. Na de mit gondolsz, ő miért került a pokolba...?

- Hogy mentettél ki onnan? Hogy nyitottad azt a kaput?

- Hittel, alázattal, hajlandósággal.

A kicsi lélek felfelé mutatott gondolatcsápjával.

- Azt hittem, Ő kegyelmezett meg.

A fehér alak mosolygott.

- Mit mutogatsz felfelé? Már a Mennyországban vagy!

A kicsi lélek meglepetten körülnézett az ürességben.

- És hol van Isten?

- Ahol mindig is volt. Az egyetlen helyen, ahol valaha is volt. – A fehér alak újra kinyúlt, és egy szelíd mozdulattal megsimogatta a kicsi lélek legbelsejét.

A kicsi lélek hosszú-hosszú idő óta először érzett tökéletes békét.

- És most, mi lesz? – kérdezte, teljes nyugalommal és elfogadással.

- Én hamarosan megszületek. Szörnyűséges egyezséget kötöttem önmagammal: újra lerészegedek majd, hogy újra kijózanodhassak. Hogy aztán segíthessem mások józanodását. Neked pedig nincs is más választásod egyelőre, mint hogy folytasd a piálást. De segíteni fogok!

- Hogyan?

- Majd meglátod...

A fehér alak eltűnt.

A kicsi lélek egyedül maradt a tiszta fényben.

Hosszú-hosszú ideig maradt meg ott, a teljes nyugalomban, mozdulatlanságban, gondolatok és érzések nélkül.

Aztán lassan álomba merült.

Elkezdte megálmodni az új életét.

Tudta, hogy vissza akar térni Magyarországra. Tudta, hogy ott akarja átélni a Nagy Vihart, ami a Földre vár. És hogy józanon fogja átélni.

Magas, vékony, mégis keménykötésű fiatalemberről álmodott. Akaratos, önfejű, mégis nyitott és érzékeny – a tipikus alkoholista személyiség. Nem akart már menekülni, ellenállni. Csak minél gyorsabban jusson a végére!

Kinyújtotta vágy-csápjait, amelyekbe rögtön belekapaszkodtak a szenvedély, a vágy, a létszomj elementáris lényei. Nem fenyegették már őt, nem sodródott velük céltalanul: munkát adott nekik. Sürögtek-forogtak. A nem várt, a részegen fogant embrió testét, a tizenéves lány méhében, rettentő szorgalommal, mohósággal, szomjúsággal építették.

Szomjúság.

A kicsi lélek önkéntelenül egy nagy kortyot ivott.

Víz szaladt le a torkán. A Léthé vize: a magzatvíz.

Öntudatlan álomba merült.

 

* * * * * * * * *

FOLYTATÁS>>

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://marioatreides.blog.hu/api/trackback/id/tr9615396914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.