Böszörményi Gyula:

A DÖNTÉS

Az Elnök szólásra emelkedett. Fejét bölcsen megbillentette a szélben és kicsit zizegett, míg mindenki rá nem figyelt.

- Sorstársaim! - zengte. - Az elnyomás évei a végtelenbe húzódnak, s a mi erőnk egyre fogy. Egyenesen álltunk évezredeken keresztül és hagytuk, hogy uraink, ezek az átkozottak, kihasználjanak minket. Szabadságunk ma már csak emlék, olyan mese, mit gyermekeink sem hisznek el.

Környezete széles körben helyeslően, elkeseredve bólogatott.

- Nekünk is van lelkünk! - szinte sikoltott az Elnök. - Mikor még szabadok voltunk, az urainknak nem feleltünk meg, átalakítottak, ők úgy mondják, "nemesítettek" minket. Már nem is hasonlítunk őseinkre. A lázadásra semmi reményünk, erőnk elszállt, fegyvereink nincsenek. Uraim, be kell jelentenem, hogy megfáradtunk, állni sem bírunk már. Javaslom, feküdjünk le és pihenjünk. Mint teszik azt távoli testvéreink.

A döntést nagy körben tetszés övezte, s a hűvös nyári szél volt csak tanúja pihenésük kezdetének.

Másnap Székesfehérvár környékén újabb titokzatos gabonakört találtak, s gyorsan le is taposták az emberek...