Erről a filmről már évekkel ezelőtt hallottam, még a Bombagyáron, de valami buta amerikai vígjátéknak hittem, amelynek pont az a célja, hogy az emberi devolúció elhallgatott igazságát a vicces ötlet kategóriába pakolja emberek millióinak agyában. (Lásd valamelyik „tinivígjátékot” jó tíz éve, amiben nyíltan leleplezték, hogy Spielberg meg a többiek azért csinálnak idegen kontaktos filmeket, hogy a tudományos fikció fiókba kerüljön a földönkívüliekkel való titkos kapcsolatfelvétel lehetősége. Ez a leleplezés még a trailerbe is bekerült, hogy minél több ember lássa. Miért? Mert így maga a leleplezés viszont az ötletes poén rekeszbe került az emberek tudatalattijában…)

Nemrég viszont értesültem róla, hogy a filmet Mike Judge írta és rendezte, akitől már az Office Space –t is alapműnek tartom (mellesleg a Beavis and Butthead is az ő kreálmánya). Úgyhogy egyből megnéztem. Érdekes a párhuzam az Autokráciával – a cím is hasonló és mindkettő olyan parabola, mely az emberiségre veszélyes tendenciákat jelenít meg túlhangsúlyozva, hogy a hülye számára is érthetővé váljon.

Természetesen az Idiokrácia is egy hamis paradigmával indul, nevezetesen, hogy az ezredforduló környéke fordulópont volt az „emberi evolúció” történetében, megindult egy elbutulási folyamat, és ötszáz év múlva nagyon hülye lesz mindenki. Ez viszont azt jelentené, hogy ötszáz évvel ezelőtt is éppilyen hülyék voltak az emberek. Márpedig a ránk hagyott kulturális örökségből nem ez derül ki… hanem az, hogy az őskor óta folyamatosan csökken az emberiség általános intelligenciaszintje – az ősember művészetét pont azért tartjuk „primitívnek” és semmitmondónak, mert túl hülyék vagyunk hozzá, hogy értelmezzük. (Lásd Pap Gábor Kezdet vagy menekítés című előadását.)

Nem volt tehát semmiféle fordulópont, a „sötét középkor” csak az ókorhoz képes volt sötét, mint azt az iskolában tanítják is, viszont a sötétedési folyamat utána nemhogy folytatódott, de rohamos léptékűre gyorsult a XVII-XVIII. századdal, majd a XX. században megint kapcsoltak egyet a sebváltón, úgyhogy a filmben bemutatott szintet, ha minden így megy tovább, nem ötszáz, de ötven, maximum száz év alatt fogjuk elérni. Természetesen mindennek semmi köze a genetikához, mint ahogy a filmben sugallják, sokkal inkább ahhoz, hogy az emberi agyszövet ugyanúgy viselkedik, mint az emberi izomszövet: terhelés hatására fejlődik.

A történet főszereplője egy amerikai katona, százas IQ-val, akit egy évre hibernálnak, ám emberi mulasztások sora folytán 500 évre a fagyasztóban marad, s amikor végül felébred, 2505-ben, ő a legokosabb ember a világon. Rendkívüli intelligenciájára felfigyel az amerikai elnök, Camacho (pankrátorból lett pornósztárból lett politikus – ugye érezzük, ki(k)re céloz a szerző...), s miniszternek nevezi ki. A szürke, átlagos XXI. századi emberke pedig „Secretary Not Sure” néven megmenti Amerikát az éhínségtől, s végül ő lesz az elnök.

Ami érdekes, hogy a XXI. század elejének átlagemberei rendre hajlamosak azt követelni, hogy mondjuk Orbán Viktor vezesse az országot, vagy épp Mesterházy Attila vagy Vona Gábor, míg Camacho, aki egy csimpánz intelligenciájával rendelkezik, képes volt rájönni, hogy a problémák megoldásával a világ legokosabb emberét kell megbízni. Az elméleti kommunizmusnak is ez volt ugye az egyik alapvetése: a legrátermettebb embert minden posztra. Az más kérdés, hogy ennek a megvalósítására már nem született semmilyen konkrét terv, s a kommunista országokat a gyakorlatban egy exkluzív szabadkőműves társaság irányította, amely lehet, hogy nem buta, de rosszindulatú (tehát okosan csak még veszélyesebb) emberekből állt. Ezért szoktam azt mondani, hogy ha Magyarországon királyt szeretnénk koronázni (nem, IV. Károly nem az utolsó király volt, mint ahogy az iskolában tanítják, csak a legutóbbi), akkor először is hirdessük ki, hogy a poszt szabad, és bárki jelentkezhet rá, a jelentkezők közül pedig egy általános alkalmassági teszttel fogunk választani. Szépen összeírjuk a jelentkezőket – majd őket kizárjuk a versenyből, és azok közül választunk, akik nem akarták a hatalmat. Ezzel a módszerrel az összes Orbán Viktort és Gyurcsány Ferencet kizárhatnánk, és biztosíthatnánk, hogy hatalmi tébolytól mentes, józan ember kerüljön a trónra.

Mellesleg Not Sure: N+S=33, NOT=7*7, SURE=9*7, NOT SURE = 112, anagramja az SORT-UNE (SORT mint Sorath) és az OTRE SUN (otre franciául másik).

Ami külön érdekes, és a felületes nézőnek nem tűnik fel, hogy az éhínség problémáját Not Sure tulajdonképpen nem az eszével oldotta meg, hanem a tudásával, amit a XXI. századból hozott magával. Nem mélyreható botanikai vagy biokémiai ismeretek és azok alkalmazása révén jutott el a következtetésre, hogy a Browndo nevű szintetikus energiaital helyett vízzel kéne locsolni a növényeket, hanem „egyszerűen csak tudja”, mint minden óvodás gyerek, mert „így szoktuk”, így csináljuk, amióta csak az emberiség a földet műveli. A haladás jegyében aztán a vizet lecserélték Browndora, mert a cég egy masszív reklámkampánnyal (valamint a szakhatóságok felvásárlásával) elhitette az emberekkel, hogy a növényeknek erre van szükségük. A Browndo az élet szinte minden területén kiszorította a vizet, így az a vécékbe szorult vissza, a XXVI. század embere már csak mint a vécében található dolgot ismeri. „Úgy érted, WC-vizet öntsünk a növényekre?”, kérdezik Not Sure-tól. Amely természetesen szintén a mai világ egy fontos problémájának a parabolája – régen a növényeket nem szintetikus „energiaitallal” (műtrágyával) táplálták, hanem emberi és állati ürülékkel és vizelettel, ezáltal visszajuttatva a termőtalajba a különböző ásványi összetevőket, teljessé téve a természet körforgását. Ma viszont a Fekete-tengerbe eregetjük le ezeket az értékes anyagokat, amiknek a tengerfenéki növényvilág lehet, hogy nagyon örül, mi viszont babonás hittel megvesszük a táplálékkiegészítő vitamin- és ásványianyag tablettákat, mert annyi eszünk nincs, hogy a szódavizet meg tudjuk különbözteti a szőlőcukortól, és levonjuk a következtetést, hogy szervetlen anyagból szerveset csinálni csak a növények tudnak. Vagyis azokat a cink és magnéziumtablettákat inkábbis a termőföldbe kéne bejuttatni, hogy végül hasznosítható formában kerüljenek be az emberi szervezetbe, ahelyett, hogy csak a vesénket terheljük vele.

Az idiokrácia tehát tulajdonképpen itt és most játszódik, Mike Judge csak kicsit felerősítette, kiszínezte a dolgokat, hátha az emberek magukra ismernek – bár ha fogadnom kéne, arra fogadnék, hogy ezerből egynek, ha leesett valami...