HTML

A blogger neve: "ádáz próféta"

Friss topikok

  • Adani: A videokártya screen loggere hova mentette a kepernyokepet? Honnan volt eprom égető ill. Hogy sike... (2021.06.20. 21:22) Hekk-háború
  • maztro: tothbalint.info - Akik még nem értesültek Februárban bekövetkezett haláláról (ezen a blogon jelenl... (2020.05.13. 00:07) Nem tehetek róla (3/3)
  • dangbird: A "folytatás holnap" nem úgy értendő, mint a Bujdosó esetében, hogy "majd egyszer", hanem tényleg ... (2020.01.06. 11:32) Nem tehetek róla (1/3)
  • dangbird: @Kither Deckel: Ez mire vonatkozott? (2019.08.15. 14:40) Kupaktanács
  • Erich: Somlósi Lajos anyagai szerintem a legjobban csak az vele a probléma,hogy nagyon kevés ember jut el... (2018.12.23. 18:55) Újra az egészséges étkezésről - olvasói levél

Címkék

13 (1) 2010 (1) advent (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) karácsony (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) Luca (1) master (1) movie (1) népmese (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

Bujdosó 3 - A varázslat

2016.07.03. 15:28 dangbird

Bujdosó
3. A varázslat

A TÁBORT úgy képzeltem, hogy van ott jópár jurta (vagy járta, ahogy errefelé járta), meg mindenféle jószág, családok, gyerekzsivaly... De a valóságban csak egy rönkökkel övezett, széttaposott, fekete tűzhely fogadott minket egy barlang előtt. A barlang szájánál rőzse s katonásra hasigatott tűzifa halmosodott. Sehol egy bánatos, árva lélek.

- Na... Megérkeztünk... az Amerikai Egyesült Államokba... – dörmögte vidáman a bátya, s ezen nevetnem kellett, nem tudom, miért.

Azután kereken reám parancsolt:

- Rakj egy tüzet! Ott van rőzse ,van aprója es.

Hordani kezdtem a száraz gallyat s kisebb ágat, azután megkérdeztem:

- Papír?

- Az itt nincs! Az egészen vékonyát rakd egybe, begyullad az. Bent a barlangban, az asztalon találsz gyufát.

Hogy kialakítottam egy takaros kis rakást, bementem a barlang száján a gyufáért.

Tágas belső tér fogadott, valamerről még kis fény is szüremkedett. Körbe a fal mellett öt alacsony derékalj, a falon fogason lógott egy hatalmas óldal szalonna, egy jókora, fonott kötésű butykos, meg egy iszákban szeletelt száraz kenyér vagy talán kétszersült.

A barlang közepén asztal, rajta papírok össze-vissza, tetejükön bőrkötéses könyv, fedlapjára róva: SZÁMADÓKÖNYV, mellette egy csomag babos kártya, melynek igen megörültem – sze itt is járja akkor a babozás – s két-három doboz gyufa szétdobálva. Az asztal körül tuskók szék gyanánt. A sarokban még gyerekjátékot is láttam; csak laknak errefelé családok is...

Papír híján küszködtem egy sort a tűzzel, csak nem akart megéledni, pedig a szellő pont jó erővel fúdogált hozzá. Végül a bátya elunta bajlódásomat nézni, odajött, botját nyomta a gally közé, amire az sercegve füstölni kezdett s pillanat után nagy lángra kapott.

A bátya kihozta a butykost, s amint önállóvá vált a tűz, ráloccsintott egy cseppet; a szesz nagy döbbenéssel kék lángot vetett. A bozontos öreg azután a földre is csurrantott, majd ivott, s azután nekem is nyújtott a pályinkából. Éreztem súlyán, hogy a butykos még majdnem teli van.

Istenesen erős pályinka vólt, legalább hatvan fokos, s mégis jó, friss körteízű, falun is ritkán jutott ilyőhöz az emberfia. A Táltos látta, hogy tetszik a pályinka, s mordult:

- A Nagyúr es ezt issza, fönn Fehérvárán. Szólgálati pálinka, havi százhúsz litert gurítanak ide nekünk.

Nagyot néztem.

- Ejha! Aztán a Felséges úr nem fél, hogy szétszalad a jószág a nagy vigasságba?

- Nem sok az, elfogy ennyi ember közt, s nálunk még az asszonyok is isszák, de csak módjával. – Derűsen folytatta, botját emelgetve: - Nem szalad szét a jószág, előbb kergetem én szét a népet, ha nem tudják, mennyi a mérték! S most egyél. Van gomba is.

- Hol? – kérdeztem, hisz a barlangban nem láttam.

- Ej, de sok ész szorult beléd, öcsém! – nevetett az öreg. – Hát hol terem a gomba? - Szertemutatott. - Itt, az erdőn, mindenfele! Találsz egyhamar, rengeteg a csiperke, sze tegnapon, meg azelőtt es esett.

Összeszedtem jó két marokra valót (hisz még kalap se volt rajtam!) s visszavittem a tűzhöz.

Leraktam az egyik rönkre, vártam, hogy majd főzünk belőle valamit, de edényt nem láttam sehol, a bátya pedig ráérősen ücsörgött, pipára gyújtott. Szeme elrévedett, talán valahova a másvilágra.

- Csak így nyersen? – kérdeztem.

- Majd ha elszíttam a pipát – mordult rám az öreg.

Eltelt jó negyedóra, mire ez megtörtént, s azután szólott:

- No, vagy eszed nyersen, vagy megvárod a reggelt, akkor jő a Marika, sztá hoz bográcsot vagy az ég tudja, mit – az asszonyok dólgába mi itt nem tébkezelünk bele.

Nehézkesen felállott, térült egyet a barlangba, majd kijött, egyik kezében a szalonna, a másikban a nagy könyv s beletűzött golyóstoll. Letette a szalonnát s lezökkent.

- Lássuk. Bejelentelek az Apehnál – tréfált hunyorítva, de ezt sem értettem.

Felütötte a nagy könyvet.

- Bujdosó János vagy-e? Rövid u-val? Szül kettőezer-hetven, Augusztus három. Apja neve: Bujdosó István, anyja neve: Kovács Margó. Lakik: Tiszatenyő, Kiserdő u. 23. Végzettség: elemi tanoda, jó dicsérettel. Jól mondok-e mindent?

Én meg csak hüledeztem. Ez az ember mindent tud rólam?

Az öreg felállt, s kitartotta a karját oldalvást. Egy fél perc nem telt bele, s kis veréb szállt reá. A bátya odaemelte a madárkát a szájához, s suttogott néki nagyon, egy percen át, majd elröppintette.

Álmélkodásomra így magyarázott:

- Nekem el kell számolni mindennel a Mezőgondozási Hivatal felé. Sztá három disznyót holnap lehajtunk a faluba, azt es jelentenem kellett. Ezt hólnap reggel elkapja egy sas, sztá felfalja. Az röpülni fog egész nap, s ameddig kell, meg sem áll Budapestig. Ott leszáll egy ablakba, a hivatalnok meg tudja a regulát, kitépi az egyik tollát, annak a szárán lesz az üzenet.

Amire én még jobban álmélkodtam. Ő meg így:

- Rend a lelke mindennek. Amíg itt én vagyok a számadó, a Máni tudja, hogy nincs gondja a jószágára.

Ez a berzengetés, a Nagyúr bizalmaskodó „Mánizása”, valahogy a bátya szájából nem hangzott nagyzolónak, föllátónak, oly természetesen hatott, hisz az ember érezte a zsigerében, hogy igazat szól. Rájöttem, a ritka kilences csillaggal verte-áldotta őt az ég: sugárzik egész lényéből, hogy tudja, mit csinál, biztos kézzel nyúl mindenhez, s szinte mindig bejön a számítása.

Azután gondoltam egyet:

- Nem lenne egyszerűbb távbeszélőn szólni nékik, a faluból, ha már úgyis megyünk?

Az öreg merengett egy pillanatot, s megfelelt:

- Egyszerűbb nem lenne. Csak könnyebb.

Ezen eltöprengtem egy percet, majd a bátyára néztem, s óvatosan szóltam:

- Hogy fizetségről eddig nem esett szó, hát meg kell kérdeznem. Hálás vagyok, hogy a bátya elfogadott, hogy szállást, ennivalót adtál, de tán egy kis pénz is jár, ha már a Nagyúrnak szolgálok...?

A bátyát nem érte váratlanul a kérdés.

- Egyelőre próbáljunk meg, hogy miként válsz be. Ha rendes pásztor leszel, akkor jövő hónaptól havi hétszáz vaskoronát tudok fizetni. Ha nagybojtár, akkor négyszázat. S tizenhárom hónap egy év. Nem sok pénz, tudom, de mellé van teljes ellátás, még pályinka es, lássad. Ruhára, semmire nem lesz gondod, ha akarod, elteszed mind a hétszázat. – Felderült, s úgy folytatta: - S leányt is keresünk neked, valami asszonynak valót, mert anélkül egyszerűbb ugyan az élet, de öröme nincsen.

Jóleső izgalmat éreztem a kilátásra, s hálás vóltam, hogy a bátya még ezzel is gondol. Az meg meghalkította a hangját, s úgy szólt:

- Ha asszonynak valót nem is lelsz, egy kis cicázásra bizonnyal találsz kedvedre valót. Kell a vérfrissítés a népnek...

S hogy az életkedv nagy igenléssel szétáradt bennem szavaira, megkordult a gyomrom is. A szalonnára néztem.

- Nem eszünk, bátya?

- Megvárjuk mostmán a Jóskát, pár perc s idetalál.

S valóban, néhány perc után egy idősebb legény jött felénk az úton – nem azon, melyen mi érkeztünk, hanem ellenkező irányból. Már messziről fülig ért a szája. Ő nem hún köntöst viselt, hanem olyasmi ruhát, mint mink: fekete nadrág s fehér ing, csorba ujjal. Kalapja szürke, mögé tűzve fácántoll. Vállán fokos, oldalán tarisznya s kulacs. Cingár legény, kissé elálló fülekkel, de azért jóvágású, amennyire én azt legényként megmondhassam. Porosságán, izzadtságán láttam, hogy messziről jött.

- Új legény? Friss husi? – hunyorgott a bátya felé.

No tessék, ez is úgy fog beszélni rólam, mintha kuvasz lennék... De aztán felém is hunyorított, s melegen, belsőségesen megszorította a kezem, mintha rég látott barátja lettem volna.

- Adjisten! Jóska vagyok.

- János.

- A szalonnának is bemutatkoztál már? – S felmarkolta az ennivalót, reá se pillantva a bátyára.

- Téged vártunk az estebéddel – feleltem.

Arra csak vágott egy nagy karéj szalonnát, átnyújtotta nékem, s már falatozott maga is. Késére szúrta a szalonnadarabokat, s úgy kapta be őket.

Hogy nékem késem nem volt, én egy ideig elbíbelődtem a gomba köpesztésével, s csak rákérdeztem végül:

- Egy kést tudna adni valaki?

- Még az sincs nálad? Nekivágtál a nagyvilágnak kés nélkül? – dörmögte a bátya. – No hallod, te aztán jól elszaladtál hazulról!

A Jóska lenyalta a kését, s odaadta. Kissé megütődtem, de végül nadrágomba fentem s úgy kezdtem falatozni a szalonnát, a nyers csiperkével.

- Van odább zöldhagyma is, húzz magadnak párat!

- Hol? – kérdeztem csudálkodva. – Nem láttam, mikor a gombát szedtem.

- Mert a fű közibe nő, te nem ahhoz vagy szokva. Kapáltok mindent orrvérzésig, pedig a dudvának es helyet követel a Legfelsőbb, azért teremtette, hogy nőljön.

S hogy a barlang szájától nem messze tényleg találtam hagymát, már egészen takarosra kezdett kerekedni ez a vademberek vacsorája.

- Te nem eszel, bátya? – kérdeztem az öreg Táltost, ahogy visszatakarodtam a rönkömig.

- Mégis, jó új vagy itt, mi? – így a Jóska, megint fülig érő szájjal.

- Én nem eszem, csak vasárnaponkint, a szer kedvéért. Meg az erdőben, amit óhajtok, csipegetek, frissibe.

A Jóska fejével az öreg felé bökött, s így szólt, nagy csodálattal:

- Megeszik még olyat is, amibe más belehal! – Aztán még nagyobb komiszsággal hozzátette: - Vasárnap meg befal annyit, hogy egy hétre bőven elég, egy családnak!

- Elhallgass, te! – dörmögte kedélyesen a bátya. – Eljár a botom!

- Nem úgy van az, vén medve! Nem vagyok már kisbojtár, fejeden hasitom ketté a botodat, ha megilletsz véle!

Arra a bátya csak dörmögött vidáman, s nem szólt többet. Senki más nem mert így beszélni véle, csak a Jóska, de nem bátorságból, hanem bolondságból, amint később megismertem: bolondozott az folyton, a hetes csillagával.

Hogy megvacsoráltunk s leroskadt a tűz, behúzódtunk a barlangba. A Táltos ment legelébb, s botjához fáklyát nyomott, aminek fellobbanó, meleg fénye aztán becsalt minket, mint bogarat. Jóska gondosan hozta a butykost, s felváltva iddogáltunk belőle.

Aztán lefeküdtünk, a bátya pedig mormogni kezdett:

 

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Örözz Angyal éjfelig,
Boldogasszony hajnalig,
Öregisten mindvégig.

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Három angyal vigyáz reám:
egyik vezet, másik tanít,
harmadik Istenhez röpít.
Viszi az én lelkemet az áldott mennyországba,
onnan pedig reggel vissza szép Magyar Hazámba.

 Mire a fáklya ellobbant, kialudt – úgy tetszett, a Táltos néma parancsára.

Az öreg egy percen át mélyen, egyenletesen szuszogott, majd tompán horkolni kezdett.

- Heh – jött a Jóska vacka felől – egy fél perc alatt elalszik bármikor. Révületbe esik, s onnan megy tovább az álomba.

- Hogyan?

A Jóska mocorgott egy sort.

- Azt nem tudja senki. Azt mondja, hogy feloldja az énjét a nem-énben. De hogy hogy csinálja, azt még nem tanulta meg tőle senki, még az asszonyai sem.

- Asszonyai?

- Volt vagy négy-öt felesége már, ki tudja azt számon tartani. A népből már szinte mind a bátya leszármazottja, így vagy úgy, aki nem faluról jött, mint te meg én. No jóéjt!

 

SOKÁIG forgolódtam, nem bírtam elaludni. Éjfél is elmúlhatott már. A Jóska is rég nagyokat szuszogott. Végre is eszembe jutott a butykos, a szögre akasztva! Tapogatózva osontam érte, s odatettem fekhelyem mellé. Iddogálni kezdtem apránként, hátha elnyom az álom.

Egyszerre hatalmasat horkant a bátya, majd mocorogni kezdett, s hallottam, felállt, felém csoszogott. Elvette a butykost, s a szögre akasztotta fel.

Azután nem a fekhelyéhez tért, hanem egyenest vissza hozzám, s közben dörmögött:

- Csak ne szokjál rá, azt mondom...

Azután reámhajolt, hüvelykjét a homlokomra tette, s így mormogott:

- Aludj...

- Hiszen aludnék én, csak nem bírok, azért nyúltam a pálinkához, nem azért, hogy megrészegedjek.

- Dugd be a szád. Úgy. Csukd be a szemed. Aludj...

S ahogy levette kezét a homlokomról, éreztem, úgy meglassúlt a szívem, hogy menten meg is áll. A bátya visszacsoszogott fekhelyéhez, s közben már mondta is:

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Örözz Angyal éjfelig,
Boldogasszony hajnalig,
Öregisten mindvégig...

...eddig hallottam, itt nyomott el az álom a Táltos varázslatától...

>> FOLYTATÁS ITT >>

1 komment

Megemlékezés

2016.06.28. 21:02 dangbird

A Noé Bárkája, a ház Leányfalun, ahol Szepes Mária és családja lakott a II. Világháború végjátéka alatt, és ahol a Vörös Oroszlánt befejezte.

szepm_rip.jpg

Bakancslistán tétel kipipálva.
Egyébként sehol semmi mécses, koszorú, semmi jele, hogy bárki járna oda, pedig az Interneten megtalálható a cím (különben én sem tettem volna ki a képet).

ÉS

budsp_rip.jpg

Bud Spencer-megemlékezés az Olasz Nagykövetség előtt ma este. Itt már volt pár mécses... Meg egy autó, ami odaállt "Kincs, ami nincs"-zenét döngetni. Beszéd nem volt.

Szólj hozzá!

Bujdosó 2 - A bátya

2016.06.28. 11:47 dangbird

Bujdosó
2. A bátya

REGGELEN arra ébredtem, hogy még mindig ver az eső, s ugyancsak ázott már a gyúnyám, bár szerencsémre a nagy meleg végett nem kellett agghodnom, hogy csontomba hatol a sajgás. Megindultam hát, előbb-utóbb csak elhanyatlik az eső, aztán megfacsarom a ruhám, megszárítkozok. Itt emberrel nemigen találkozok, meztelenül lenni, még leánnyal hemperegni is biztos vólna.

Hemperegni! Örülök, ha leányarcot látok még ez életben!

Mentem, mentem, egyre csak mentem, a gyomrom nem korgott, mán csak kavics vólt a helyén, épp csak hogy gyenge voltam az éhségtűl, de kínozni nem kínozott.

Dél fele aztán málnással találkoztam, az vendégelt meg bőven. Oly mohón vetettem reá magamat, hogy ingemet is összepirosoltam véle egyhelyütt. S ahogy az esőtől vizes málnával éhemet, szomjamat csillapítottam, egyszerre a szél megelégelte a szomorú időjárást, egy-két unott taszitással széllyellöködte a felhőket, s kisütött a Nap!

Vidámabban bandukoltam tovább, neki az Alföldnek, a fejem sajgott csak a tegnapi pályinkától.

Egyszerre azután mintha emberhangot hallottam vólna, ippeg valahol előttem. Valaki azt mondta:

- Neeeee!

Vagy épp csak fitymálólag:

- Áááá!

De egész tompa hangon, mintha nagyon buta vagy részeg ember lenne. Nem kerültem ki, pont itt van az utamban, hadd vezessen a sorsom.

S hogy szólt megint:

- Neeeee!

Mán tudtam, hogy nem ember szól, s mégis ember van előttem. A birka emberszerű hangja csapott be messziről, s ahol birka van, ott bizonnyal ember is.

Átvágtam az erdősávon, mely takarta a látványt s megszűrte a hangot, s hamarosan megláttam a fákon át a birkákat, s egy ménesnyi lovat is. Azok csendesen hajladoztak vagy csettegtek ide-oda, a ló nem bömböl csordába eresztve, mint a többi legelésző állat, de hang nélkül vált szót másik lóval is, emberrel is.

A lábam alatti recsegésre kuvasz szaladt az erdő szélére, felém szimatolt idegesen, de egy vakkantást se szólott. Pedig a gazdája háttal állt nékem. Nem az alföldi paraszt fekete-fehér gúnyáját viselte, nem is a városiak tiritarka maskaráit, de hosszú, nehéznek látszó, földig érő, sötétzöld hún köntöst. A pásztorvilág rendjéhez tartozott, s ha így volt, hát bizonnyal már hamarabb meghallotta gyüttömet, mint én a birkák bégetését. Mégsem mozdult, ahogy kiléptem a tisztásra sem, jóllehet a kutya körülugrált, s a nagy izgalomban már csikkantott is egyet-egyet; a legény mozdúlatlanul állt, összefont karokkal, elrévedve a láthatárba, felém csak hátát, s rajta hosszú, derékig érő, fekete hajfonatát mutatta.

- Adjon az Isten! – köszöntem reá, mire végre felém pillantott, de csak úgy ippeg, rám nem nézett, s morgott egyet:

- Adjiste...

Megálltam csudálni a jószágot. Alacsony lovak voltak, valami székelyes keverékféle, de erősnek is látszottak, s keveréknek tűnt a birka is, volt abba racka is, linkoln is, karakül is - „can’ardly” fajta, ahogy vén dédim mondta vólt, aki még tanúlt angolt a régi világ iskolájában, ahova erővel vitték a gyerekeket, úgy mondták.

- Oszt mi járatba? – vetette oda végül a legény, de nem nézett rám. A lovakban gyönyörködött, hát úgy tettem én is. S támadt egy gondolatom:

- Aztán van-e elég kéz a gazdálkodásba? – puhatolóztam.

Felhúzta a szemöldökét, maga elé bámult, aztán felvetette a fejét, úgy felelt foghegyről:

- Van kettő mindnek, az épp elég, a harmadik már örökké összeakadna emezekkel.

Megértettem, itt „puhatolózni” nem lehet, ezek egyszerű, nyers emberek, úgyhogy felbátorodtam:

- Úgy értettem, hogy beállnék őrizni a jószágot, ha elkélnék. Értek a tereléshez.

- Hát kutya akarsz-é lenni? – nevetett. - Az őrzi itt a jószágot, sztá van elég, ellik annyit, néha el is csapjuk.

- Hát akkor te minek vagy itt? – vágtam vissza, hogy megméregessem, milyen a természete, ha mán a pillantásomat kerűli nagy ívekben.

- Mert valahol lenni kell a világban – felelte.

- Sze én is csak azt akarok, lenni valahol a világban... – szóltam csendesen.

Ekkor végre reám nézett, felvetett fővel.

- Hát az elég baj – felelte nagy komolyan. Azután lenézett engem, tetőtől talpig, s élesen odavetette: - Majd a bátya megmondja, miféle vagy!

Így, ippeg. Én erre, mint aki még sose látott birkát, ugy fordítottam néki hátat. Nem azért sújtottam le tulajdon jóapámat, s lettem igazán Bujdosó, hogy itten is így beszéljenek vélem!

A legény láthatta, hogy alázón szólt hozzám a mi finomkodó, kétszínűsködő, falusias mércénk szerint, úgyhogy enyhültebb hangon szólt:

- No, intézkedek.

Azután tölcsért csinált a markából, s akkorát kurjantott kelet felé:

- HÉJJJÓÓHÓÓ! –, de akkorát, hogy azt hittem, akkor dobbantott a szívem utolsót.

- A bátyának szóltál? – kérdeztem rá.

Meglepve villant felém a szeme, de mán a levegőnek felelt megint:

- Nem kuvaszom az, hogy kurjongassak néki! A kisbojtárt ugrasztottam meg. Sztá pár araszt hajt a Nap, s ide is terem.

Leültem a fűre, az erdő aljába. A legény csak állt tovább a napon, szétvetett lábbal, még árnyékba se húzódott. Időnként felém pillantott, de nem szólt. Mikor a kuvasz lihegve odaügetett hozzám ismerkedni, a legény csak halkan reászólott:

- Csikasz!

Mire az odatakarodott lábához, s odaűlt lihegni. Értette a dólgát az a legény, sze tán haramiák kémje is lehetek, ne békéljen meg vélem a kuvasz, míg nem tudni: miféle vagyok...

Teltek-múltak az órák. Hát hol az a legényke mán, töprengtem. Egyre jobban éheztem isment, a málna azért mégsem szalonna meg hagyma. Tán vetnek elém valamit, meg estére jó vólna valami szállás...

S szivárványt láttunk egyszerre, magosan ívelni a táj felett. Szív-árván... csak ne szomorodjak halálra... Szív-várván, most nincs más dolgom, mint csendesedni s várni, mit hoz az élet...

A legény riasztott fel. Mintha előző gondolatomat hallotta volna meg, ételről, szállásról, így szólt:

- Aztán itt nincs pajtafedél, mint nektek a faluban! Járta van csak, hol itt, hol ott leverve, jöhet hó is, hő is, abban alszunk...

- Nekem mán nincs semmi a faluban, elbujdostam otthonról – feleltem rá, mert minek játsszam magam.

Ekkor nagyon megméregetett. Legelébb kapcsolódott össze a szemünk. Jó szúrós pillantása volt, nyólcas lehet a csillaga, de tán még Bökönc is a Napja vagy a felkélő jegye...

- Há’ mérges bort ittál te, az a bajod – szólt reám.

Legyintettem.

- Olyan kisasszonyos pályinkát ittam tegnap, épp csak csengő hangon nem dalolt.

Felröhögött.

- No, akkor rosszféle asszonytermészete vólt! Sárkány lakozott a királylányban, látom én rajtad!

Töprengtem, s végül igaza volt. Valóban „mérges” lehetett az a pálinka, rosszféle: olyan, amitől megbolondúl az ember, busong vagy veszekszik s mindig csak inni kíván még. Lámpába való szesz volt az, nem az ember lelkibe.

- Sztá hogy hínak? – kérdezte hirtelen, s még reám is teküntett hozzá.

- Bujdosó János.

Röhögött megint.

- Tréfálsz-e, vagy tényleg így mutattak meg a tűznek s víznek, mikor születtél?

- Így a, öregapám is Bujdosó vólt már, meg annak az öregei csupa. S neked, mi a neved?

- Bandi – felelte. Négy-öt évvel idősb lehetett nálam. Eszembe ötlött, talán már nem is legény, de nős.

- Milyen Bandi? – kérdeztem azért.

Magára nézett.

- Zőldruhás, most épp! – vidámkodott. – Nálunk csak egy neve van mindnek, a bátyát kivéve. Annak van vagy tíz...

Arra hallgattunk egy sort megint.

Hogy a kutyát jobban izgattam én, mint a terelés, a birka igencsak elkezdett széllyelbitangolni, de a Bandi még nem törődött véle. Gondoltam, megmutatom a tudásomat, füttyögni kezdtem nekik, majd felálltam, oszt „ne-ne-ne!” s mindenféle terelőhanggal próbálkoztam. A Bandi meg már ott állt mögöttem, mosolygott, s füttyentett végül egy sor furcsát, mintha két hangja lett vólna egyszerre, mély duruzsolás és magas csippantások egyidőben, mire a vezérkos ütemesen ügetni kezdett körbe s mögécsomóllt a nyáj.

- Így nem tudják zsiványok elhajtani – mosolygott tovább fensőbbségesen. – Nem tudják a füttyünket megtanulni, s csak arra hallgat itt minden: ló, tehén, birka, disznó, szamár, kutya, sólyom...

- Ezt mind tartotok?

Biccentett.

- Háromezer jószágot terelnek a bátya szolgái, húsz-harminc csomóba’, mikor hogy. De mind a Királyé; a bátya a számadó kigyelme.

Azzal megint füttyigetett, most a lovaknak, melyek kezedettek szertelenné lenni, hogy nem állt ott mellettük meredten.

Oszt a Bandi füttyére messziről, a távoli dombocska háta megől egyszerre nagy csujogatást hallottunk, egészen gyerekhangon. A Bandi válaszolt, de már nem olyan rettentő nagyot, mint mikor szólította a fiúcskát. S hamarosan meg is láttam, fehér inges, kurta nadrágos kiskölyök szaladt le a dombról, egyenest a Bandi felé, nyomában ősz, bozontos öreg cammogott, hatalmas fehér subában, göcsörtös, magos botra támaszkodva.

A kisbojtár odaszaladt a Bandihoz, kicsit meggyörnyedt, és fejjel kezdett nekidörgölőzni a hasának, mint a macska, csak épp nyomakodva minden erejibűl.

- Hasonmásom! – dünnyögte neki, pedig nem látszottak testvéreknek.

- No hé, mi ez a búgatás? – így a Bandi, de egy lépést se tántorúlt hátra. Beletúrt a gyerkőc szőke hajába, de aztán inkább húzás lett belőle, s úgy emelte el fejét az öléről. A gyerek nem sivalkodott; vihorgott tovább, mire a Bandi arcon legyintette, de úgy, hogy hátrabucskázott tőle. Még ettől se szeppent, de menten négykézlábra szökött, s most már fejjel az egyik nagyobbacska kostoklyónak ment neki, amire az egyből megvadult s ő is fejjel állt a gyereknek. A kutya is ott vakkangatott körülöttük, részes akart lenni a játékba valahogy. Hát nesze, a kölyök a fülit tépte meg.

Sze miféle vademberek ezek? Oszt városon reánk, az alföldi parasztra mondják, hogy faragatlanok vagyunk?

Közben a csimbókos öreg is odaért hozzánk. Hatalmas nagy darab ember volt. A Bandi reáfordúlt, mint a Napra, összefonta két karját a vállára, s úgy hajolt egészen mélyre, varkocsa nagyot röppent. Arcával nem alázkodott a föld felé, de a bátyára nézett. Az öreg csak boccantott, s atyailag érintette a legény vállát, amint az egyenesedett föl.

- Ez itt szolgálni akar – mutatott felém a Bandi, de a bátya már engem nézett.

Ő nem kerülte pillantásomat, egyből a szemem közé nézett. Nem volt benne semmi hetykeség, felsőbbködés, egészében meleg atyai szemekkel tekintett reám; csak a melegség mögött ott bujkált a pusztai emberek nyers vadsága.

- Adjon az Isten, bátya – köszöntem, de én nem hajlongtam; talán nem illő, talán nem is jól csinálnám, bolonddá tenném magam. – János a nevem, és azért...

- Tudom, tudom – bólogatott. – Atyádnak szeme közibe vágtál, azért kellett elszaladnod hazulról.

Én meg éreztem, mindjárt sűllyedek el a Föld alá, hogy a másik legény előtt ezt elárulja. S abba egyszerre gyütt a bizonyosság is: hogy ez a bátya bizony egy Táltos! Hunnan máshunnan tudná, mi esett jó egy nap járóföldön is túl, négyszemközt az öregemmel?

- No jer – szólott békésen – még jó fenn a Nap, vakulás előtt a táborhoz érünk, sztá ott megtömheted a hasad.

Székelyesen beszélt, de csak úgy ippeg. Volt a kiejtésében egy csepp a régi világ rossz lelkű nyivákolásából is, de valami mélyen zendítő, nagy ősiség is.

- És majd kitaláljuk, mi leszen veled. A véred tán épp jó lesz – folytatta.

Ezt ugyan nem értettem, de rákérdezni nem mertem...

- Te nem jősz, te legény? – fordult aztán a Bandihoz. – A csillag Andris itt elvan a csikasszal, de a lovat haza es dörögtethetjük. Nyár van, ilyenkor nem kell takarékolni a biodízellel, nől mindenütt.

Rámhunyorított, de nem értettem ezt sem. Bijodízel?

– Nem, nem, én tegnap ettem jócskán – így a legény. Hát mifélék ezek, hogy napokig önként koplalnak s nem bánják?

Ilyenformán el is indultunk, elköszönés nem is hangzott senki részéről, csak menni kezdtünk, dombra fel, dombról le, a dombtetőről mintha egy falut is láttam vólna a messzeségben, s közben a bátya, a Táltos nem szólt semmit, csak bólogatott maga elé lassan, csendesen, léptünk ritmusára.

Így lettem a Táltos szolgája, aki királyi számadó kigyelme, akinek e világon nem parancsol más senki, csak a Megváltó, Magyarország felett, a hegyek csúcsán trónoló Táltoskirály maga.

>> FOLYTATÁS ITT >>

8 komment

Bujdosó 1 - A Ház

2016.06.27. 19:04 dangbird

Végre. Végre!

Bujdosó
1. A Ház

BUJDOSÓ Jánosnak hívnak engemet, s ha megengettetik, elmondanám a történetemet.

EGYSZERŰ, szürkefényű hétköznap délelőtt tellett, semmise jelezte, hogy fenekestől fordulni s változni fog az életem. Mert hát az emberi sors viharai nem úgy gyünnek, mint az időjárásé, hogy meggyűllik a haragosság odaföl, s utána reászakad az emberfőre, hanem nyomtalanul közelg; ha gyűllik is harag az égbe’, azt a halandó meg nem láthatja, hanem legfölebb csak érzi valami riadt, állati sejtelemmel, mely ellen az ész tiltakozik s nem engedi a tudat küszöbire.

Ez az egy szerencséje az örökké borúlátó embernek: őt legalább bármikor készen éri a baj.

Azon a délelőttön én is úgy voltam, mint akinek semmi gondja a világon, ippeg csak tikot kotlasztottam vólna, azzal vesződtem. Reáborítottam a lillikre a kast, de nem nyughatott, kárált csak egyre, pedig saját édes tojását tettem alája, mert nem szeretem csalni a jószágot. Mégse akart megkotlani, csak dombérozott, löködte a kast egyre, hiába mormogtam néki, hogy nyughasson el.

Jóapám Kétpón szomszédolt, és hogy éppen erre a baromfi-ribillióra tért be a kiskapun, ahogy meglátott, egyből reámszólt:

- Mit zsarolod azt a tikot, töki? Hát miért nem vetsz néki rendes nyoszolyát be az ólba, ahogy én szoktam? – De láttam a szemén, hogy már lett az öregbe pályinka szépen. – Ott elkotlik... No, engedd csak békére, oszt gyere fel a tórnácba, hoztam jóféle gyümölcsöset! Asszonyos pályinka, úgy hízeleg, a könnyedet kisajdittja!

Ezen mán én is felvidultam, apám előtt szöktem fel a lépcsőn s már vetettem is a két kupicát az asztalra. Tényleg édes, gyümölcsös volt, már a kannából illanó szaga is, ahogy jóapám töltött kétfele.

- Isten Isten!

S ittunk.

- Aztán hány a kettő odaát Kétpón?

- Rosseb megeszi a dólgukat, azok is egyre panaszkodnak mindenen, főleg az öregek, pedig azok még látták a régi világot, meg az Armageddónt! Énnekem ugyan sorolhatják...

S ittunk megint.

- Felőled az egész világ elsüppedhetne a gyehennára, csak a magad része megmaradjon – szóltam, kissé élesebben a kelletinél.

- Megvan mindenkinek a maga nyűgje, Jancsi – legyentett. – Oszt a mienk kinek számos, ha nem pont ippeg csak magunknak?

Erre mán inni kellett. A kerek falutól fölfórdulhattunk volna, de ebben inkább hibádzott jóapám nehéz természete, mintsem a falunépe szenvtelen kevélykedése. Nemigen jött ki senkivel, az utcából sem. Édesanyám, aki a békítő követ volt jóapám számára a szomszédság és a saját szive felé, már meghótt elébb, s idősb leánygyermek nem lépett a helyibe, mert egyke vóltam én, mint az ujjam, testvérrel nem áldott-vert az ég.

- No – sandított az öregb Bujdosó a tyúkudvar felé. – Hát csak vessél nyoszolyát annak a tiknak, s egykettőre elkotlik.

Szerettem én mindig a munkát, csak a feleslegestől irtóztam, amit pedig apám olyan jó érzékkel bírt erőltetni.

- Vessen neki nyoszolyát a mándruc! – csattantam reá. – Minek cselédkedjek véle? Sze ha leborítja az ember kassal, elébb-utóbb megkotlik az, úgy megy a szomszédba’ is mindenhol!

- A szomszédba, a szomszédba, a varjú kőltözzön! – vágott vissza. – Ez itt az én házam, nem a szomszéd!

- Hiszen ha feledni tudnám egy percre!

Az öreg felállt egész hirtelen, elborult szemmel, sze tudta, hogy igazat szóltam.

Bevonult pályinkástól az első házba. Így haragosodtunk össze, ilyen formán, egy ilyen kis semmiségben. S mán ott voltam, engedek neki, többet ér a béke, mint az a kis munka, összeválogatni a rongyot, meg összeütni a deszkát, aminek féltetőként alábúvik a jószág.

Követtem hát jóapámat, s szólok néki:

- No jó, hát megvetem azt a nyoszolyát annak a férgesnek, csak elébb adj még egy pályinkát!

Az öreg csak mordult, s töltött egyből, láttam, megenyhül az, csak mindig pont meglegyen, amit a fejibe vesz: amíg a külső kép nem fedi a belsőt pontra, addig gyötri-zsarolja a világot s főleg engemet. Ilyen a csillaga néki. Az emberi természet kilencágú csillagán, melyre még öreganyám oktatott meg – aki élt még, de másik fiával, mert apámat nem állhatta meg ő se – az öreg Bujdosó bizony az egyesre esik. A törvénytevő, a megmondóember ő.

Azért mégsem hagyhattam magamat teljesen sanyarítva, úgyhogy nagy hirtelen kiböktem:

- De megvetem egyhamar, meglásd, a saját esküvői nyoszolyámat is. Én leszek akkor a férfi a háznál, te meg csak az öreg!

- Mit beszélsz te? – vakkantott, de nem indulattal, inkább csodálkozva. – Ebben a házban te nem parancsolsz, amíg én élek!

- Hát mit? Fogatlan vénségként is te akarod nékünk elmammogni, hova döglesszük a tikot, de még tán a gyerekeket is?

- Ez az én házam - kiabálta -, saját két kezemmel építettem! – Tenyerébe köpött, megdörzsölte. – Építsz magadnak te is, oszt ott majd te leszel a basa!

- Épít a keserűség! – kiáltottam. – Oszt kalákába hogy kéne kötélvégen vonni a legényt, mert a kerek falu tüskéll rád? Hogy lehet valaki ennyire bikkfafejű?

- Ne beszélj így te énvelem, jófiam, mert elverlek a háztól!

- Elversz te a jussomból, majd még meglátjuk, hogy lesz az! A Király úr nekünk adta ezt a főldet s a helyet élni, a Bujdosó családnak, nem a te két pályinkától szikrás keresztszemedért!

- Mars! – kiáltott, s az ajtó felé mutatott egyikével, másikát meg ütésre emelte. Máskor is volt már ilyen, estig elbujdostam, s a szürkületre kezesen gyüttem haza, meg ő is megjámborúlt. De most mán nem tűrhettem többé, hogy csúffá tegyen, tüzelt bennem a harag s a szégyen s a pályinka is erőst; mielőtt tudtam volna, mit teszek, megsújtottam az öreget. Ippeg a szemeközibe.

Elterűlt a konyhadeckán, mint a nyúzott bőr, széttárt karokkal, mozdúlatlan. Egy pillanatig azt latolgattam, élet van-e benne, dehát nem ütöttem én akkorát, kapott ő már a korcsmában ennél sokkal takarosabbat is.

Mikor aztán láttam, hogy piheg a mellye, tudtam, már csak egy út van. Ezért kijárhatja a bírónál, hogy kitagadjon az örökéből, világ csúfjára, földönfutóvá tegyen! Nem várom meg én azt, elmegyek innen! El, világra adom magam, mindegy, merre, hisz kerek az egész úgyis s minden körbefut.

Nekiiramodtam az útnak, arra se volt gondom, hogy ennivalót vigyek magammal, egy szál ingbe, nadrágba léptem ki a kiskapun, éppcsak csizmát húztam, s búcsúzóul nagyot rúgtam abba az ördögfonta kasba, amiből az egész kikerekült, hogy a tikok kákolva hussantak szerte.

S ahogy kiértem a faluból, már nagyban járt a fejemben körbe-körbe az egész, kényszerűen végiggondoltam újra meg újra, amit tettem, s hogy miként lehetett volna, s hogy miként lesz eztán. Csakúgy, mint akinek hatos a csillaga s Oroszlán a Napja.

Oszt eszembe ötlött az is, hogy elmegyek az Elhárításhoz űrhajós katonának, dehát ott Bak havába fognak bele a kiképzésbe, addig nem kellek nékik kásapusztitónak pocsékba. A Békeőrség meg föl se vesz, oda ugyancsak megválogatják a legényt.

Szándékkal nem Szolnok s a Jászság felé indultam, hanem dél felé, a semmibe. Szarvast meg környékét az Armageddónban teljesen elpusztították, s az ottani néptelen mezők a pásztorok kemény világának adtak otthont, meg az erdőnek, amely boldogan vette vissza, ami az övé, hogy emberkéz végre nem kínozta, s a Tiszát, Köröst is jobban reáengedték nyújtózni tavaszon, mióta Magyarország újra királyság volt s a tudomány helyibe visszatért a józan ész.

Elém hoz ott, Békés fertályán valami békésebb életet a Legbelülvaló, gondoltam, vagy elpusztulok éhen, levélen rágódva, sze még tűzszerszám, de pénz sincs nálam, töprengtem már egy árokparton, úttalan utakon követve hűen az orromat, ezt igen bután csináltam!

S ahogy egyre jobban kikerekedett az eszemben és a szívemben a helyzetem sanyarúsága, úgy határoztam, kialszom egy kissé a pályinkát s majd aztán meglássuk. Lehevertem, mint a kutya, ahol voltam, a mezőn, s mán aludtam is.

Dörrenésre ébredtem. Nem aludhattam egy órát se, de az ég azalatt megfeketedett, s jőtt a nyári zápor, nyakamba zuhant, megfutamított az erdő alá.

Hogy nagy nehezen elcsendesűlt, elindultam újra, mert várni hiába vártam, elállni nem akaródzott, csendesen, békésen szitált egész estig s még egész éjjel is.

Bokor alatt háltam hát, mikor egészen megvakult a világ, s még így is arcomat verte az eső, s éjfél is elmúlhatott tán, mire korgó gyomorral, borongó szívvel, kótyagos, tanácstalan fejjel elaludtam.

Így lettem én igazán is Bujdosó, önkezemtől lettem száműzött, komor árvaság.

>> FOLYTATÁS ITT >>

6 komment

Kupaktanács

2016.02.28. 16:18 dangbird

gender-neutral-restroom.jpgVasárnap robbant a bomba: Mark Zacharoff, a Cru$Her alapítója bejegyzést tett közzé 3Dlogján. Teljes alakos volt a videó: lábán tízsoros katonai bakancs, harisnya, fölötte miniszoknya, felsőtestén zakó, blúz és csokornyakkendő, arca kisminkelve, kopasz fején baseball-sapka. És rövid beszédet mondott. Az üzenet magáért beszélt: a Cru$Her közössége kiáll a Femnekekk mellett. A Fél- és Másneműek Kirekesztése Ellen Küzdők Közösségének köszönhetően mostantól a tagok adatlapjain nem lenyíló listából lehet kiválasztani a nemet a Férfi/Nő/Transznemű/Bizonytalan sablonos opciói közül. Szabadon kitölthető szövegbeviteli mező került a helyére!

Hétfőn kinevezték az új iskolaigazgatót, Dr. Futót. Menesztett elődjének bűne az volt, hogy ragaszkodott a fiúk és lányok külön testnevelés-órájának elavult szokásához. Dr. Futó bevezette az integrált testnevelést. A fiúk ujjongtak. A lányok nem annyira. Dr. Futó pedig megszüntette a „tanári WC” poroszos intézményét is. A korábbi mellékhelyiség használati joga mostantól a fél- és másnemű diákokat illette. A mellékhelyiséget azonnal használatba is vették az eddig rejtőzködve, önmegtagadásban élő fél- és másneműek – nomeg a kíváncsi újak.

Keddre meg is alakult a kupaktanács. A mellékhelyiség a fél- és másneműek jelképes találkozóhelyévé vált, aféle XXI. századi Stonewallá. Vezéregyéniség is hamar került: Sanyi, aki eredetileg Rita volt, kezdett szónokolni:

- Nagy és fontos győzelem, hogy a Cru$Heren elismertek minket, de ne bízzuk el magunkat. A közösségi média még nem a törvényhozás! Tovább kell harcolnunk, hogy elismerjék a fél- és másneműeket, hogy többé ne különböztessenek meg minket!

Többen fellelkesedtek.

- Mi legyen a következő lépés? – kérdezték.

Néhány idétlen javaslat után Sanyi bejelentette:

- Tüntetést szervezünk az iskolaudvarra a Femnekekk Gimnáziumi Alapszervezetének nevében.

- Miért, van alapszervezetünk? – kérdezte egy csúnyácska lány, aki aszexuális fiúnak vallotta magát félénkségében.

- Van! Ezennel megalapítottuk! – kiáltotta Sanyi, aki eredetileg Rita volt. – Szóval, jelezzük az igazgató úrnak, hogy holnap délután...

- Lányok! – szólt közbe Melinda, aki eredetileg István volt. Majd zavartan hozzátette: - Akarom mondani fiúk. Ha már így egy célért akarunk küzdeni, nem kéne jobban megismernünk egymást?

Azzal egyenesen Sanyi szemébe nézett. Úgy, hogy Sanyi elpirult.

- Jó ötlet, Meli – felelte. Ők látásból ismerték egymást, évfolyamtársak voltak, de eddig sosem mertek szóba elegyedni. Különben is: Sanyi a lányokat szerette, Melinda pedig a fiúkat, annak rendje szerint... – Kérem, hogy mindenki mondjon pár szót magáról, hogy hívják, kicsoda, micsoda és miért van itt...

Több öntudatos másnemű magától jelentkezett és vallani kezdett, köztük Melinda is. Majd sorrakerültek a visszahúzódóbbak is. Többen nehezen tudták magukat meghatározni:

- Én... lánynak tartom magam, de amúgy kicsit fiúnak is – szólt Vera, a Meli balján ülő lány. – Például mert a lányokat szeretem... Meg... meg szeretem a kocsikat, meg a focit, meg ilyenek...

- Én is szeretem a kocsikat, meg a focit, pedig én lány vagyok – szólt közbe Meli, aki eredetileg István volt.

Többen nevettek, tréfás megjegyzéseket tettek.

- Csöndet – kiáltotta Sanyi, aki eredetileg Rita volt. – Most szegény Vera azt hiszi, rajta nevettek! Itt mindenkit elfogadunk, senkinek nem ítélkezünk az identitása felett, oké? Megegyeztünk?

- Jó, oké, igen – mormogta mindenki.

Egy baseball-sapkás, halk szavú fiú került sorra utolsó előttinek a bemutatkozásban.

- Én Robi vagyok... és... és... én... szóval, én meleg vagyok...

Csend.

- És? – kérdezte Sanyi.

- És... és azért vagyok itt.

A csend kínosan folytatódott. Majd Melinda megszólalt, tréfás hangon:

- Maradi...

Mire kitört a nevetés. Robi kényszeredetten vigyorgott.

- Szexista – vetette közbe a hátul gubbasztó lány, aki eddig meg sem szólalt. Ő azonban nem tréfás hangon szólt, hanem szinte ellenségesen.

A derűs hangulat hamar újra megfagyott.

- És te? – kérdezte Sanyi, aki eredetileg Rita volt. – Eddig csak hallgattál ott hátul...

- Mert nem értem, mit akartok elérni. Tüntetések, más- és félneműek, meg a jogaik? Ezzel mind csak a nemi sztereotípiákat gazdagítjátok. Én nem „másfélnemű” vagyok, hanem két egész igenű! A lányokra is, és a fiúkra is igent mondok, de nevezhetsz ennek is, annak is, nem vagyok egyik se.

- Szóval univerzális vagy? – kérdezte Robi.

- Ne ragassz rám egy újabb címkét – mordult a nem-lány. – Az egész megkülönböztetésnek semmi értelme. Ha valamiért küzdeni akarunk, az a nemi megkülönböztetések és sztereotípiák eltörlése legyen! Ahelyett, hogy magunkat is definiáljuk egynek...

Elgondolkodott csend állt be. Sanyi már épp ellenvetést fogalmazott volna meg, de a kupaktanácsot zajok zavarták meg kintről: lábdobogás, vihorászás. Majd feltépték a Femnekekk WC ajtaját, és két idétlen, pattanásos fiú egy-egy vízzel töltött óvszert dobott a komoly gyűlés tagjai felé. S elfutottak.

A támadás sikertelen volt. Az egyik tartását vesztett gumit Sanyi felemelte a földről, tüntetőleg feltartotta. Csöpögött róla a víz.

- Végső célnak jó lesz, amit mondtál – felelt halkan. – De amíg ezzel kell szembesülnünk nap, mint nap, addig meg kell őriznünk az öntudatunkat...

Szerdára létrejött a kompromisszum. Nemek helyett igent mindenre – ez lett az egyik tábla felirata, mert Sanyi, aki eredetileg Rita volt, egyetértett, hogy ez nagyon pozitív üzenet. Le a szexizmussal! A szemembe nézz, ne a lábam közé, így egy másik, kissé merészebb tábla. Elismerést a másneműeknek! Majd a nemzetköziség jegyében: Don’t ask, don’t tell, és Buddha had Two Mommies, mivel a tüntetést Cru$Heren is megosztották, élőben.

A többség reakciója csak unott bámulás volt a tantermek ablakaiból. Néhány jópofának szánt, trágár bekiabálás hallatszott csak. Végül közéjük repült néhány vízzel töltött óvszer... Az egyiket Melindának kellett elkapnia, különben pont fejbe találja Sanyit.

- Anyátokat! – kiabálta az ablakból röhögve elhátráló támadók felé Sanyi.

- Az egyik szülőtöket! – javította ki a „kétigenes” nem-lány.

- Mindkettőt... – morogta Robi, akit végül nem közösítettek ki. – Mocskos heterók...

- Naaa! Ne mondj ilyet, én is heteró vagyok... – pirított rá Sanyi, majd mikor találkozott a tekintete Meliével, aki még mindig a neki szánt óvszerbombát szorongatta, lesütötte a szemét.

Csütörtökre megszületett az ellenreakció terve: megdobálják az iskola tetejéről vízzel telt óvszerekkel a szexistákat.

A fő hangadó a kétigenes nem-lány volt. Sanyi kezdettől ellenezte az ötletet, főleg, miután kiderült, kik a szexisták: a heteró fiú-lány párok.

- Egy nemi sztereotípiát erőszakolnak – gurgulázta a nem-lány. – Egy értelmetlen programot! Agyatlan zombik!

Sanyi végül kereken kivonult a Femnekekk WC-jéből. S vele többen is, főleg a halk szavúak közül. Távozott Melinda is. A harcos lelkek maradtak, és az elnök távollétében megszavazták az akciót.

Péntektől folyamatos volt az óvszereső a gimnáziumban. A tanárok hiába hajkurászták a Femnekekk aktivistáit, nem tudtak egyet sem fülön csípni. Honnan dobálóznak? A felső emeleteken nincsenek sehol! A tetőre pedig nem juthatnak ki, a padláshoz csak a gondnoknak van kulcsa. Nomeg Dr. Futó igazgató úrnak, aki már csak igazgató személynek hívatta magát...

Sanyi és Melinda pedig nem sokáig kerülgették egymást. Azaz Meli, akit eredetileg Istvánnak hívtak, összeszedte bátorságát, s kereken megvallotta Sanyinak:

- Azt hiszem, én beléd zúgtam...

- Dehát... – mosolygott nagyon zavartan Sanyi, aki eredetileg Rita volt – én a lányokat szeretem...

- Dehát én az vagyok...

Hétfőn már kéz a kézben távoztak az iskolából.

Az óvszerek záporoztak.

- Mocskos szexisták! Mocskos szexisták!

Nem törődtek vele. Ha a Femnekekk sem tudják őket elfogadni, mit várhatnának a heteróktól? Tudták, hogy még sok támadásban és megaláztatásban lesz részük. Tudták, hogy a most ellenük fenekedő Femnekekknek még sokat kell harcolnia, míg az egyenlő megítélést kivívják, mindannyiuk számára. Talán ők már nem is látják azt a világot... Talán majd a gyerekeik... Persze Sanyi biológiailag nem tud gyermeket nemzeni, Meli pedig nem tudja kihordani és megszülni – de talán majd örökbefogadhatnak.

Mire itt lesz az ideje, talán kiharcolja a Femnekekk.

7 komment

Az öreg

2016.02.13. 17:37 dangbird

Egy napon, mikor beköszöntött a hidegfront, nagyanyó újból elesett.

Éppen a tyúkokat etetni ment volna ki, mikor kicsúszott, kifordult a lába alól a talaj. Balázs odaugrott.

- Nagyanyó!

- Csak... megbotlottam – nyögte nagyanyó, s tápászkodni kezdett.

Attila előrontott a fürdőszobából.

- Nem botlás volt az, Mama, megint a vérnyomásod – törtetett a konyhán át nagyanyó felé, majd gyakorlottan felsegítette volna... azonban a lábra állás ezúttal nem akart sikerülni.

Attila és Balázs nem ijedtek meg nagyon, előfordult már ilyen máskor is. Végül ketten, apa és fia támogatták el nagyanyót az ágyáig.

- Hívok mentőt – szólt mögöttük Vera, Attila felesége.

- Nem kell, angyalkám, nem kell – felelt nagyanyó –, mindjárt jobban leszek, no, csak leheveredhessek kicsit...

 *

Nagyanyó azonban nem lett jobban. Kórházba menni mégsem akart.

- Én nem akarok kórházban meghalni – makacskodott, ahogy a kis család körülállta az ágyát. – Itthon akarok meghalni, méltósággal.

- Miért halnál meg, anyuka? – ellenkezett Vera. - Volt már ilyen máskor is...

- Angyalkám, nyolcvannégy éves vagyok. Bottal sem tudok már járni, csak ha valaki megfog másik felől.

Balázs kétségbeesett arcára tekintve nagy komolyan, de kis komiszsággal hozzátette:

- Eljön az a kor, kisfiam...

Attila és Balázs hosszas könyörgésére aztán mégis beleegyezett, hogy kórházba szállítsák.

Három hetet feküdt bent valami infúzióra kötve, három héten át járt hozzá váltva a három tagú család, majd változatlan állapotban szállították haza. Az orvos idősgondozó otthont javasolt, de Attila hallani sem akart róla.

Vera hiába próbálkozott:

- Ott szakszerű ápolást kap, huszonnégy órában...

- Szakszerű, szakszerű! Oda meghalni küldik az öregeket, mindenki tudja! Szabadulnál tőle, mi? – Tudta, hogy csúnyát mondott, de nagyon feldúlta édesanyja állapota. – Marad otthon, velünk... Megoldjuk. – Maga elé nézett. – Megoldom.

Balázs fellélegzett. Nem bánta, ha nagyanyó ápolása elvonja a haveroktól, a cru$Heren chateléstől... Csak velük maradhasson még.

 *

Hogy az orvosok nem tudtak segíteni, Balázs a tömeg bölcsességéhez fordult; az internetet kezdte bújni. Otthon, szabadidejében, s végül az iskolában is, a pad alatt tartva telefonját, fórumokat olvasott, drága biovitalizáló eszközöket kínáló, szemfényvesztő weboldalak százait nézte át – míg végül ráakadt a csíkzsögödi „csodatévő” népi gyógyász, Rácz István bátya nyomára.

Vera kétkedett, hitetlenkedett, ellenkezett, de Attila Balázs pártját fogta. Nagyanyó pedig csak annyit mondott, a támlás konyhaszéken ülve is botjába kapaszkodva:

- Énnekem mindegy, kisfiam. Rontani már úgysem tud rajtam. Hátha segít, no...

 *

A tíz órás autóút szinte szótlanul telt el visszafelé. Akármit mondtak az ősz szakállú Rácz Istvánnak, akármit kérdeztek tőle, egy-két szavas válaszokat kaptak..... sokszor akkora hallgatás után, hogy azt hitték, már szólni sem fog. Nagyanyó állapotáról is hiába beszéltek neki, hiába faggatták, csak annyit felelt mindenre:

- .....mojd mëglaussuk.

 *

Nagyanyó az ágyban feküdt. Mellette ült az öreg gyógyító, kis háromlábú széken, amit kérdés nélkül vett el a konyha sarkából és hozott be a szobába, noha volt egy szabad fotel – Attila fel-alá mászkált a kis szoba nyöszörgő parkettáján, hosszasan mesélve édesanyja kórtörténetét. Balázs a küszöbön toporgott félszegen. Az öreg mintha nem is figyelt volna az elhangzottakra, egyre a betegen jártatta fel-alá szemeit, melyekben mintha még itt is a Havasok kék ege tükröződött volna.

Mikor a szóáradat elapadt, Attila előhúzta mobiltelefonját, pillantást vetett rá, mintha az időt nézné. Az öreg még hallgatott egy sort, aztán azt dörmögte:

- Menjenek ki magik. Osztán az ajtót becsukják.

Attila erre ráncolta a homlokát egy sort. Balázska magában bosszankodott, apja miért ilyen körülményes. Ha azt mondta, menjünk ki, hát menjünk, megenni tán nem fogja nagyanyót?

Végül a családfő gondterheltségében szórakozottan nyomkodott a telefonján egy sort, majd letette, szusszantott egy nagyot, s engedékenyen azt mondta:

- Persze. Természetesen.

Természetesen - Balázs tudta, hogy apja az ajtón át is mindent hallani akar majd, de azt is tudta, hogy a bátyában muszáj megbízniuk, ha már olyan messziről idehozták. Szobájába ment hát, s jó hangosan hallgatni kezdte egyik nemrég felfedezett, új kedvencét:

 

„Szíííííííííj a nyakon az élet
S póóráz a béred

 

Apja nemsoká fel is tépte az ajtót:

- Muszáj pont most ezt üvöltetned? Halkítsd le, édes fiam...

Balázs ellenkezés nélkül le is csavarta a hangerőt felére, majd ahogy apja becsukta az ajtót, óvatosan, lassan adagolta újra. Mire Attila másodszor is berontott, háta mögött nyílt nagyanyó szobájának ajtaja is, s kilépett rajta az öreg Rácz István bátya, mögötte nagyanyó, saját lábán. Botjára támaszkodva – de saját lábán.

 *

Nagyanyót onnantól mintha kicserélték volna – vagyis inkább visszacserélték volna, tíz évvel korábbi önmagára. Naphosszat jött-ment, tüsténkedett, Vera kezéből a házimunka felét kivette – sok év után Balázs újra megérezhette nagyanyja főztjének rég elfeledettnek hitt ízeit.

És nagyanyó folyton fecsegett. Nem csak úgy a mindennapi élet általánosságairól – hanem a múltról. Apránként felidézte, elmesélte gyerekkorát, fiatalságát, az egész életét. Attila először rendre letorkolta, minduntalan vissza akarta terelni a szót a jelen dolgaira, ahogy korábban is tette, ha nagyanyó múltba révedt, most azonban öreg édesanyja nem hagyta magát. Nem múltba révedés volt ez most, hanem eleven emlékezés.

Balázs érzett rá legelőször. Ő kezdte elsőként kérdésekkel bátorítani nagyanyót. Elbűvölte az a világ, az a régi, az a másik. Mintha egy idegen bolygóról jött volna nagyanyó. Nem voltak még csajok és pasik, csak lyányok és legények. Nem volt randi, és nem jött össze senki senkivel, hanem udvarlás volt. És az ötödik alkalom után nem lefeküdtek egymással, hanem a legény megfoghatta a lyány kezét...

Azután lassan Attila és Vera is bekapcsolódtak, nagyanyó olyan vidáman, olyan könnyedén mesélt, még a legnehezebb időkről is; a háborúról... ötvenhatról... utána nagyapó börtönéveiről... nagyapó, akit Balázs csak fényképekről ismert.

Néhány nap után a szülők már tévét sem néztek, Balázsnak pedig csak gyűltek a sárga szájacska-ikonok a cru$Heren. Az estéket nagyanyó meséi töltötték ki azon a héten.

Egészen szombat estig. Akkor nagyanyó szava elapadt, kérdés sem hangzott már, csendben ültek egy percet, majd nagyanyó így szólt:

- Lefekszem, gyerekek.

- Hét órakor, mama? – csodálkozott Attila.

- Elfáradtam ebben a sok mesélésben, no... – Balázsra nevetett. – De majd holnap csinálok almás hajdinafelfújtat, jó?

 *

A vasárnapi ebéd után nagyanyó lepihent. A felfújt érintetlenül feküdt a kistányéron, az éjjeliszekrényen.

- Nem jó a gyomrom, kisfiam – mondta Balázsnak, aki már négy szeleten volt túl. – Hozz nekem egy kis fügét, most az esne jól...

Balázs nekiállt feltúrni konyhát, kamrát. Anyja kérdésére azután közölte:

- Nagyanyó fügét kér.

- Az nincs itthon – felelte Vera.

- Nem is szoktuk venni szinte soha – tette hozzá Attila. – Fügét, fügét, hogy talál ki ilyeneket...

És bement nagyanyó szobájába.

Komisz csend ült a konyhán. Balázs is tudta, ahogy anyja is, hogy nagyanyó márpedig nem nyugszik, amíg nem kap fügét.

- Hiába, Balázska, az öregkor, az második gyerekkor – mondta Vera.

Pár perc után Attila előviharzott, át a konyhán, egyenest a bejárathoz.

- Fügét, fügét, fügét... Mi van nyitva egyáltalán vasárnap?

Majd kocsiba ült odakint és elrobogott.

 *

Vera bevitte a fügét, csészealjnyi fehér kistányéron. Balázs szobája ajtajának küszöbén hintázott előre-hátra, az ajtókeretbe kapaszkodva. Érezte, hogy valami szokatlan történik, valami más, mint eddig. Ahogy egy hete is, mikor az öreg bátya itt volt. Anyja hosszú perceket töltött nagyanyó csukott ajtaja mögött. Majd előjött, szürke arccal, és a konyhaasztalnál ülve telefonját nyomkodó férjéhez szólt:

- Veled akar beszélni.

Attila először kelletlenül elhúzta a száját, de mikor felesége arcát meglátta, ledobta a telefont a viaszosvászonra, és besietett édesanyja szobájába.

Balázs tétován nézett Verára, de anyja kerülte pillantását.

Néhány perc után Attila vörös arccal, remegő lábakkal jött ki. Egyetlen pillantással jelzett a fiának, hogy ő van soron, de Balázs megértette.

Nagyanyó a takarók alatt feküdt, ölébe ejtve egy szem félig megevett füge. Szeme csukva. Nehezen lélegzett.

Aztán unokájára nézett:

- Tudod, kisfiam, eljön az a kor...

Kissé megélénkült, s úgy mondta:

- Te meg ne csak az interneten ülj egész nap, mint a kotlóstyúk! Ott van még neked az egész élet! Ne legyél olyan félénk a kislyányokkal se... – pajkoskodott. – Tudod, az ember a kudarcból tanul. Egyke vagy te, az a bajod... Mink öten voltunk testvérek... Én a legidősebb, és én megyek utolsónak.

- Nagyanyó... – tiltakozott Balázs, s megfogta a lila erekkel duzzadó kezet.

- Elhallgass, no! Nekem az egész világot kell most elengedni, neked meg csak engem, no.

- De miért... – kezdett volna rimánkodni Balázs.

- Ez az élet, no. – Nagyanyó mélyet, reszketőt lélegzett. – Balázskám! Hogy nincs testvéred, te nem tanultál meg a más törvényéhez igazodni. Pedig mindenkinek megvan a sajátja. Tanuld ezt meg. Meg kell érteni az embereket, hogy olyanok, amilyenek lenni tudnak. És akkor meg tudod bocsátani... Apádnak... bocsásd meg...

Balázs nem értette. Mit kéne megbocsátania apjának? Hiszen nincs harag közöttük...

Nagyanyó egy picit sóhajtott, azután a szeme elrévedt a végtelenbe, s a végtelenből azután a semmibe, megfoghatatlan átmenettel.

- Apa! – kiáltott volna Balázs, de csak egy nyögés jött ki a torkán.

 *

Attila fel-alá mászkált a konyhában. Telefonja az asztalon. Rossz minőségű, sustorgó felvételről nagyanyó hangját hallgatta vissza.

- Nem... nem tudok elmenni... nem tudom még elengedni az életet... Pedig mit csináljak már? Olvasni sem tudok, a betűk összefolynak a szemem előtt, a tévé meg idegesít, az a sok nyávogva beszélő ember...

- Segítek – dörmögte az öreg székely, illetve ciripelte csak, ahogy a telefon visszaadta hangját. – Segítek megholni.

Attila felrúgott egy széket.

- Azért vagy még itt, mert át kell adnod dolgokat. Az életedből. A tudásodból. A tapasztalatodból – sorolta lassan, megfontoltan az öreg.

- Hiába mesélek a régmúltról, nem tudják ezek... A fiamat bosszantja, az unokám meg csak kinevet, mikor elmondom, milyen nehéz volt...

- Segítek abban is. – Sustorgó zajok. – Feküdj át ide, a padlóra. Hasra.

Utána percekig csak a két öreg szuszogása hallatszott a zajon át.

- Nagy levegő – szólt egyszerre a bátya. – Kifúj.

S egy hatalmas reccsenés! Nagyanyó nyögése.

Nagy levegő... kifúj... reccs! Nyögés.

Nagy levegő... kifúj... reccs... Nyögés.

- Jaj, de jó, Istenem... – sóhajtott nagyanyó. – Gyerekkoromban láttam ilyent utoljára. De mindig féltem tőle. Nyuvasztásnak hívták, oszt úgy nyögött öreganyám, mikor így ropogtatták mindenét! De jobban lett tőle. Élete utolsó napjáig dolgozott a kertben... De nem is élt nyolcvannégy évet, no...

Attila felvette a telefont az asztalról, a szemében könnyek.

Azután egy perc sustorgó zajokkal, s nagyanyó azt mondta:

- No. Hát kérd csak meg az árát a fiamtól, ne szerénykedj. Tudom, hogy nehéz ott nektek, Romániában...

Attila földhöz vágta a telefont.

 *

Balázs sírva hallgatta végig az ítélet felolvasását. Úgy érezte, gyűlöli apját azért, amit tett. „Te kérted, hogy segítsen – és segített! Igenis, segített!”

A másodfokú bíróság helyben hagyta az első fok ítéletét.

Istvan Racz, román-magyar kettős állampolgár, született 1922, Jigodin-Băi, a következő vádpontokban bűnös:

a BTK 165§ szerint minősülő foglalkoztatás körében elkövetett veszélyeztetés,

a BTK 187§ szerint minősülő kuruzslás,

a BTK 164§ szerint minősülő testi sértés.

A bíróság két év öt hónap szabadságvesztést és háromszáznegyvenkétezer forint pénzbüntetést szabott ki.

Az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.

10 komment

Mese az almafáról

2016.01.23. 13:12 dangbird

Ezt 2002 környékén írtam, most ráakadtam. Újabb (illetve régebbiebb) szatíra, ezúttal az ember és a természet harcáról.

-- -- --

Az elején kezdjem? Na, azt pont nem lehet! Senkise tudja, hogy is kezdődött, mitől, és miért.

Mert rejtély ez, kérem; hatalmas rejtély volt. Nem hordott a hátán a világ oly tudóst, ki ezt megfejtette volna!

Szóval, az úgy volt, hogy a Dunából kinőtt egy almafa. ...de ha azt mondjátok, az elején kezdjem, hát úgy is mondhatom: a Dunában gyökeret vert egy almafa. Valószínű, úgy lehetett, hogy a hídról bedobta valaki egy alma csutkáját, melyet előzőleg tövig lerágott. Vagy nem, nem is: inkább valaki elejtette, hanyagul eldobta azt a csutkát, a szemetest megcélozva mellétalált - vagy éppen, mint az gyakran megesik, telve volt a szemetes kuka -, aztán egy másik ember, aki pedig egy falást sem evett belőle, csak úgy berúgta a vízbe, mikor útjába került.

...csendben legyetek, próbálom kitalálni az elejét! Mert hát nem hord a hátán a világ oly írót, ki ezt a történetet logikusan és hihetően kikanyarítaná! Az az almacsutka lesüllyedt a víz fenekére. Maga alá temette a sötét iszap - és itt történhetett a csoda, mert a következő, amit a külvilág érzékelhetett a dolgok folyásából, az az volt, hogy kidugta a fejét egy kis hajtás. ..."külvilág", "érzékelhetett"? Nem tudományos jelentés ez, kérem, nem is volt arrafelé semmiféle külvilág! Csak a halak; akik arra úsztukban szorgalmasan meg is rágták ezt a furcsa növényt, amilyennel még soha haléletükben nem találkozhattak - ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a kis alig-élet növekedésnek indult. Kis élet kis igényekkel él, hát alig kellett neki fény, víz pedig éppenséggel volt bőven mennyiségre, ha a minőség nem is volt első osztályú... A kis almafa, előlegezzük meg neki a "fa" megnevezést, szerényen beérte ennyivel, és rendíthetetlenül a fény felé tört.

Az első hajósok, akik a fát megpillantották arra jártukban, azt hihették, hogy egy leszakadt, vagy éppen levágott ág lebeg a víz tetején - ugyan ez az "ág" nem mozgott, nem haladt együtt az árral, de hát ki foglalkozik ilyen apróságokkal...? Egyszer az is megesett, hogy egy teherhajó se szó, se beszéd, keresztülgázolt az almafán, de ettől eltekintve nyugalmasan és háborítatlanul növekedett tovább a víz alatt, merészen kidugva első úttörő ágait a vízfelszín fölé. Hiszen a fényt akarta. Ha nem is túl tiszta, víz volt bőven...

Node eljött ám a napja, hogy a természettudományok ily durva szabotálása nem folytatódhatott teljes titokban! Az almafa, ahogy egyre több, vastagabb, nagyobb, hosszabb, súlyosabb, levelesebb ágat hajtott a víz fölé, egyre feltűnőbb jelenséggé vált. A hajósok mind gyakrabban meg-megálltak arra jártukban - vagyis méginkább visszafelé, hadd nézzék már meg maguknak ezt a különös tüneményt! Mi a csoda ez? Micsoda - csak nem tényleg valami csoda? Áh, dehogyis, biztosan van valamilyen magyarázata...

Mégis eljött a napja annak is, hogy egy hajós, más hajósok jelenlétében, említést tett a fáról. És ekkor aztán kiderült: jószerivel mindannyian tudnak már róla! Akik azon a szakaszon járnak nap nap után, már mind felfedezték azt a furcsa növényt, ami... nos, tisztára úgy néz ki, mintha a vízből nőne ki! Vajon mi lehet a magyarázat, és mi nő ott egyáltalán? A kertészetben valamennyire is jártas hajósok egyhangúlag állították, hogy növése, formája, levelei alapján almafára hasonlít különösképp. Almafa nő ki a Dunából, méghozzá nem is kicsi? A hajósnép elhatározta hát, hogy ennek a végére kell járni. És ugyanezen a napon az első ember a partról is észrevette a fát...

Csöndet kérek, mert komoly dolgokról beszélünk itten, legalábbis mostantól kezdve. Mert hiszen eljött a napja annak, hogy a hajózási társaság hivatalosan bejelentést tett a Hatóságnak: vízi akadály gátolja a vízi közlekedést! És a Hatóság, az hát ugye azért Hatóság, hogy hasson - úgyhogy el is határozta, kiirtja azt az állítólagos növényt, megszüntetve ezzel a forgalmi akadályt. Számítógépek fújtattak, nyomtatók zúgtak, megindult az intézkedés. A Hatóság kiküldte az embereit, hogy mérjék fel a helyzetet. A vizsgálat során pedig kétségkívül megállapítást nyert, hogy valóban fa nő a jelzett helyen. Látszólag almafa. És igen gyorsan. A hajózási társaság bejelentése két méteres magasságról szól, vízszinttől számítva - mostanra pedig a faágak magasodása már két méter harmincnégy centiméter lett. Egyetlen nap alatt. Vízszinttől számítva. Azonos vízállás mellett.

Kivágni! Beszállítani! Megvizsgálni!

Kétségkívül megállapítást nyert, hogy a fa törzsének átmérője keresztben tudomisén hány méter, a Hatóság mindenesetre centiméter pontosan feljegyezte temérdek más adattal együtt. Neki is látott volna szorgos karokkal, motorfűrészekkel, hogy eltávolítsa a fát, ekkor azonban rájött: a jól látható vízi akadály helyett alattomos vízi akadályt csinál a fából, ha levágja a felszín fölötti részt.

Na, kerekedett is nagy töprengés. Víz alatt nem lehet csak úgy fűrészelni, legfeljebb kézzel, az meg olyan... Na neee, hát nem való az a Hatósághoz! Megszületett a döntés: addig nem nyúlunk a fához, amíg a vízállás - hamarosan - el nem éri az éves legalacsonyabb szintet; ekkor kivágjuk a fát; majd a vízszint annak rendje és módja szerint emelkedni kezd, és a hajók hipp-hopp, járhatnak a fa csonkja felett, gond nélkül; alacsonyabb vízállás esetére pedig jelzőbóját helyeznek a fatörzsre, hogy mindenki tudja, arra hajózva: el kell kerülni azt a helyet. Addig is írásban közölték a hajózási társaságokkal és minden illetékessel a tényt, amit már mindannyian tudtak: vigyázat, ott az a fa, amely almafának néz ki, három méter magas, de folytonosan növekszik. Hajóval elkerülendő.

A partról pedig egyre többen csodálták meg álmélkodva a különös vízi tüneményt...

A fa meghozta első termését. Óriási, legalább egykilós almák nőttek lombjai között hihetetlen gyorsasággal. No, meg is látta ezt egy vállalkozó, aki motorcsónakjával arrafelé sportolgatott éppen, és szerét ejtette, hogy a hatalmas gyümölcsöket mind a járgányába készletezze; aztán pedig fütyörészve továbbállt.

Eljött pedig a napja annak, hogy kivágják a fát. Öt oldalról vették körül kis hajókkal, húsz kar tartott húsz motorfűrészt - a zúgás messzire szállt a víztükör tetején, beleremegtek mind a parti fák. Búvárok szálltak a vízfelszín alá, és vasláncot erősítettek a fa törzséhez, annak végére pedig bóját szereltek, ami a felszínen lebeg majd, a jámbor matróznépet figyelmeztetendő az aljas aljnövényzetre.

A Hatóság elégedetten porolta le tenyerét az izzasztó munka után, majd nekilátott, hogy a fakivágás tetemes költségeinek megtérítését megigényelje a Nemzeti Katasztrófaelhárítási Alaptól. Továbbra is számítógépek búgtak, nyomtatók zúgtak, festékszavakat okádva. A kivágott ágas-bogas lomb pedig kutatólaboratóriumba került, ahol megállapították: nem áll fenn semmiféle csoda: ez egy közönséges almafa. Virága, termése nincs. Bár szokatlan a tempó, amivel nőtt, és főleg szokatlan az, hogy víz alatt vert gyökeret - de magyarázat mindenesetre akad. Hogy mi? A laikusok azt kérem nem érthetik, persze; de az biztos, hogy valamiféle természetes domb alakult ki a folyam fenekén, és ebben gyökerezik a növény: alig egypár méter lehet víz alatti magassága...

A fa pedig a víz alatt háborítatlanul növekedett, és már harmadik hajtását dugta ki a felszín fölé. Az elsőt ugyan levágták, de a másik kettővel gyűjtött fény segítségével egyhamar újranöveszti azt is. Víz van bőven...

Nemsoká úgy tűnt, a fa rohamot indított! Mikor a Hatóság értesült az újabb fejleményekről, már négy jól megtermett ág állt ki a vízből, egyenként két méteres vastagságúak, és mindegyikük terebélyes lombkoronává ágazott szét. A megcsonkított ág - hiszen ág volt csak, persze! - ismét a felszín fölé növekedett...

A fa ismét termést hozott. Óriási almák nőttek ágain mintegy lopva, elképesztő sebességgel, egy nyugalmas órában, mikor épp nem nézett oda senki... Amíg a Hatóság töprengett az újabb teendőkön, aktákat rendezgetett, számítógépeket zúgatott, a fa rohamos növekedésnek indult - végre nagy-nagy felületen süttethette magát a nappal, és víz is volt, bőven... A lombokat már messziről is látni lehetett, az utcákról - a hatalmas, vörös almák pedig potyogni kezdtek a vízbe.

Viharos éjszaka borult a városra. Az eső úgy zuhogott, mintha egy óriási mennyei fürdő zuhanyát nyitották volna meg. A szelek úgy viaskodtak a fákkal, mintha elfelejtették volna, hogy délután még békében éltek egymás mellett. A vén Duna hátán szeszélyes hullámok fodrozódtak - és jaj volt annak, ki azoknak ellenállt! A hajósnép vasteknőit gyomorkavaró táncra pergették az apró, de kérlelhetetlen erejű hullámok. Villámok cikáztak, csapkodtak a part menti dombok tetejébe, a tornyok villámhárítóiba. E bőgő kavalkád kellős közepén állott az almafa, derűs nyugalommal hintázva oda-vissza a hullámverésben, gondtalanul fürdetgetve almák ezreitől terhes lombjait, csapkodó villámoktól övezve.....

Másnap aztán lidérces reggelre kelt a Hatóság. Még alig vakarózta ki magát, be sem kapcsolta fújtató számítógépeit, szinte éppcsak felkapcsolta sápadtan búgó neoncsöveit - mikor értesült róla, micsoda fejleményeket hozott egyetlen viharos Dunai éjszaka. A Duna közepén burjánzó almafa olyan növekedést produkált, hogy... És itt már a hivatalos szavak elapadtak a Hatósági ajkakról...

A parttól tisztes távolságban maradva, a vén folyam közepén ott állt az almafa - a maga teljes valóságában! Az eddig kidugott hajtások helyett mostanra egész koronája a víz fölé került. Az eddig ismert masszív karok kétszeresre vastagodtak, mellettük újabbak jelentek meg - egyelőre vékonyabbak, mindössze két-három méteresek... - és találkozásuk pontján irdatlan törzs indult a vízfelszín felé, majd a víz alá - ahol természetesen semmiféle domb nem volt. Növényünk magassága mostanra jócskán meghaladta minden környező épületét, vetekedett a parti dombokkal, féktelenül mulatva kacsintott le a parti fákra.

És árnyékba vonta az Országházat.

Na kérem, ami ezután következett, az már tényleg a katasztrófaelhárítás volt, a maga teljes valójában. Innentől maga a Kormány vette kezébe az ügyet, a katasztrófaelhárítás, a polgári védelem, a rendőrség, a hadsereg, a tűzoltóság, a mentőszolgálat, és egy dunaparti lokál kidobóembereinek bevonásával. Nyugalmat kérek, komoly dolgokról beszélünk. Utóbbiakat arról faggatták, hogy nem látták-e az éjszaka folyamán az almafát növekedni, nem voltak-e szemtanúi-e a ritka természeti jelenség pontos folyamatának. Sajnos azonban, a sűrű esőfüggöny miatt...

A számítógépek lázas zúgásba kezdtek, és felbúgtak mind a nyomtatók. A Hatóságot elmarasztalta a Felsőbb Hatóság, amiért félmunkát végzett, és nem irtotta ki az almafát, amíg lehetett. A hadsereg Vezérkara készenlétbe vágta magát. Összeült a kormánytanács, hogy határozzanak az almafa felől. Az ítélet egyértelmű: valahogyan ki kell pusztítani, mivel még a látszólagosnál is sokkal veszélyesebb.

Tűrhetetlen közlekedési akadály a folyam kellős közepén!

Valószerűtlen megjelenésével rontja a városképet!

A tövében álló épületeket a nap javarészében árnyékba borítja!

Eltakarja, beárnyékolja az Országházat!

És főleg, óriási almák hullanak róla, a vihar által lerázott levelekről nem is beszélve!! Ezek a potyadékok aztán rothadásnak indulnak a vízben, környezeti ártalmat okozva, és lentebb, a vízlépcsőnél eldugíthatják a felépítményt, műszaki hibát okozhatnak. Beláthatatlan károk.

További gond, hogy mit kezdjenek a sok tonnányi elázott, félig rohadt almával, elszállítása költséges, satöbbi, stb.

Csapás ez a fa, kérem, a legteljesebb mértékben.

A Kormány a fa megsemmisítésére javaslatot kért a Vezérkartól és minden számításba jöhető illetékességtől. A közvetlen katasztrófa megelőzésére pedig elrendelték két hatalmas acélháló kifeszítését a Dunán, a vízen lebegő almák felfogására.

Hogy miért kettőt?

Na várjatok, mindjárt elmondom. Ha kifeszítenek egyet, az ugyan felfogja az almákat - de mi lesz a számottevő dunai hajóforgalommal? Ezért kell kettő. Egy felfogja az almákat, amiket aztán a háló tövéből az állami hajók szorgalmasan gyűjtögetnek - és adott időpontokban ezt a hálót leengedik, hogy a hajók átmehessenek rajta. Ilyekor jópár rohadt alma továbbevickél... de jön a második háló!! Ez megfogja őket, jönnek a további állami hajók, kihalásszák őket mind, és máris le lehet engedni a második hálót, mehet tovább a hajóforgalom! Nemhiába, okos fából faragták a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumot...

Az Országház alatt, a rakparton teherautók igyekeztek a hálófeszítés helyszíne felé, hogy óriás gépdarukkal azokra szórják át a mocskos víz áztatta almákat, és aztán elszállítsák mindet - bizonyos feldolgozási eljárások után vágóállatok takarmányozására talán alkalmasak lesznek... Odabent az Országgyűlés és a Kormány a Vezérkart fogadta, hogy együtt kiötöljenek egy elfogadható, minél költségkímélőbb megoldást a faelhárításra.

Lent a vízen apró motoroshajók próbáltak versenyt futni a teherautókkal, majd cirkulálták körbe szemtelenül a Fa hatalmas törzsét - fedélzetükön tudós professzorok ültek, a hazai biológusok legjava, mind az almafát csodálta, vizsgálta, méregette, a tényekről és lehetőségekről fennhangon vitatkozva, vagy csendben töprengve.

Az Országházban pedig folyt a munka...

Mindenekelőtt, professzor úr, hogyan lehetséges ez?

Nos, a válasz kézenfekvő, minthogy a növényeknek az élethez, növekedéshez alapjában véve csak három dolog kell - víz, fény és levegő. Minthogy az utóbbi kettőnek a Fa bővében van, mióta a vízfelszín fölé hajtotta ágait, a vízben pedig sosem szenvedett hiányt, mostanra a három éltető elemből a forrásai gyakorlatilag kimeríthetetlenek lettek - így aztán bőven van miből tovább és tovább építenie tömegét. Ennél pontosabb, tudományosabb válasz természetesen csak a mindenre kiterjedő laboratóriumi vizsgálatok után várható. A kérdés már csak az, hogyan pusztíthatnánk el a növényt...

Kivágni. - Hogyan? A törzs olyan vastag, hogy nem létezik semmilyen gépesített módszer, amellyel ezt megvalósíthatnánk. Túl késő; ha a Hatóság idejében szólt volna...

Felgyújtani. - Ez nagyon szép; a víz feletti rész ellen! De a víz alatti rész sosem fog elégni, ezt a Képviselő Úr beláthatja...

Felrobbantani. - Micsoda ötlet! Ragyogó! ...Ám a harcászatban, robbantgatásban járatos tábornok urak hamar lehűtötték a kedélyeket: víz alatt nem olyan egyszerű robbantgatni, ekkora tömeget meg éppen lehetetlen. Ha ennyi robbanószert helyeznének el búvárharangokban, a költségek iszonyatosak lennének, amellett a hidraulika, hidrosztatika, és hidrodinamika idevágó törvényei miatt egy ekkora robbanásnak vízben sokkalta félelmetesebb következményei lennének, mint levegőben - hogy csak egyet említsünk, el lehetne búcsúzni a két kifeszített hálótól, sőt talán a vízlépcsőtől is...

Légitámadást indítani a fa ellen. - Brilliáns ötlet, Tábornok, de még mindig nem tudjuk, hogy a víz alatti részt ugyan milyen fegyverrel lehetne kiiktatni...?

Így tanakodott a sok lángész, mikor a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Miniszter csendesen közbevetette brilliáns ötletét.

Harcoljunk egy természeti erővel szemben természeti erővel. Szereljünk vastag és nagyon magas fémrudakat a fa tetejére, majd várjuk, tűrjünk, és pucoljuk a vizet - a legközelebbi viharig. A villámcsapások majd megteszik a dolgukat.

A fa derűsen állt a folyam kellős közepén, mintha mostanra már legyőzhetetlensége tudatában lenne. A napfényben sütkérezve töretlenül fejlődött tovább, óráról órára hatalmas almák tízezreit szórva a vízbe.

Azonban az almátlanítással megbízott Államtitkár sem tétlenkedett: kitalálta, hogy a háló mellett idővel hatalmas darálógépeket lehetne alkalmazni, melyek szétforgácsolnák az almákat, leveleket, így aztán nem lenne többé probléma a vízlépcső eldugulása. Igen ám, de mi lesz a rothadási folyamattal? Nos, azt késleltetni kéne, mondjuk a határig, onnantól már a másik ország baja, oldják meg ők! Ragyogó ötlet - de hogyan késleltethetnénk a rothadást? Hát, például, kivesszük az almákat a vízből egészben, teherautóval átszállítjuk őket a vízlépcső szakaszán, majd hajóra rakjuk őket, és így úsznak a határig, elkerülve azt, hogy a vízben rohadjanak, megzavarva a folyam ökológiai, biokémiai egyensúlyát. A határnál aztán bele lehet borítani az egészet a Dunába, és így elkerülhetnők a tetemes elszállítási és feldolgozási költségeket. A daráló ekkor el is maradhat. – Ó, Államtitkár úr, az illetékes Országgyűlési Képviselőbizottságnak a darálós ötlet tetszett! Felháboríthatnánk a szomszéd országot, ha darálatlan, vízlépcsődugító, vízen és levegőn majd ismét vízen elrohasztott óriásalmákat küldenénk át nekik a Duna hátán; még azt hinnék, valami bajunk van velük...! Viszont egy kis darált alma fel sem tűnik senkinek. Vagy ha igen, hát legfeljebb a műszereknek, a kutatóknak: ez így nem oly felháborító, mint a szemmel látható almaár. - Ez esetben pedig egy harmadik hálót, és a darálóüzemet elhelyezhetnénk a határ előtt, vagy éppen, környezetvédelmi szempontból, a darálást a hajón, szállítás közben is elvégezhetnénk, elkerülve ezzel a folyami halak nagy tömegének szükségtelen felaprítását. Az a néhány még belefér, amit az almákkal együtt húzunk ki a vízből jelenleg is... Harmadik alternatíva, ha az almákat már a vízlépcső előtt megdaráljuk, majd az őrletbe nagy mennyiségű vegyi tartósítószert juttatunk - lehet olcsó, egészségre fokozottan ártalmas, betiltott, fölöslegessé vált készlet is, hiszen nem emberi élelmiszer tartósítására kell - és ez késleltetné az almapép rothadását, legalább a határig.

Helikopterek közeledtek a fa felé, fehér hasukon szikrázott a napfény. A lombkorona felé vették az irányt, majd lassítottak, lebegve közelítettek. Az ajtók félrecsusszantak, munkaruhás emberek hajoltak ki a gépmadarak hasából biztosítókötél nélkül, kezükben vasrudakkal. Megkezdődött a villámhárítók, helyesebben inkább villámfogók felszerelése.

Az egyik munkás, nagydarab, bajuszos férfi pedig elhatározta, hogy ő bizony visz haza a családnak egy óriásalmát, mutatóba!

Nem ehető az, aszonták a Tévében! - Így szólt egy másik munkás. Majd egy harmadik rákontrázott, hogy bizony, hogyne volna ehető, csak amit ebből a mocskos vízből kifognak, több óra ázás után, az nem ehető! Mire a negyedik rákérdezett, akkor bizony miért nem itt fogják fel az almákat hálóval, aztán viszik a csarnokba eladni? Szó szót követett, nagy vita kerekedett a helikopterban.

A nagydarab, bajuszos munkás pedig nagy dérrel-dúrral megragadta a villámhárító nyolcadik elemét, és kihajolt, hogy odacsavarozza a hetedik tetejére, majd a feladat végeztével még jobban kihajolt, hogy elkapjon egy almát. Csakhogy az az alma, az hiába tűnt szép érettnek, nem akarta sehogyse elengedni a fát, olyan erő tartotta a helyén, mintha becementezték volna! És hogy, hogy nem, a dolog vége az lett, hogy a munkás lábai a helikopter padlója helyett már a levegőben kalimpáltak, gazdájuk pedig két karral kapaszkodott az öles almába, holtsápadtan. Dehogy akarta ő már, hogy leszakadjon az az alma!

A helikopter pilótája nagy sebbel-lobbal cselekedni kezdett. Hirtelen megdöntötte egy kissé a gépet, és közelebb csusszant a levegőben a bajbajutott munkáshoz. A rotor által keltett szél pedig, a munkás súlya mellé, megadta a kegyelemdöfést az acélkemény almaszárnak, a bajuszos munkás ordítva zuhant alá a mélységbe, és vesztére, még mielőtt a vízbe érhetett volna, összetalálkozott röptében az egyik ággal, ráadásul zsákmánya is a fején koppant - így hát halálra zúzta magát az almafán.

Eljött pedig az az este, mikor a Miniszterelnök a Tévében nyilatkozott a fáról. A Tévé megkérdezte tőle, mire számíthatunk az almafával kapcsolatban, a Miniszterelnök pedig azt felelte a Tévének, hogy már csak egy éppoly viharos éjszakára várunk, mint az a szerencsétlen emlékű volt, mikor az almafa ily hatalmasra növekedett. Ha így lesz, hamarosan alighanem megszabadulhatunk a gaz almafától, amely már emberéletet is követelt!

Ekkor a Tévé kapcsolta a Bölcs Jóst, kinek szavára mindenki adott, és napi rutint, hétvégi programot, kirándulást és nagymamalátogatást, szállítást, kereskedelmet, repülőutat, egyszóval mindent szavai szerint terveztek a jövőre az egyszerű emberek: kapcsolták az Időjárás Jelentést. A Jós, minthogy a Jelentést ezúttal élő kapcsolásban a Miniszterelnök is hallgatta, igyekezett kitenni magáért; bonyolult magyarázatokba fogott a frontokkal kapcsolatban, kezével követhetetlen mozdulatokat tett a műholdfelvétel előtt, amelyet mindig a háta mögé vetített a Tévé, amelyet azonban az Időjárás Jelentés mindig a kritikus helyen takart el túlhízlalt testével - egy szó, mint száz, feltétlenül beígérte a Miniszterelnök Úrnak azt a vihart.

Nos, valóban, minek szaporítanánk a szót, tévedett, mint általában. A vihar csak harmadnapra jött, akkor azonban mintegy engedelmeskedett a Miniszterelnöknek - éppoly hatalmasra kerekedett, mint azon az éjszakán, mikor a fa elhatározta: nem rejtőzik többet, hanem fennen hirdeti majd önnön legyőzhetetlen nagyságát.

Vad szelek tépték a parti - és vízi - fákat. A várost több négyzetkilométeren beterítették a szinte abrosznyi méretű almafalevelek. Az angyalok lábvizében fürdőzött minden élő és holt test, Dunán innen és túl. Maga a vén folyam alig érezhetően megdagadt, és a nappalinál jóval vadabb iramú hömpölygésbe fogott - az almafát természetesen nem moccanthatta többé egy centiméterrel sem. Villámok cikáztak, csapkodtak a villámhárítókba, a folyam mindkét partján...

A Hatóság álmatlanul ült a háromlábú konyhai széken, szomorúan bámult ki az ablakon a Duna feletti égiháborúra, és titokban drukkolt az almafának.

A parton, szigorúan lezárt, fegyverrel őrzött, elkülönített területen állt az öreg Tábornok, testén tetőtől-talpig vízhatlan olajzöld köpeny, jobbjában olajzöld katonai látcső. Mellette állt a Miniszterelnök, és kezével szemellenzőt formálva kémlelte az eseményeket, majd elkérte a Tábornoktól a távcsövet egy pillanatra. A Tábornok másik oldalán állt az ifjú zseni, aki a villámhárítós bravúrt feltalálta.

A mennykőcsapások egy fél percre szüneteltek - kibírhatatlanul hosszú idő volt ez az elkerített területen várakozó kiváltságosok és illetékesek csapatának - majd két hatalmas villám vágott bele egyenesen az almafába. Dörgésüknél hamarabb hangzott fel a parton az üdvrivalgás.

Majd csend lett, halálos csend.

A hatás elmaradt...? A fának kutya baja.

Újabb tétova villámok cikáztak a túlparti dombok felé - majd ismét egymás után két hatalmas villám vágott a folyó közepe felé fülrepesztő dörgéssel. Három. Négy.

A fának pedig kutya baja, sőt...

Sőt, mintha az előbb az a jobb oldali ág még nem takarta volna el annak a katedrálisnak a legfelső tornyát...

Őszöreg professzorok rohantak elő, kishíján fellökve a Miniszterelnököt, és a korláthoz nyomakodtak. A Miniszterelnök szeméhez szinte hozzánőtt a távcső. Az üvegre festett mértékeken által világosan láthatta, mi történik...

Ez lehetetlen, kiáltozták a professzorok. A fa asszimilálja a villamos energiát! Node hogyhogy? Ilyen nem létezik, kérem, ez márpedig lehetetlen!

Nos úgy tűnik, jegyezte meg a legöregebb professzor visszafelé baktatva, egyik természeti csapás a másik számára nem csapás, sőt, barát...

És mindegyre újabb és újabb villámok csaptak az almafába. A Miniszterelnök és a Tábornok mérhetetlen dühvel fordultak jobb felé... A jobbjukon álló ifjú zseni pedig a föld alá süllyedt. Térdig, derékig csusszant le anélkül, hogy megnyílt volna alatta a föld, majd csak a válla látszott ki. Végül a feje búbja és eltűnt - egészen elnyelte a föld. A villámok egyre csak csapkodtak...

Másnap még késő éjjel is narancsvörös világosság áradt ki a Miniszterelnöki Hivatal Üléstermének Ablakaiból. Odabent Tervet Szőttek.....

Másnap felvirradt a Cselekvés napja. A város alatt a parton már hegyekben álltak a rothadó almák, elszállításra várva. A hálókat sem győzték tisztogatni, a zsilip mindkét oldalán hajók tucatjai vesztegeltek. A Kormány felkészült rá, hogy szükség esetén minden lehetséges pénzeszközt mozgósítson.

A metróalagútból indultak.

Munkások százai, tán ezrei vágtak bele a hatalmas terv kivitelezésébe. Darukat állítottak fel a metróállomás mellett, a metró építése óta nem használt hatalmas aknák fedeleit megnyitották, és a darukkal munkagépeket eregettek alá a mélységbe, egyiket a másik után, levegővételnyi szünet nélkül, tömegével. A munkások, a gépek, a lelkes önkéntesek nekiindultak, hogy robbantással, géppel, szerszámmal, kézzel utat vájjanak a föld alatt. Másnapra már tízezernél többen dolgoztak az aranykeresők megszállott munkatempójában ebben a különös, terméketlen bányában.

Ezalatt a Központi Fizikai Kutatóintézet kapuinál katonák jelentek meg, gépfegyverekkel, szigorított, biometrikus beléptetőrendszerekkel - jelezvén, hogy odabent szigorúan titkos, rendkívül veszélyes, a Nemzetbiztonságot érintő Kísérletek zajlanak...

Mélyen a Duna alatt az első munkagép váratlanul beleakadt egy két méter vastag gyökérbe, amely azonban csak szőr volt az almafa gyökerén... A munka nem akadt el. Mindenki tudta, mit fognak idelent találni, és azt is, hogy pontosan hova és mekkora üreget kell ásni. Fent a felszínen három utcát lezártak a lent kitermelt kövek ideiglenes raktározása miatt...

Három hétig zajlott a serény munka, szakadatlanul, éjjel, nappal. A huszonkettedik napon aztán vasúti szerelvény gördült be a Központi Fizikai Kutatóintézet kapuján, minden kocsiján állig felfegyverzett katonákkal. A vagonok fala több réteg vastag acél, kicsi, lőrésszerű ablakokkal... Az udvar egyik végében felemelkedett egy motoros garázskapu, és egy rámpán egy lánctalpas kocsi gördült le csigalassúsággal, rakfelülete ponyvával letakarva, két oldalán gyalogos katonák kísérték...

Ezalatt, egy másik vasút, egy nehézipari üzemből, jóval szerényebb körülmények között, elindult, hogy a helyszínre szállítson egy, az eddigieknél sokkal vastagabb, erősebb, masszívabb hálót, és a két hozzátartozó rafinált tartószerkezetet - egyet az egyik, egyet a másik partra...

A páncélvonat, miután felrakták rá a lánctalpas járgányt, elindult a város egyetlen olyan vasútállomása felé, amely mellett, közvetlen közelben, a felszínen, ott fut az egyik metróvonal...

A vájatból tárna, a tárnából hatalmas csarnok keletkezett. A hideg dermesztő volt, a nyirkosság csontig hatott. Az emberek több váltás zsebkendővel törölték a vizet arcukról - de dolgoztak tovább. Munkájuk közben sok méter vastag gyökereket kellett kerülgetni, a kisebbeket ki is vágták láncfűrésszel.

A hálót szállító vasút megérkezett rendeltetési helyére. Lekapcsoltak két hatalmas kocsit, egy maradt a mozdony mögött. A megrövidített vonat vasúti hídon, kerülőúton ment át a túlpartra megmaradt rakományával. Szorgos munkások láttak neki, hogy mindkét oldalon felépítsék a háló tartószerkezetét az előregyártott elemekből. Óriási toronydaruk emelgették a több tonnás vasöntvényeket, apró gyufaszálként hajladozva az almafa árnyékában...

A Közlekedési Vállalat szerelőcsarnokában egy régi, ócska, graffitikkel agyoncsúfított metrókocsit csupaszítottak le alvázig, majd két motoroskocsi közé kapcsolták, és átszállították a pályaudvarra, ahol a páncélvonat várakozott szigorúan őrzött terhével.

A zseniális Államtitkár úr, aki a hálókezeléses feladatokat eddig is ragyogóan látta el - bár a daráló végül is nem készült el, és a megrendelt több tonnányi vegyszer a parton várakozott, a rosszul szigetelt tartályokból orrfacsaró bűzt árasztott kifelé -, nos, ő felügyelte az új háló, illetve Háló felszerelését, minthogy az részben az ő tervezése volt. Az asztalitenisznél alkalmazott háló adta neki az ötletet egy olyan Háló készítésére, amely képes ide-oda csúszkálni - nem oldalirányba, hanem előre hátra a folyam hosszában, több mint ötven méteren. Csúszását hatalmas fékpofák lassítják szükség esetén, melyeket vízhűtéses rendszerrel védenek a túlhevüléstől - víz van bőven...

Fegyveres katonák szálltak az első és hátsó motoroskocsiba. Majd újabb katonák kíséretében a vonat belsejéből újra előbújt a lánctalpas szörnyeteg; rakteréből daruval áthelyeztek egy hermetikusan lezárt, Hatóság által lepecsételt acéltartályt a középső, lecsupaszított metrókocsiba, amelyen mind a négy sarokban katonák foglaltak helyet - biztosítókötél vagy bármi más olyan szerkezet nélkül, amely meggátolná, hogy menet közben véletlenül lepotyogjanak a raklappá csupaszított metróvázról. Még a darukezelő mögött is fegyveres katona támaszkodott a kis fülkében, az esetleges szabotázst megakadályozandó, éberen, készenlétben cigarettázva.

A metróforgalmat aznapra teljesen leállították két vonalon is. A felszíni közlekedés túlzsúfoltsága leírhatatlan volt. A szigorúan őrzött szerelvény szinte sétatempóban eldöcögött az egyik központi állomásig, ahol váltókkal átterelték a másik metróvonalra - innentől az útja egyenesen a föld alatti, gyökerek közé épült csarnokig vezetett. A munkások ugyanis, a feladat végső fázisaként, síneket fektettek egészen a csarnok közepéig, a mérnökök által előzetesen hajszálpontosan megjelölt helyig. Azután katonák özönlötték el a föld alatti területet, a munkásokat és a gépeket mind kizavarták egészen a metróállomásig, és sorfalat álltak a legfurcsább metrószerelvénynek...

Azután kezdődött a játék elölről. Amit kiástak, most be kell temetni! Na, ezen a ponton aztán az önkéntesek nagy része eldobott ásót, csákányt, és meg sem állt hazáig. A katonák, mielőtt a munkásokat visszaengedték az alagútba, két méter vastag vörös vonalat festettek a csarnok bejáratához. A vonalra rálépni is tilos, nemhogy átlépni rajta!!! A munkások jöttek, a katonák mentek - néhány őr maradt csak, huszonnégy órás váltásban, meg természetesen az élesített riasztórendszer. A munkások pedig nekiálltak visszahordani a sziklát, hogy befalazzák a metrószerelvényt, és feltöltsék a járatot, a piros vonaltól egészen a metróállomásig...

Mikor a dolgok idáig jutottak, az öreg Tábornok, aki a Miniszterelnöki Hivatalban ücsörgött, várva a fejleményeket, telefont kapott: az Ököl Egyes a helyén van. Ő pedig továbbította a hírt: még négy nap, Miniszterelnök Úr.

Ezután következett a Tévé tájékoztatása. A Tévé pedig tájékoztatta az embereket; természetesen a Tévé páratlanul szenilis volt, folyton elfelejtette a rábízott hírek részleteit, helyette más dolgokat mondott, össze-vissza beszélt - így hát nem csoda, ha az emberek nyugtalansággal várták a fejleményeket.

Főleg, mivel időközben az ivóvízellátás is akadozott, a napi - nagyon óvatos becslés szerint - kilencszázezer darab kétkilós alma miatt. Hogy valójában mennyi almát adott a fa, azt már valahogy senki emberfia meg sem tudta számolni... A központosított almagyűjtés fejetlenül széthullott, harmincnál több különböző helyen tároltak már almákat, teherautókkal szállítgatták ide-oda rendületlenül - néha egy "raktárat", part menti bűzlő szemétdombot kétszer is megjárt egy-egy rakománnyi alma. Az Államtitkár úr kezéből kezdtek kicsúszni a dolgok. Végül aztán a Hatóság megállapította, hogy a helyzet tarthatatlan, mivel a legkülönfélébb állatok lakmároznak elriaszthatatlanul az almakupacok felett, ezrével gyűlnek, tízezrével szaporodnak, és betegségeket terjesztenek, veszélyeztetve a vágó- és háziállatok, sőt az ember egészségét is. Így tehát a szeméthegyeket fel kéne gyújtani. Az Államtitkár örült, hogy egy gonddal kevesebb, így tehát a felgyújtást megkönnyítendő hozatott jópár hordónyi fűtőanyagot, majd a dombokat meglocsolták, és - hessegetni hiába is próbálták volna őket - a vadállatokkal együtt felgyújtották. Az egyik kocsiban a fűtőanyag véletlen baleset folytán felrobbant, három ember meghalt, kettő megsebesült - ráadásul az Államtitkár rendelhetett új fűtőanyagot. A környéket napokig fekete füst fojtogatta.

Mikor pedig a füst végre teljesen eloszlott, jópár kilométerrel feljebb, a Miniszterelnöki Hivatalban telefont kapott az öreg Tábornok. Komor arccal meredt a kagylóba, majd letette, és így szólott: minden kész, Miniszterelnök Úr.

A helyzet tarthatatlansága miatt nem is húzták soká a végrehajtást - azonnal nekikezdtek.

Az almafa önnön nagyszerűségének gondtalan, derűs tudatában állt a Duna közepén, mérhetetlen sok köbméter vizet kiszorítva, és boldogan ontotta magából a hatalmas, pirospozsgás, érett, édes, húsos almákat. Semmi más nem zavarta idilli, adakozó nyugalmát, csak néhány újabb szemtelen hajó, melyekből furcsa fémkupolákat eregettek a vízre. Búvárok tüsténkedtek odalent, ki tudja, milyen céllal - az biztos, hogy nem almát szedtek -, a fémkupolák pedig nekiindultak lefelé, ahogy robbanómotoros csörlők bőgtek fel a hajókon; nekiütődtek a fa törzsének, majd végleg megálltak, mind egy magasságban. A víz tetején bóják jelezték, melyik hol található. A hajók odébbálltak. Messzire mentek, láthatáron túlra. Semmi más vízijármű nem látszott közel s távol, a Duna háta és a part kihalt, elhagyott volt. A rakpart üresen állt, villogó lámpájú rendőrautók álltak keresztben a lejáratoknál. Hideg szél borzongatta meg az almafa koronáját. Súlyos, nyomasztó csend ült a városra az almafa körül. Várakozó csend.

Hirtelen iszonyatos remegés rázta meg a földet, vizet az almafa körül, oly hatalmas, melyre nem számíthatott a fa - sem természeti, sem emberi erő nem képes előidézni ilyet! Hogy, hogy nem, mégis megtörtént. Az almafa pedig érezte, hogy sok-sok méternyi mélységbe lenyújtott masszív gyökerei egy darabon szétszakadnak valami érthetetlen, felfoghatatlan, elképzelhetetlen, kezelhetetlen erő hatására. Támaszték nélkül maradt. Ugyanakkor a különös fémharangokból is csipkedő robbanás tört elő, amely elvégezte a munka megmaradt részét. A gyökér nélkül maradt almafa talajt vesztett, és nyögve beledőlt a Dunába. Az atomrobbanás borzalmas rengése csak egy pillanatig tartott, aztán vége lett, de következményei még sokáig tartottak; hatalmas árhullámot indított a Dunán, melynek tetején ott úszott a megcsonkított almafa - élettelen gyökereit hátrahagyta a földbe ágyazva. Az árhullám elöntötte a partot, fákat tört szét, közlekedési táblákat döntött ki. Repülőgépek érkeztek a magas égből, szinte zuhanórepülésben buktak alá, és a Tábornok elképzelését megvalósítandó, rakétákat lőttek ki a víz színén lebegő fára. Megszaggatták törzsét, többhelyütt végigrepesztették, több darabot ki is robbantottak belőle, majd meredeken felhúzták orrukat, és visszatértek a felhők közé.

Az árhullám elképesztő sebességgel haladt a fával, pillanatokon belül elérni készült az Államtitkár hálóját. Helikopterek érkeztek az Országház irányából, ajtajuk kinyílt, de gyomruk munkások helyett most katonákat rejtett. Lángszórókkal támadtak a fára, és több helyen meggyújtották zöld lombjait. A Duna vize sok helyütt eloltotta a lángokat, de a megmaradt tüzek egyre tovább terjedtek.

Végre a fa elérte a hálót, az árhullámmal együtt. Nekiütődött. No, olyat még nem láttatok! Fékpofák szikráztak iszonyatos csikorgással. A fán lassítottak, de a vízen nem tudtak. Az keresztülömlött a hálón, hátán húzta volna az almafát. A fa iszonyatos súlya felülről nyomódott neki a hálónak, és oldalirányba elhajlította azt. A háló víz alá került, rajta a fa megakadva - így birkóztak a gigászi erők, míg végül a fékek feladták a küzdelmet, elengedtek, és az egész acélháló egy darabban kiszakadt a tartószerkezetből, együtt haladt tovább a fával.

Mindez egy pár másodperc alatt zajlott le. És a fa, halálában is győzedelmesen, továbbindult. Egyenesen a vízlépcső felé...

Innentől nem volt erő, ami feltartóztathatta volna. Az eredeti két hálót csak almafogásra tervezték, azokat úgy sodorta el, mint a pókfonalat. Az ár ereje mit sem csökkent a megtett kilométerekkel. Hatalmas erővel vágódott neki a vízlépcsőnek. Milliárd tonna víz zúdult az erőműre, az almafa ehhez csak ráadás volt, furkósbot a barbár víztömeg kezében.

No hát, nem csoda, hogy mikor az ár levonult, vízlépcsőnek nyoma sem volt. Olyan egyenes lejtésű partszakasz alakult ki a helyén, hogy máig csodájára járnak az emberek!

Az ár pedig lassan eloszlott, a fa elégett, széttöredezett - darabjait a határon innen és túl hajók ezrei gyűjtötték össze, száz kilométernyi szakaszon, több heti munkával.

Így esett, hogy a világ legjobban termő almafáját végül akkora költséggel vágták ki, melyből bárki millió tonnányi almát vehet a piacon. No és hát végül, se fa, se alma. És ezzel vége a mesének, most menjetek szépen aludni, addig se robbantgattok!

3 komment

Bonesmithing

2015.11.29. 14:06 dangbird

Vagy bonesmithening?

:D

Kellene az alternatív* gyógyászat művelőinek egy kicsit gyúrni PR-ra! Méghogy “csontkovácsolás”? Lehetne ennél kevésbé bizalomgerjesztő nevet adni egy nagyon is körültekintést és precizitást igénylő manuálterápiás rendszernek? Jajveszélyes, eltörik a gerincem... Lasszóval kell fogni a “betegeket”, nagyon nincs benne a köztudatban ez a módszer. (Masszázsszalon az bezzeg van dögivel.) Pedig éveken át tartó panaszokat lehet egyetlen mozdulattal megszüntetni, és akinél nincs különösebb panasz, a mai “ülőmunkás” világban arra is ráfér a kezelés saját gyakorlati tapasztalatom szerint. Nyújtsa fel az ujját, akinek ma egyenesen áll a keresztcsontja...

“Dehát rohadt nagyot reccsent a csávó válla! Láttam YouTube-on!”

Igen, amikor valaki bemegy a csontkovácshoz, az meg ruhástul felfekteti egy ágyra és elkezdi átgyúrni, az marhára tud ropogni. A hagyományos népi csontrakásban (ínrakás, inazás, kenés, nyúvasztás... – hoppá! A népnyelvnek mégis sikerült a kovácsolásnál is elijesztőbb szót alkotnia...) az ilyet csak “hideg csontkovácsolásnak” nevezzük, elég lesújtó töltettel. Látványos, azaz “hallványos”, recseg-ropog, érzékeljük, hogy a csontkovács tényleg csinál valamit... Csinál is: visszajáró ügyfélkört. Ha ugyanis az ínszalagokat nem "húzgáljuk" végig, az izmokat nem lazítjuk fel, a vér- és nyirokkeringést nem serkentjük, mielőtt magát az ízületet helyreugrasztjuk, akkor az elég hamar újra rossz helyen fog kikötni.

A rossz helyre visszakerülés másik oka meg pont a krónikusság. Ha éveken, évtizedeken át rosszul illeszkedik két csont, a szervezet kompenzálni fog, és rendellenes alakúra nőnek a porcok. Ilyenkor már van, hogy csak az új, a “rossz” helyére lehet visszatenni valamit egy még rosszabb helyről.

Úgyhogy a hagyományos népi csontrakás sem úgy működik már, mint régen, ahogy az egész népi gyógyászatnak máshogy kell közelítenie, máshova kell tennie a hangsúlyt a megváltozott életmód miatt. Régen mivel ment a gyógyászhoz egy ember leggyakrabban? Leesett a fáról, ledobta a ló, megrúgta a tehén, megöklelte a bika, összeverekedett a kocsmában... (Ebben a sorrendben! :D) Ma meg a legtöbb fizikai probléma pont abból adódik, hogy az emberek nem mozognak eleget, illetve bizonyos mozgásformák teljesen hiányoznak az életünkből: pl. derékból fordulás, a kaszálás mozdulata. Aki napi 10-12 órát ülve tölt, annál egészen biztosan el vannak mozdulva a dolgok. És nem csak a csontok, a lágy részek is. Meglepő, de a reflux probléma egyik oka is ez (vagy legalábbis tényezője, mert a fő ok persze a divatosan “stressz” névre eufemizált félelem). Még meglepőbb, hogy a nők csökkent fogamzásképességét is a túl sok ülés okozza: el van mozdulva a méhszáj. Kinek a környezetében nincs olyan család, ahol az első gyerekhez évekig kellett próbálkozni, aztán a többi már valahogy “egyből” sikerült? Az első gyerek kihordásával és megszülésével helyre került a méh... A népi gyógyászatban azonban “proaktív” jelleggel gyakorolunk haskenést is: refluxra, gyomorsüllyedésre és -hurutra, máj-, lép- és prosztataproblémákra, meddőségre, női panaszok enyhítésére, felfázásra, stb. Erős túlzásnak tűnhet, mikor azt mondom, hogy az orvostudomány az elmúlt száz évben többet felejtett, mint amennyit tanult, pedig nem az. Ugyanakkor sok orvos valamilyen szinten ért a természetgyógyászathoz, mégsem használja az ilyen irányú tudását egyrészt azért, mert nem része a módszernek, a protokollnak, az “algoritmusnak”, amit az egyetemen megtanítottak neki, másrészt felelősséghárítás: “mit fognak szólni”? Ha az antibiotikum nem hat, vállat vonhatok, hogy a forma szerint jártam el, úgy, ahogy bármelyik más kolléga tette volna, nem vagyok felelősségre vonható. Ha a fokhagyma nem hat, elmarasztalható vagyok, mert miért nem írtam fel az antibiotikumot, ahogy “kell”, ahogy szokás, ahogy “elvárják”, pedig valójában a világon senki nem várja el, csak mindenki megy a többi után, minden területen, minden szakmában.

(*Persze ezt a szót is fordított értelemben használják: a természetgyógyászat natív, és a mai “vonalas” orvostudomány az alter-natív, ami nagyobbrészt természetidegen anyagokat juttat a szervezetbe...)

Szólj hozzá!

A félelem bére

2015.11.14. 19:28 dangbird

Érdekes „véletlen”, hogy pont tegnap este néztem meg A félelem bére című filmet (Le Salaire de La Peur, 1953), amiben franciák fuvaroznak tömény nitroglicerint, minden pillanatban a robbanás veszélyének kitéve. Utána meghallgattam a Puzsér Róbert-Magyar Dávid duó ömledezését a filmről, amivel nem teljesen értettem egyet (bővebben a filmről mindjárt), és még azzal a lendülettel meghallgattam Puzsért a Hálózat (Network) című filmről. Az ezzel kapcsolatos ömledezésekkel már sokkal inkább egyetértettem, és mit ad Sátán, mindjárt másnap, azaz ma linkelhettem is a filmet a terrorizmusról szóló bejegyzés alá.

Szóval. A félelem bére. Egyike azon jópár filmnek, ahol az ötlet nagyon jó, a megvalósítás viszont nem teljesen sikerült. Ami a legkevésbé tetszett: a film eleje és vége. :)

Mert oké, értem én, hogy kell character establishment, meg meg kell ismernünk a tetszőleges közép- vagy dél-amerikai ország (talán Venezuela) zsákfalujának zsákutca-létét, az oda tekeredett nincstelenek sorsának reménytelenségét, hogy megértsük, miért fognak a szinte biztos halálba menni 2000 dollár reményében – de erre rászánni háromnegyed órát? Miközben a karakterek is kiforratlanok maradnak; bár ez valószínűleg szándékosan, hogy majd ha ott lötyög mögöttük a fél tonna nitroglicerin!... majd akkor megtudjuk, mi is lakik bennük igazán...

Szóval az elejét nagyon elhúzták. Nem csak azért, mert régi film, de még ahhoz képest is. Valószínűleg már annak idején, a tévék elterjedésével is alig volt ember, aki fél órán belül el ne kapcsolt volna, nem is sejtve, hogy miről marad le!

Mert a film egyébként jó (onnantól, amikor végre hajlandó elkezdődni). Jó, de lehetne jobb is. Rengeteg lehetőséget szalasztott el a forgatókönyvíró és a rendező a feszültség fokozására és kiaknázására. Gondoljuk el: Luigi 65-tel csapatja a rázós földúton, hogy a kamion egyszerűen átrepüljön a kátyúkon, mert ha beledöccen egybe, robban a rakomány, úgyhogy minden idegszálával az útra, a gödrökre és huppanókra kell koncentrálnia – erre az az idióta elkezd mellette szájharmonikázni, bele a fülébe! Még a néző is összerezzen, Luiginak akkorát kellett volna ugrania ijedtében, hogy belekúrja a fejét a vezetőfülke tetejébe.

De semmi ilyen nem történt. Ebben a filmben a négy kamionsofőrből háromnak valószerűtlen, végtelen szakítószilárdságú kötélidegzete van, a negyedik meg csak arra jó, hogy folyamatosan fosson és három percenként ki akarjon menekülni az egészből.

És most BOJLEREK következnek, tele nitroglicerinnel - aki még nem látta a filmet, ne olvasson tovább!

explosives-1234.jpg

Szóval. Az egyik, ami különösen nem tetszett, az Luigiék kamionjának felrobbanása volt. Mert telitalálat, hogy a legváratlanabb pillanatban történik, de így mégis értelmetlen, dramaturgiailag üres. Kellett volna valami foreshadow, valami, ami pár perccel korábban előrevetíti az eseményt, persze nem kiszámítható módon, csak úgy tudat alatt. Valami látszólag triviális hiba a kamionnal, vagy kiderül, hogy az egyiküknél van valami dugi pia, és elkezdenek iszogatni...

A másik, sokkal durvább dramaturgiai fekete lyuk a film vége. A főszereplő halála teljesen üres és értelmetlen. Azt persze végig érezni lehetett, hogy nem lesz ebből happy end, node én például arra számítottam, hogy az olajtársaság nem fogja kifizetni a beígért pénzt. Egyik helyről másikra küldik, míg végül képenröhögik, tán még le is tartóztattatják az általuk üzemeltetett „rendőrséggel”... vagy pont mire odaér a szállítmánnyal, sikerül eloltani az égő olajkutat más módon, és közlik, hogy „kösz, már nem aktuális”. Így tényleg egy kemény kapitalizmus-kritika lett volna! Ehelyett a pénzt megkapja, egy üres kamionnal robog haza a „szerelméhez” (a lányhoz, akivel végig úgy bánik, mint a ronggyal, node mit várjunk az ’50-es évek Latin-Amerikájától), már egy félmosollyal értékelnénk, hogy sikerült megtréfálniuk a készítőknek (mint az Avatárral, ott is első nézés közben 100% volt a tragikus végkifejlet statisztikai várható értéke) – erre tök józanon, minden magyarázat nélkül belehussan egy szakadékba. Ha legalább az öreg miatt gyötörte volna a lelkiismeret, bevillannak neki képek, hogy hogy bánt el vele, és ezért nem tud az útra figyelni, ezért veszti el az uralmat a kamion felett...

A BOJLEREK kiürültek.

Szóval ezt a filmet csak az nézze meg, aki szereti az agykímélő, ámde paráztató kalandfilmeket. Bár még csak egyszer láttam, de felteszem, ez az a film, amit még ötödszörre is végigizgul az ember...

Mármint az 57. perctől, mikor végre rakodni kezdik a nitroglicerint...

3 komment

Katasztrófa ellen...

2015.08.18. 18:29 dangbird

KATASZTRÓFA-!

Felfelé már könnyebb volt a mozgólépcső; meredély is mindig könnyebb emelkedőnek, mint lejtőnek. Ahogy kiléptem a vakitó fénybe, elsőnek a Dunát pillantottam meg! Ott hömpölygött a csupakék folyam, a magyarság nagy élet-ere, előttem egy jardnyira. Másodszor láttam életemben, nem szaladgáltam partjára; hisz kötelességből voltam itt, a Dunára pedig tudtam, lesz még elég alkalmam. Fürdhetek is benne tán, bár a védmű igen magas, de biztosan van alkalmas hely. A tanító úr rég elmagyarázta, egész Budapest egy óriási duzzasztómű, amely a Vajka-Nagymarosi szakasz tavaival együtt biztosítja, hogy a Duna minden évben elöntse az ártér bőinges világát.

A Békeőrséget aztán nem kellett keresnem. Roppant fehér épület, szemben a meteró kijáratával. Megindultam hát Budapest jellegzetes járdaburkolatán, a lécből hasított gyeprácson. A tér szélén zebra közlekedési lámpással, akár Monoron. Hogy a kaszálást tevő emberke előzöldült, átmentem; széles lépcső vezetett fel a bejárathoz.

(GEO)

Gyeprács. Közötte fű, ami a földből nő ki. A földből, ami elnyeli a vizet...

2 komment

süti beállítások módosítása