HTML

A blogger neve: ...

Friss topikok

Címkék

13 (1) 2010 (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) master (1) movie (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

Munka fotólaborban, az ezredfordulón

2018.07.21. 20:31 dangbird

Akkor blogoljunk szubjektíven, nem közérdekűen, de talán minden fotósoknak valamelyest, változó mértékben, érdekesen.

Tegnap tartottam egy élménybeszámolót egy fotós chatszobában, és ha már ennyit írtam, gondoltam, bejegyzést szerkesztek belőle.

Élménybeszámoló, a hőskorból, mikor még a filmet elő kellett hívni.

Abból korból, mikor az ember még nem nyomta meg csak úgy az exponálás gombot, mert minden kép pénzbe került. Ennek is megvolt az előnye: az emberek motiválva érezkedtek, hogy egy kicsit foglalkozzanak a fényképezés hogyanjával. Szar dolog látni, hogy japán turisták automata beállítással kattogtatják a fél-egy milliós DSLR gépeket. Megveszik, mert van rá pénzük. Én meg fényképezek a telefonommal.

 noritsu_qss1201v.jpg

Első élményem a S... Központi Labor volt.

Ez marha komolyan hangzik, nemzetközi cég, Központhy Laboire, meg minden.

Valójában a céget egy ’56-os emigráns, J alapította, egy kanadai pincében. A vállalat idővel kinőtte a pincét, és Kanadában meghatározó szereplővé vált a piacon, majd terjeszkedni kezdett máshol is, elsősorban nálunk, J magyar gyökerei végett.

A nagy központi labor két öreg Noritsu gép volt. Na jó, adjunk az ezredfordulónak is: volt egy PC egy nagy és tényleg profi Xerox munkaállomás-„tankkal”, meg 4000 dpi körüli, de hihetetlen szar színhűségű SONY filmszkennerrel. Konkrétan, ha leprinteltünk egy képet, és a Xerox felső papírszkennerével vittük be, sokkal szebb lett, mint ha közvetlenül a negatívot dugtuk abba az egyébként akkoriban tényleg nem olcsó gépbe – de felteszem, azért az ezidőtájt Hollywoodban már erőteljesen hódító digitális intermediálást azért ennél jobb filmszkennerekkel csinálták...

Az előhívás úgy kezdődött, hogy kihúztuk a filmet a kazettából, ha #kedvesvevő beletekerte rendszerető indíttatásból. Erre volt egy bicskaszerű eszköz, a filmhúzó, gumi „pengével”. Ha még be is gyűrődött a film (mondjuk harmincéves Zenit gép okán), akkor nem lehetett kihúzni. Irány tehát a sötétsátor, a filmmel, egy sörnyitóval meg egy üres mesterkazettával, átrakandó a filmet.

A sötétsátor egy asztalon felállítható, dupla bőrönd nagyságú dolog volt, és két kabátujjszerűségen át kellett a kezet beledugni. Abban kellett a printer papírját cserélni is. Érdekes egyébként, hogy a dupla bőrönd nagyságú sötétsátor belsejében az ember vakon tapogatózik, de mivel a laborban ég a villany, valahogy mégis könnyebb a berakott dolgokat megtalálni, mint ha mondjuk egy teljesen sötét szobában, vagy bekötött szemmel kéne.

És nem, a piros lámpás megoldás nem játszik, az még régebbi – a sima fekete-fehér nyersanyagoknál működött, mert azok csak cián (zöld+kék) érzékenyek voltak. A monokróm már a vörösre is érzékeny, és – ugye nem kell mondani – a színes is.

Szóval a kihúzott/átrakott filmet rá kellett ragasztani egy vezetőlapra. Sem a hívó gép, sem a printer nem használja a perforációkat a film szélén, a hívó a vezetőlapot továbbítja (aminek a közepén sokkal nagyobb, szögletes lyukak vannak), a printer meg gumigörgőt használ.

A vezetőlapos megoldáshoz külön van egy kicsi munkapad, meg külön filmragasztó szalag – mindkét oldalán ráragasztjuk, mert néha még így is lejön. Egy lappal két filmet lehetett beküldeni.
A gép belsejében az első tank CD (hívás), aztán BL (halványító), aztán FX (fixír), aztán STB (stabil/mosás), végül szárító. Ezt mind magától csinálta a gép - bár még nem teljesen: kézileg, mérőpohárral kellett bekeverni a vegyszereket. Később modernebb gépeken dolgoztam, azok már tablettásak voltak, csak be kellett tenni a tiszta vizes kannát, meg a tablettás kazettákat, és szólt, ha valami kifogyott. (Ez főleg a printernél volt izgalmas, mikor a tekercs közepén kijelentette, hogy neki most azonnal tabletta kell, és addig SEMMIT nem lehetett folytatni, amíg meg nem kapta.) A fotólaborok jellegzetes vegyszerszaga egyébként olyan, mint a gázszag: külön hozzáadott szaganyagtól van, jelen esetben, hogy nehogy véletlenül valaki megigya. A stabil nem hiszem, hogy annyira ártalmas lenne (2 dl vegyszer 10 l vízhez), de a fixben lévő vörösvéglúgsó nem lenne nagyon jó. (Bár az „asztali sókban” csomósodásgátlóként használt kálium-ferrocianid majdnem ugyanaz a vegyület, csak még rosszabb.)

A hívóra visszatérve, végül szerencsés esetben 15 perc után kijött a lap a két filmmel. Ha az egyik hiányzott, akkor villany le, és félhomályban, az üzlet front ablakain bejövő fénynél indult a turkálás, hogy melyik tankba szakadt bele. Para nincs, mert a vevőnek adott szelvényen rajta volt, hogy műszaki hiba esetén a nyersanyag értékéig vállalunk felelősséget. Aztán kézi áztatás nagyjából a többibe, aztán lett belőle valami. Ha a hívóba szakadt bele, akkor megpusholódott, vagyis úgy túlhívódott, mintha túlexponálták volna (kézi hívásnál profi fotósok ezt csinálták is direkt, ha alulexponált volt az egész tekercs, mondjuk templomi vagy egyéb lehetetlen fényviszonyok miatt). Ilyenkor lehetett próbálni túlhalványítani is, elég szar végeredménnyel. De ha a halványítóba szakadt bele, akkor meg eleve túl lett halványítva, tehát úgy nézett ki, mintha alul lenne exponálva. Ezeket aztán printeren próbáltuk gyógyítani valamennyire, de kevés sikerrel. Ha a fixbe szakadt bele, attól nem lett baja belátható időn belül.

De általában a hívóba szakadt bele, főleg a bal oldali, mert mikor a filmet teljesen kihúzta a gép a kazettából, elvágta, mert ugye ott rögzítve van. Csakhogy a bal oldali vágó nem működött rendesen, megjavíttatásról meg szó sem lehetett. Így néha nem vágott, ilyenkor a gép erőlködött egy másodpercig, aztán elszakadt a leggyengébb láncszem, ami általában a filmragasztó volt (gagyibb negatívoknál a kazettában a rögzítés).

Érdekes egyébként, hogy a hívásdíj mellé még a #kedvesvevő ezüstjét is „ellopják”: az ugye beleoldódik a fixbe, és az ártalmatlanító üzemben kinyerik belőle. Volt egy kis ezüst cégemblémánk a szekrényben, amit a „mi” ezüstünkből csináltak.

Akkor tovább a printerre.

Kezdődik ott a kaland, hogy nem működött a hátlapfeliratozása, mert kifogyott a festék a szalagból, és J nem engedett újat venni, mert 2-3000 ft volt (akkori pénzben). Pedig nem árt, ha látja az ember a szortszámot, hogy melyik pakli kép melyik #kedvesvevőé...

Ez egy ősrégi Noritsu QSS1201V volt (a fenti képen látható). Most rákerestem, de a gyártási évek kezdetét-végét sem sikerült kiderítenem. Még nem volt benne szkenner sem; egy kis ablakon át kellett nézni az alulról megvilágított negatívot, és az alapján megadni az LATD-korrekciót.

Az LATD a japánok által kitalált módszer volt. Lényege, hogy egy súlyozott átlagot mért a gép, hogy mennyire világos a kép, és az alapján adta meg a papírra átexponálás idejét. A súlyozást úgy csinálták - ilyet is csak a #japánok - találnak ki, hogy másfélmillió amatőr képen körberajzolták, hogy mi a tárgy és mi a háttér. (Ezt nyilván nem japánok csinálták végig, hanem mondjuk vietnamiak.) Így derült ki, hogy általában hol milyen eséllyel szokott lenni érdekes dolog.

De ez sem mindig olyan egyértelmű, mert mondjuk van egy templom rommá exponálva, előtte áll egy emberalak, 3 denzitással sötétebb (3 denzitás = 10 stop, ha valakinek úgy többet mond), és akkor most a templomot akarta fényképezni, és az alak csak random járókelő, lehet árnyalakot csinálni belőle – vagy az alak a lényeg, és ússzon a templom tejben. Én lelkiismeretből leprinteltem volna két változatban, nem a plusz egy kép ára a lényeg, de nem szerettem mutogatni a #kedvesvevőknek a tényt, hogy ilyen mértékben befolyásolni tudjuk a végeredményt. Mert akkor mindjárt mindenbe beleköt, hogy ez miért nem világosabb, ez miért nem kékebb, ez „miért nem élesebb”... (Második laborban így is volt egy reklamáló, akkor ellenszenvesnek tűnő, hippiforma, szandálos-homlokpántos vevő, aki kifogásolta, hogy miért olyan sötétek a verőfényben készült természetfotók. Mert túl volt exponálva a negatív, én meg próbáltam egy kis kontrasztot kihozni belőle... Azt nem gondoltam volna, hogy az elégedetlen vevővel tíz évvel később még baráti viszonyba keveredünk: ő volt Bolyapó.)

Az ilyen „1 ft/kép” hívás-nagyításnál (pl Rossmann és DM versenyeztek ezen, ha jól emlékszem) nem volt emberi közreműködés, tök automata gép sima LATD normálban nyomott ki mindent, aztán lett, amilyen lett. Mi a S-nél nyomtunk rá korrekciót, aminek nem tudnám elmondani, mi volt az elmélete, de gyakorlatban ráérzett az ember, miután megtanulta szépen negatívban látni a világot. Volt, hogy a #kedvesvevőt felismertem negatív alapján, mikor bejött a képekért. És volt olyan is, hogy negatívban álmodtam. Kb. egy hét, amíg kényszeresen átfordítgat magában az ember mindent pozitívra, aztán elkezd ráállni az agya a negatívra.

A felismert #kedvesvevőről eszembe jutva, az is külön érdekesség, hogy milyen képeket behoztak, valahogy nem tudomásul véve az emberi közreműködést. Pornó ezerrel. Főleg az egyik #kedvesvevő. Aztán a képeken szereplő egyik csajt negatívlátó szemeimmel felismertem a közeli kifőzdében, ott dolgozott... (A legdurvább esemény mégis az volt, amikor egy lányról készült sorozatot leprinteltem magamnak is, és hazavittem. Nem pornó, még csak nem is meztelenkedés, csak tetszett.)

A másik laborban már megérkeztünk a 90-es évekbe. Ott már volt scanner a gépben, tehát egy monitoron láttam nagyjából, hogy mi lesz a papíron. A különbséget persze meg kellett tanulni - meg a monitort beállítani a lehető legszínhelyesebbre, mert azt rajtam kívül nem tette volna meg senki. Persze ez még CRT monitor volt... Itt már színcsatornánként csináltuk a korrekciót. A S-nél is volt rá lehetőség, de nem szórakoztunk vele... ér telme se lett volna, mert eleve a mesterszürke minden volt, csak nem szürke, inkább valami agyagsárga-szerűség.Lényeg, hogy aminek látszania kellett, az látszott, na...

A második már komolyabb hely volt, elég jó Konica gépekkel, ide bejártak fotósok is. Igaziak. Mert a S-nél pl. jött olyan „fotósunk”, aki osztályképben utazott. Felállította a kölyköket, szépen rásuvasztotta őket a negatívra faltól-falig, aztán sírt, hogy miért nincs rajta mindegyik a papíron... annyit nem tudott a „szaki”, hogy a papírképnek 13/9 az oldalaránya, a negatívnak meg 14/9. Persze lehet rákicsinyíteni a teljes negatívot a papírra, csak akkor alul-felül exponálatlan fehér csík marad, és az sem tetszett neki.

(A második laborban a printer már nagyítani is tudott, részletet a képről – vertikálisan csak középről, horizontálisan bárhonnan, hiszen lehetett apránként görgetni a filmet.)

Szóval jöttek fotósok, akik beültek mellénk, és együtt csináltuk a képeket. És igen, jó dolog megkomponált fényképeket is printelni, a sok amatőr kattogtatás között. És, hogy egy kis egófényeződésre fusson ki a bejegyzés, voltak annyira profik, hogy ha különbözött a véleményünk, akkor azt mondták, úgy nyomjuk, ahogy én mondom – tudván, hogy én ezt csinálom egész nap, minden nap. 70-80 százalékban lett igazam.

(Évekkel később az American Cinematographeren olvastam egy cikket, ahol a szerző pontosan ezt tanácsolta a kezdő DP-knek - hogy hallgassanak a printeresre.)

Itt az is jó volt, hogy gyakorlatilag alig láttunk főnököt. Egyedül vittük a labort, váltott műszakban. És nem kellett megszakadni általában. A S-nél sem, de voltak külső cégek, trafikok, ilyesmi, amik felvevő pontok voltak. Bejött Pestre a tulaj mondjuk 80 km-ről, hozott 50 tekercset, aztán közölte, hogy ő csak ezért jött pestre, és megvárná...

Szóval a másiknál két román főnök volt, egy kisfőnök, erdélyi fényképész, vele egy csomót dumáltunk angolul, nagy fej volt - meg egy nagyfőnök néni, aki alig tudott angolul, magyarul meg semmit, így alig tudott velünk beszélni. Havonta két-háromszor bejött egy kicsit, ennyi. Ennél a cégnél maradtam volna hosszabb ideig is, de sajnos 2001 év végével megszűnt, és utána sem sikerült másik laborban elhelyezkednem. A S-től az akkori minimálbért alig meghaladó fizetés miatt jöttem el. Dehát ott mit is várhattam volna: kezdő voltam, nem tudtam semmit, a főnöknek kellett betanítania. Ígérgetés volt, hogy ha letelik a három hónap próbaidő, majd ennyit meg annyit fogok keresni – aztán, mikor megneszeltem, hogy az ilyen bezengetett jövőbeli fizetéseket nem annyira érdemes komolyan venni (kezdő voltam még, na, nem csak a fotós „szakmában”, hanem egyáltalán, a munkaerőpiacon is, húsz évesen), akkor leléptem...

1 komment

Bujdosó 8 - Baranta

2018.04.25. 16:39 dangbird

GYULA úr végre csak előtért az erdő mélyéről, egymagában, ember nélkül, disznók nélkül. Meglett ember, erőst kopaszodó. Rég járhatott erre, mert nagy kedvvel üdvözölték, Marika meg egyenest a nyakába ugrott, ott csimpaszkodott egy sort, s felette örvendtek egymásnak. Felálltam hát a tűz romjaitól, hogy ne csak tegyenek-vegyenek engem folyton, mint a bábot, odamentem hívatlanul, s szóltam:

- János vagyok, a bátya fogadott szolgálatba. – Oszt semmi hajlongatás, csak megszorította a markom. – Azt mondják, tőled kapok pozió... mifenét, feladatot.

- Pozíciót, te – szólt az egyik kanász nevetve, de a többi is derült.

- Adok én neked, most reptében – így Gyula úr, komolykásan –, ha tudod a disznó csínját-bínját. Batyud hol van?

- Az nincs, csak ez az egy ruhám. A disznót meg mifelénk ólban tartják, nem csürhézik, sem kondázzák.

Nagyon szaladozott már felfele a szemöldöke minderre a főkanásznak. Soroltam rendületlen:

- De a bátya azt mondta, mégis disznóhoz oszt be, hisz...

- Nagy Isten a mennyben – tárta szét karját Gyula úr, kínban derülve.

Már mind körülöttünk nevetett, a Bandi is engedett egy fél mosolyt, és az ifjabbik kanász közbeszólt:

- Mindig szervezik az életet, e!

- Hol az öreg, kicsi lelkem? – fordult a főkanász a Marikához.

- Elröpült az, táti. – S most tűnt csak a szemembe arcuk hasonlósága.

- Már megint hova? Palesztinába vagy a Ruhr-vidékre?

- Csak ide, Szolnokra.

Furcsálltam a számonkérő nagy hangot, azután észbevettem: Gyula úrnak biza egyes a csillaga. No, Bujdosó, ezt kifogtad – ha őneki szolgálsz, nem vagy előrébb, mint jóapáddal...

- Napok óta itt volt, csak épp most kellett, hogy... – kezdtem rá, mintegy védelmezve az öreg számadót.

De a főkanász nagyot intett.

- No gyere. Megoldom én. Ti meg menjetek vissza váltásba – szólt oda a többi kanásznak, indultában. - Ha az öreg nincs itt...

„...akkor úgy rendelkezek, ahogy akarok” – fejeztem be magamba a mondatot, oszt követtem is kezesen az erdei ösvény iránt; vissza sem néztünk.

Mikor már látó- s hallótávolon kívül jártunk, lelassított, hogy beérjem. Oszt sorolni is kezdte, rám se nézve:

- Zefírum tapasztalattal nem kapsz csürhét egymagad, de ne is bánd. Leszen belőled nagybojtár, amíg elválik, hogyan tovább. Odaraklak az öreg Mátyás mellé, az jámbor, falusi is, mint te, megfértek majd.

Letértünk az útról, egy ágakkal meg aljával igen benőtt mellékösvényre. Gyula úr előhúzta fokosát a köpenye alól, azzal kezdte törni az utat.

- Ott akad ennivaló is rendesen – folytatta – s ha nem, hát majd fokossal lecsaptok egy malacot. – Nagyot vágott egy kiálló ágra. – Sztá ha a Boldizsárnak nem tetszik, akkor majd megmondja, minek hagy oda mindig kuplerájt.

- Boldizsár?

- A számadó bátya, akinek szolgálsz. - Mintha ő nem neki szolgálna! - Nevét sem tudod?

- Nem mondta senki, mindenki csak bátyának hívja...

Törtettünk egy darabig csendben, csak a sűrűség recsegése szólt a lábunk, meg a Gyula úr fokosa alatt.

- A Marika hát a te lányod?

- Reányílott a szemed, mi? Te legény. Nem vagy véle egyedül. De vigyázz – fordult felém, s megfenyegetett kicsit a fokos nyelével -, ne incselkedj véle pocsékba, könnyen sérül a lelke...

Az ő leánya, óvja hát, persze.

- ...megcsalták, odahagyták rútul. – fejezte be aztán mégis. S mit felelhettem volna?

- Nem tudtam.

- Nem hirdeti Nyitrától Brassóig, lássad. – Csapott egy keserű nagyot egy ágra. – Vólt egy legény. Nem innét. A Tisza felé, Cserkeszőlőről. Sztá nagyon a Holdnak szaladtak! El is jegyezkedtek, meg mi... – harapta el, de értettem tán. – Olyan rendes, derekas legénynek tűnt.

Lassan kiértünk a sűrűjéből.

- Aztán nyoma veszett. Beszélték, törvény elől búvik. Vagy csak olyanféle volt. Csavargó. Nem is amott született, valahol Csepel felé, búbánat megette. Meg a lányomat is, két évig. Addig várta emezt. Egyszer jöjjön még a szemem elé, többet nem fog! – rázta meg a fokost. – Szóval azért mondom – vetett felém egy szigorú pillantást –, csak úgy bolondítsátok ti falusi legények, a Jóska, meg az a másik...

- Hát mit? Én csak annyit kérdeztem, a te leányod-e...

- Na jól van hát. Majd az öreg Mátyással jól szót értetek. Az öreg falusival majd tudjátok körülbeszélni egymást...

Baktattunk csendben.

- Nincs nagy becsülete itt a faluról gyüttnek... Láthassa bárki.

A főkanász hallgatott. Ismertem az egyes csillagot annyira, tudtam, lenyelt egy választ, s nem jó jel az.

- Talán több, mint a városinak – próbálkoztam mégis.

- Városi, városi! – szinte felnevetett. – Városi ember akkor járt itt utoljára, mikor a Zsuzska szüléit agyonvágták! Az is Békeőr volt, nem pedig.... Na idehallgass, becsülete itt annak van, aki megszolgálja! Mink itt nem...

Hirtelen felkapta a fejét.

- Mi az? – kérdeztem, körülpillantva.

Gyula úr leintett. Fülelt még egy darabig, aztán elindult visszafelé, sietve. De már hallottam én is:

- Fát kongatnak, ugye?

- Vissza, a bázison. Az anyjuk keservét, hogy mindig megvan a balhé!

- Milyen balhé?

Csendben loholt egy pillanatra, mint aki gondolkodik.

- Nagy. Tudsz ostorral bánni?

- Felkapom véle a csuprot! – túloztam.

- No! Leszen még belőled csikós is – kacsintott felém, de már futottunk.

Út közben többször hallottuk a kongatást, mind közelebbről, mind szaporábban. Ahogy a táborhely iránt értünk, a Gyula úr bebújt a sűrűségbe. Én utána. Nem törte-vágta ezúttal az ágakat, úgy bujkált át közöttük, alig győztem követni.

Ismét megverték a fatörzset. A tábor tőlünk jobbra esett, a kongatás viszont bal felől jött, egész közelről. Arra kanyarodtunk, s röviddel megláttuk a Sarit, kezében vastag ággal, egy kiszáradt, csonka fatörzs mellett. Ő kongatott hát. S már minket nézett.

- Mi van? – Súgott felé a Gyula úr vagy húsz lépésről, de az megértette s megindulván mifelénk, ráfelelt:

- A mezőszállásiak megint. Ezúttal sokan.

- Az anyátok sírját! – így a főkanász. Meglepett, hisz ezt a szófordulatot eddig csak az Elhárítás veteránjaitól hallottam. De már törtetett is kifele a sűrűből, felhagyva az óvatoskodást.

- Kik ezek? – kérdeztem.

- Ezeket az erdőket mind a Király úr növesztette, babonával, hisz előtte csak öntözőcsatornák vóltak itt mindenfelé. Mezőszállásnak meg félnapi szekérjáráson belül ez az egyetlen szálalható erdő, csak tőlünk tudnak fát hordani. A bátya meg is engedte nekik, de mindig kuplerájt hagytak, szólt a bírónak többször, de hiába. Hát kitiltotta őket; azóta járnak a nyakunkra nagy szorultságukban.

Végre kibukkantunk az erdőből, talán épp ott, ahol a banya előző nap. A főkanász meghőkölt:

- Itt a fél falu!

Negyven-ötven parasztruhás férfival nézett farkasszemet tíznél kevesebb pásztorunk. De már úgy álltak egymásnak, hogy közöttük őszes hajú, köpcös cigányember tartott kerítést egymaga, s löködte vissza a parasztokat egyre. Ingujja hímzéséből ítélve ő lehetett a falusi bíró, oszt az ő válla fölött kiáltozott oda-vissza mind:

- Külön szalagoztuk föl nektek a fákat, sztá döntöttetek minden mást es! – így az egyik kanász.

A bíró hátrafordult:

- Na, amennyit ti szalagoztatok, attól megfagytunk volna a télen!

A falusiak zúgolódtak. A bíró tuszkolta őket egyre. Amennyire láttam, fegyver egyiknél se vólt, legfeljebb az erdőben felkapott ágak. A mieinknél viszont mind fokos meg ostor.

Közben még három pásztor sietett felénk az egyik ösvényen.

- Szólni kéne a bátyának valahogyan – mondtam Gyula úrnak.

- Tudja az... – intett nyugtatólag.

- Kidöntöttetek még olyat es – folytatta a pert egy másik kanász, akit eddig nem láttam – amin madárkeltető volt!

- Nem igaz, nem igaz! Mutasd meg, hol!

- Csapdáztatok tavaly es, hiába tiltotta a bátya!

- Há a csapdázó legényeket én magam büntettem meg! – felelt a bíró.

- Ahol ember van, hiba is van - így egy paraszt.

- Há azé szenvedjen az egész falu? - rá egy másik, cigányos képű.

Újabb két pásztor közeledett. De a falusiak még mindig félelmes túlerőben álltak, és egyre inkább hangoskodtak. Az egyik így kiáltott:

- Oszt amikor egymagam jöttem, talyigával, és előre kértem a főerdészeteket, hogy csak annyit vihetnék... Ott is van, e! – mutatott a Gyula úrra.

Akkor a főkanász közelebb lépett:

- Nem vagyok én főerdész, nem rendelkezek itt egy gallyal se! - No hiszen, gondoltam magamban. – A bátya megtiltotta, azokért, amiket csináltatok. Nem engedhettem!

- Vele akarunk beszélni! – szólt a bíró nyugtatólag. – Csak azért jöttünk...

- ...százhúszan?! – így Gyula úr.

- Nincs fogadónap! – süvöltött a Bandi. - Takarodjatok a mezőgondozási hivatalhoz panaszra, ha...

Nőttön-nőtt a kiabálás. Gyula úr is folytatta a magáét:

- Még a ba... nénét is ránk dühítettétek! Kamerázgattátok a lányait!

Pillanat csend, aztán a parasztok tiltakoztak.

- Hát hogy kerültek ki azok a felvételek a nyulakról, mi? – szólt egy zöld köpenyes pásztor.

Nyulakról? Csodálkoztam.

- Mert a jankójával gondolkodik mind a legénye! – kiabálta a Bandi, előrébb nyomakodva. – Megmondtuk, hogy a Csobogósnak a közelébe se...!

Mire aztán a bírót fellökte egy másik cigány, s nekiugrott a Bandinak. Arra kitört a nagy dulakodás. A Bandi úgy lecsapta azt az embert, hogy elterülve is maradt, s mindjárt ketten-hárman odatérdeltek, magához téríteni – de aztán nekem is vitézkednem kellett, jöttek reám, pedig parasztruhában voltam magam is. Gyula úr csak a fokával suhogtatott, de széles félkört nyitott véle elébünk. Láttam, a pásztorok mindinkább egy csomóba tömörülnek, egymásnak hátat vetve, hogy a túlerő ne férjen hozzájuk. Fokossal hadakoztak, ostornak nem volt hely.

- Csak ezt hallja meg a bátya, a környékről is kitiltattok! – kiabálta felül a hangzavart egy pásztor. – De még az unokáitok is!

Gyula úr aztán mellettem magasra emelte fokosát egy nagydarab paraszt ellen, hogy jókorát sújtson feléje, de a paraszt egy vaskos ággal rácsapott a fokos fejére – hogy az pont engem talált homlokon, élivel. Reccsenést hallottam. Azt még láttam, hogy Gyula úr nekem tántorult az ütés erejétől, aztán elsetétült minden.

 

ÉLES, szúró fájdalomra jöttem magamhoz. Torkomból rövid üvöltés tört elő, mintha másvalaki hangja lett volna.

- Pálinka – hallottam a Marika hangját. – Nem csak fertőtlenít, de össze is húz. Mindjárt megrongyolom, hogy az szorítsa...

Ráocsúdtam végre, hogy a Marika ölében nyugszik a fejem, s az eget bámulom. Odébb még mindig kiabálás, dulakodás hangjai, de már hanyatlóan.

Lüktetve hasogatott a fejem. Az arcomon csurgó vér melege. Hányinger gyötört s forgott a világ, mint ha nem is sebemre, de torkomon töltötték volna le azt a pálinkát. Felemelkedtem kissé, hogy lássam, mi történik, de az agyamban mintha Gyula úr fokosát forgatták volna a mozgatástól. Egy pillantást vetettem a csatatérre, mielőtt Marika kezei visszanyomtak fektembe: Bandi és még páran összeszorulva, a falusiak nagyobb része a földön ült vagy ide-oda sántikált s már csak kiabálva biztatta, aki még harcképes maradt. Több pásztort húztak-vontak az erdő sűrűje fele. Mi az ördögöt akarnak, foglyokat ejteni? Minek?

Úgy éreztem, megint csak ködön át, álomszerűen látom a világot. Tán nem fogom fel, amit látok? Marika arcára tekintettem, ahogy fejemet kötözte. Dünnyögni kezdtem:

- Hallom, jól elbántak veled...

- Velem? – csudálkozott nevetve. – Ujjal nem nyúltak hozzám, mégiscsak leány vagyok. Nem haramiák ezek, csak dühös parasztok. Neked viszont ömlik a véred, át fogja ütni a kötést hamar...

Süketítő durranás hangzott a tisztás felett. Marika egész teste összerezzent, és síri csend lett.

- Vissza, kutyák, vissza! Hanyan jöttök még hármunkra! Vissza, te!

Csak felemeltem újra a fejem. Marika nem húzott vissza, dermedten ült.

Bandi kezében lőfegyver.

Egyik paraszt arcából a másikba rántotta, azok lassan hátráltak, kezeikkel hárítkoztak óvakodva. Mindenki más mozdulatlan, a pásztorok is.

A bíró sántikált csak a Bandi felé, meredten nézve a tenyérbe lapuló halált.

- A szervezett társadalmon kívül éltek. A saját törvényetek szerint. Há azt hiszitek, hogy nektek mindent szabad, he?! Há erről hallani fog a Békeőrség...

De el is hallgatott, és már a tisztás széle felé bámult meredten, s azonmód mindenki más is. Engem már az ájulás környékezett, fejem nem emeltem fölebb. A bíró isment kiáltott:

- Te tudtál erről?

Csend.

- Tudtad, hogy pisztoly van az egyik emberednél?

És már láttam is a Táltost, ahogy utat nyitottak neki az emberek, egyenest a Bandi felé.

- Most csak hallgatsz, mi, vén medve?

A bátya megállt a Bandi előtt, kinyújtotta elé tenyerét. A harcos pásztor szeme ide-oda járt a falusiak, a bíró és a Táltos között.

- Add ide már! – dörrent egyet az öreg, s éreztem, a Marika is megrezzent alattam.

Aztán a bátya összekarolta magát, úgy tüntette el a fegyvert a hóna alatt, nyomtalanul.

- Nem fog hallani semmit a Békeőrség, se más. Ami itt ma történt, elfeleditek ti is... és akkor én is.

A bíró lehajtotta a fejét:

- Én próbáltam békét tartani...

- Na és a Bujdosóval mi lesz? – szólt élesen a Bandi.

A bátya akkor megnézett engem alaposan, onnan messziről.

- Megmarad tán – szólt végül. – S ha mégsem, a munkarabság vissza nem hozza.

Fejem nem tarthattam tovább, lerogyasztottam.

- Ami pedig a fát illeti: mostantól önszántatokból be nem jöhettek az erdőbe. Nem csak fáért, egyébért se. Felügyelőt adok mellétek, kenyérért, amikor fát akartok vágni. Vagy vágunk nektek mi, le is deckázzuk, és megfizettek érte vasban.

Rövid csend, majd az egyik paraszt, indulat nélkül, rákezdett:

- Vagy így, vagy úgy, de amit az Isten adott, végül csak...

- Ez a két lehetőség van, harmadik nincs. Azazhogy annyi, ha bíróság elé visszük az egészet. De abból csak a baja lesz mindnek.

Választ sem várt, körbekurjantott:

- No, vissza a maga csürhéjéhez mind!

Hallottam, a mezőszállásiak lassan, morgolódva indulnak hazafelé.

A bátya belépett látóterembe: megállt felettem, engem nézett.

- A szíve ver, mint a veszedelem. – így Marika. – Átvérezte a kötést egyből. S ha nem csak az... – elharapta. – Belevágtak a koponyájába, no. Te jobban tudod, mit kell, mit lehet ilyenkor...

De a Táltos csak állt, nézett merengve. Majd azt mondta:

- Na, te árva ember, az Isten nem akarja, hogy pásztor legyen belőled...

 

 VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

(folytatása következik...)

Szólj hozzá!

Tóth Ferenc - Gyávák, megfontoltak, bátrak és vakmerők a természetben és a mindennapokban

2018.02.06. 11:16 dangbird

 

3 komment

„Túlélési” tanácsok „forró” napokra

2017.08.01. 20:49 dangbird

„Rendkívüli” bejegyzés az időjárásra való tekintettel. Osztani ér, sőt, javasolt, de nem az én kedvemért – én bírom a meleget...

Azért a sok idézőjel fentebb, mert mi a rendkívüli és a túlélnivaló abban, hogy nyáron meleg van? A harminc-valahány fokot és napsütést a ’80-as években még úgy hívták, hogy JÓ IDŐ! A forró pedig azért idézőjelben, mert aki már járt Afrikában, vagy legalább az Égei-tenger környékén, az tudja, mi a forróság. NEM EZ, ami most van.

Mit lehet tenni, hogy könnyebben elviseld?

A tanácsok egy része talán megvalósíthatatlannak fog tűnni. Mielőtt ezen az alapon továbblépsz, gondold végig, vajon tényleg az-e. Más részére pedig talán azt mondod, hülyeség. Erre mást nem tudok mondani, mint hogy jó, akkor szenvedj...

- Mellőzd a hideg dolgok fogyasztását, pl. jégkrém, jéghideg dinnye vagy sör, valamint a hideg zuhanyt. Tudom, hogy jól esik, de bekapcsolja a termosztátodat, középtávon csak még jobban fogsz szenvedni tőle.

- Mellőzd a disznózsír fogyasztását! Erősen FŰT, disznózsírt télen kell enni! Ilyenkor libazsír, kacsazsír, vaj, vagy valami növényi zsír a nyerő. Disznóhúsból is csak a sovány jöhet szóba, de legjobb, ha egyáltalán nem eszed, amíg a hőség tart.

- Ne igyál alkoholt! Pár napig bírd ki valahogy... Az alkohol is fűt, régen az alpesi hegyi mentők 80 fokos stroh rumot hordtak magukkal (ma már vannak hatékonyabb szerek), és ha valakit átfagyva megtaláltak, egyből letöltötték a torkán, hogy ne haljon meg, és szerencsésebb esetben végtagot se veszített. Az alkohol nagy energiájú, robbanásszerűen égő tüzelőanyag, az egész testet erősen fűti! (Hideg sör kizárásának második oka.)

- Semmi egyéb olyat ne egyél, igyál, ami fűt, pl. árpa (hideg sör kizárásának harmadik oka!) vagy hajdina, teljes kiőrlésű dolgok, helyette:

- Egyél olyat, ami HŰT! Ne télen edd a narancsot, basszus (nem tűnt még fel, hogy az ujjaid milyen hidegek lesznek tőle?), hanem ilyenkor! Citrom, füge, datolya, banán, minden, ami forró égövön terem, az hűt, ideértve a borsot is! Egy jó savanyú, mustáros-tejfölös, borsos, fokhagymás KÖLESKÁSA csodát tud tenni ilyenkor! (Már emiatt megérte megírni a bejegyzést, próbáld ki!)

- Ne törölgesd magadról az izzadtságot! Ha már csorog rólad, és a kézfejeddel letörlöd, az rendben van, de ne itatgasd zsebkendővel, főleg ne a homlokodról! Ahogy a kutya az egész testét egy kis felületen, a nyelvén át hűti, hasonlóan az ember hűtésének jelentős eleme a homloka. És ha már az agy védelménél tartunk:

- Vegyél karimás kalapot! A karima célja nem elsősorban az, hogy árnyékba vonja a szemet (bár az is szempont), hanem hogy takarja a TARKÓD! A nyaki csigolya kisízületek mögötti alagútban fut a két fő artéria, ami az agyat vérrel látja el.

- Ne használj dezodort! Ezt ugye nem kell magyarázni... Ne félj, ilyen melegben úgyis mindenkinek izzadtságszaga van. Ha viszont büdöset izzadsz, akkor nem az a megoldás, hogy széllyelfújkálod magad alumíniumporral, hanem csinálj egy tisztítókúrát! És hölgyek: a hónaljszőr sem dísznek vagy bosszantásnak nő ám... Aberrált amerikai divatok követésénél fontosabb az egészség. Amit most művelsz a szíveddel, öregkorodban bosszulja majd meg magát.

- Kerüld a légkondit! Tudom, hogy ez sok munkahelyen megoldhatatlan, pedig fontos elem lenne. Azt is tudom, hogy megintcsak nagyon kellemes dolog mondjuk egy jó hűvös a kocsiban, de ha 25 és 35 fok között ingázol, a szervezeted soha nem fog tudni akklimatizálódni! Csak az egyenletes meleg az, amihez hozzá tud szokni.

- Mielőtt becsuksz egy ablakot, hogy kint tartsd a meleget, győződj meg róla, hogy nem teszel-e igazából még rosszabbat vele a légmozgás akadályozása és a csukott ablak mögött képződő üvegházhatás miatt.

- Ha vidéken laksz, és szépen gondozott gyeped van, magadra vess! Ezúttal nem sokra mész vele, de legközelebbre: minél dúsabb növényzet van valahol, az annál jobban hűt, mert annál nagyobb felületen párologtat. Nem véletlen, hogy régen a „buta” parasztok fát ültettek a ház elé, ami árnyékot is vetett, télen viszont a csupasz ágak között akadálytalanul átsütött a nap. Tujával ezt nem tudod megcsinálni... (Arról nem is beszélek, hogy a ház vályogból volt, ami szintén egész nyáron párologtat és hűt, mert azt most mégsem mondhatom senkinek, hogy ezért dózerolja el a csilivili légkondis betonszart, és építsen emberi élhetésre alkalmas dolgot a helyére.) De ha legalább kialakítasz egy szőlőlugast, az borozgatások utánozhatatlan hangulatú helyszíne lesz, a szőlőnek pedig nagy és sűrű levelei vannak: koncentrált a hűtőhatása.

És végül: a legtöbb ember vagy a meleget bírja jól, és a hidegtől szenved, vagy fordítva. De ha te már 28 fok felett nyavalyogni kezdesz, 10 fok alatt pedig már hideg a kezed, akkor rossz a vérkeringésed. Erre megint csak tisztítókúra a megoldás: sok fokhagyma, sok ecetes, savanyú dolog együtt nagyon jó értisztító. Valamint tedd le a cigit, és rendszeresen végezz olyan testmozgást, amiben kifulladsz! A kifulladás nem azt jelenti, hogy felgyorsult a légzésed, hanem hogy szó szerint fulladsz, légszomjad van. A „kocogás” önbecsapás. Persze nem 38 fokban kell nekiállni ilyen módon értisztítani, de a savanyú kortyolgatást már most elkezdheted... Rövid távon nem olyan felüdítő, mint a jéghideg belga sör, de középtávon már jobban hat – meleg ellen IS.

7 komment

Tóth Ferenc - Az avar-tisztelet

2016.12.04. 20:21 dangbird

Blogolás. Előadáson jártam pénteken.

A Bujdosó nincs elfelejtve.

Szólj hozzá!

Bujdosó 7 - Zsuzsika

2016.10.06. 12:11 dangbird

- LÁSSAD, hogy elhordtam a Csobogósról egy kupac embert, most meg amott nem bírnak a Banyával – dörmögte a vénséges vén Táltos.

- De hát ki ez? Hogy mer így viselkedni veled?

- Ő is a Királynak szolgál. A városok népét mind ő látja el a gyógyszerkönyvi minőségű gyógynövényekkel. Nekünk es ők szállítják a majorannát, fokhagymát, babonával növesztett borsot, mifenét...

Tétováztam kissé, majd kiböktem:

- Azt mondta, hogy havi félmillió koronát keresel... a számadással. – Azt mégse mondhattam, hogy „rajtunk”. – Igaz ez?

A bátya medvehangon kuncogott.

- Sztá mire keresnék annyit rajtatok - nyomatékosította, hogy én beleborzongtam bizonyságába: a gondolatban is olvas. - Megvenném a Hóldat? – Körülmutatott szélesen. – A világ már itt van nekem így es.

- No, de...

- Idehallgass – folytatta tovább nagy hangon. – Ha én szólnék a Máninak, hogy adjon tízmilliót az eddigi szolgálatomért, vita nélkül elém számoltatná a Királyi Főpénztárból, elhiszed? Úgyis elrepülök ma Szolnokra, felhívhatnám távbeszélőn es, holnapra itt vólna a pénz, lássad.

Hittem is, meg nem is, amit mondott. Sze a Királynak nem oly nagy pénz tíztenger vaskorona. A Fehérlófia, amiről nemrég hír járta a kocsmákba, hogy odaveszett, százszor ennyiből is épülhetett, s az csak egyetlen űrhajó vólt.

Az öreg halkabbra vette, úgy sorolta még:

- Hanem a banyának... annak van elég kiadása a lányaival, a páváskodásukkal, a költséges szórakozásaikkal.

- Lányai?

Legyintett.

- Majd meglátod. De jobb, ha csak távolról... Úgy gyönyörű mind, de ördög lakik bennük, egytől-egyig. – Elmerengett. – Borderline... régen úgy hítta a szakember.

Pipára gyújtott, tűzszerszám nélkül, varázslattal. S folytatta:

- Sztá a növénnyel nem lehet úgy darabra elszámolni, mint a jószággal, megfoghatják egy kicsit a mérleget, mikor a drágább fűszerszámokat róják a számadókönyvbe... Láttunk mi már a környéki boltokban ezt-azt a koronás-hologramos címke nélkül... A mi kolbászunkból olyat nem látsz. Az mind megy be a városokba a sok sápatag képernyőhuszár hasát ereszteni – fejezte be, mintegy rosszallóan.

Észre kellett vennem: az ellenségesség és a rosszindulat kölcsönös a két babonás öreg között.

- Nemsoká jön a Gyula úr, a főkanász, sztá az elvisz magával, mélyebbre az eredőbe.

- Miért disznóhoz osztasz be, bátya? Mondtam, hogy csak a birkához értek.

- A birkához már küldtem mást, mert te nagybeteg voltál... El kell kezdeni valahol. Meg kell tanúlni ezt es. Minél több állathoz értel jól, annál elébb támad belőled rendes pásztor.

Ebben oszt meg kelletett nyugodnom, mert igazat szólt. Ha disznó, hát disznó. Még mindig jobb, mint a nyoszolya a tiknak... egy nyamvadt tiknak... – mert elkápráztatott azért a rengeteg vagyon: jószág, erdő, legelő, amivel itt gazdálkodhattunk a Király és a Szent Korona képiben.

Ebédnek a maradék pásztorlaska került. Fekete köpenyes, acélos kanászlegények csatlakoztak az ebédhez ketten, biztatott az ifjabbik:

- Ha most elvisz a Gyula úr a sűrűségbe, ki tudja, meddig nem jutsz főtt ételhez, te! Egyél csak!

De én annak a nézését se állhattam egyelőre, hát inkább gyümölcsön, szalonnán, hagymán rágódtam. S ugyancsak meglepődtem, mikor a Táltost is enni láttam egy pár falatot. Csudáló pillantásomra felelt:

- Kell most az erő az úthoz. Kell a kalória – kacsintott a Sarira. Mire az:

- Ma repülsz Szolnokra?

- Most ebéd után, rögvest, amíg tart az a kis éter a gyomromban. Holnap, holnapután jövök. Ha a banya vagy bárki bajkeverő kérdezné...

- Nem tudjuk, merre vagy, itt teremhetsz akármikor – szakította félbe az unokája.

- Úgy van – bólyintott az öreg.

Ebéd után meglepő fürgeséggel felszökött, beállt a tisztás közepibe, a botját leszúrta, a szemét lehúnyta, s valamit mormogott magában, mint valami ősi, egyhangú dalt.

Figyeltem tisztes távolból, mi következik. Láttam a többieken, érdektelenséget színelnek, de azért lopva oda-odapillantanak. Én csak egyetlen másodpercre néztem félre, hogy lopjak én is egy pillantást a leányok felé, de a varázslat pont akkor történt meg. Pont, amikor senki sem nézett oda, s a Táltosnak már hűlt helye vólt a tisztás közepin, csak a botja maradt hátra. Helyette kerecsensólyom szárnyalt felfelé, s azután neki a láthatárnak, Szolnok felé... A falunk felé.

 

EBÉD után kissé henyéltünk, oszt mindenik elkezdte tenni-venni a maga dólgát, én meg csak gubbasztottam. Ötödik keréknek érezkedtem a szekéren, hát felálltam, bementem a férfiak közé, s megkérdeztem, tudok-e valamit segíteni, tébkezelni. De a kanászok meg a Bandi csak néztek egymásra, vállukat vonogatták.

- Majd előtámad a Gyula úr a sűriségből, az majd ad pozíciót meg feladatot – felelt végül az idősebb kanász. – Nem rossz dolog a csürhézés, nem kell ganajozni, fejni meg egyéb bolondságokat sem, sztá még furilyálni is úgy megtanúlsz az öregektől, patakká olvad szerte tőle a leány mind.

Odaténferegtem hát a Táltos botjához. Éreztem belőle áradni a varázst. Épp csak megfogtam volna – kihúzni nem merném, ördög se tudja, tán lepottyan tőle röptéből a bátya – de a kisleány hangja a tűzhely felől reámkiáltott:

- Hozzá ne nyúlj! Megbabonáz... Sztá elrejtezel tőle öt napra.

- No, rejtezni már rejteztem eleget a napokban – így én.

- Hogy micsoda? – kérdezett vissza. Nem kiáltoztam hát neki tovább, odamentem, leültem.

- Most, a jártában – szándékkal átvettem a szóhasználatot – két napig azt se tudtam, élek vagy álmodok.

- Sokan a faluból nehezen szokják meg a sort.

A pásztorok felé sandítottam.

- Meg nehezen is fogadnak be minket.

- Azt meg hogy mondod?

- Oly foghegyről beszélnek velünk, vagy legalábbis tartózkodva. Lásd, most is odamentem, nem azért, hogy valami nyűggel nyomjam meg őket, hanem adnának valami munkát, oszt nem adtak.

- Nincsenek szokva az idegenhez – nevetett. – Nem lenézés az ám. Férfinak munka meg kevés van itt most, időnként ideterelik a disznyót a bázisra, sztá akkor bőven van idejük rendbe vágni mindent.

- Ez a sok idegen szó – csóváltam a fejemet -, oszt felit nem is értem. Első nap azt hittem, csak a bátya hordozza még ezeket, emlékül a régi világból, de azóta hallom, járják rendesen.

A leányka pintyeritett, nem felelt. Eszembe vettem, talán ő nem is tudja, melyik szó az idegen.

- Utóvégre, ha a bátya itt már több nemzedéknek ősatyja, akkor még bőven a régi világban lehetett, mikor összecsomolyodtak ezek itt – méláztam.

Oszt eszembe jutott, hát rosszul fogalmaztam, a kislyány is „ezek” közibe tartozik. Valahogy nem volt egészt ide illő... Úgy is kérdeztem tovább:

- Oszt neked merre vannak most a szüleid?

A leány lassan feltekintett az égre, mint aki esőt vagy más égi áldást vagy átkot vár vagy fél, azután csak ült maga elé nézve. Megértettem.

- Én is elárvultam, anyai oldalról, még sok éve. Jóapámmal meg csak a szikrásság forgott köztünk. El is gyüttem hát... ...S veletek, hogy történt? – kérdeztem hirtelen.

- Rablók – felelt színtelen hangon. - Haramiák. Birkát őriztünk, ránk jöttek fokossal, szeges ostorral. Édesapa a birkát védte, a többi pásztorral, anyuska meg csak engem, a testével, mégis lesútották. -  Hátrapillantott a pásztorok felé. – A Bandi is ott volt. Le is ölt vagy hármat. Azóta ilyen mogorva, régen többet tréfált.

Lefeküdt mellettem, két rönk közt mintegy kifeszítve felsőtestét. Nem látszott túl kényelmesnek, de nyugodtan, ernyedt karokkal feküdt, s nem szólt többet, az eget nézte. Hát én kérdeztem:

- A Táltos bátya nem tudott segíteni?

Rönkre hajtott fejét megrázta:

- Éppen Oroszországban volt, vagy a kutya tudja, merre. Talán azt szimatolták ki valahogy... azok. A Királynak távszólt aztán valaki, vagy én nem is tudom már, hogy történt akkor, de láttad volna, mi kerekedett itt!

- Mi?

- Hát mi? A Nagyúr úgy feldühödött: az emberélet, a jószág... Vagy kétszáz békeőr hajtotta fel a környéket, meg a rendőrök, csendőrök mindenütt, helikopterok is kerengtek, de hiába. Amíg haza nem jött a bátya. Akkor meglett a jószág, meg azok.

- Munkarabság?

- Mindhalálig – felelte, öröm vagy indulat nélkül.

Megéreztem, mennyivel érettebben beszél a koránál, de hát ugyancsak az árvasága miatt.

- Hány éves voltál, mikor ez esett?

- Hat.

- És most mennyi vagy?

- Tíz.

- Többnek tűnsz...

Bágyatagon mosolygott.

- A falusiak mindig többnek néznek minket a korunknál. De nem is élünk addig, mint ők. Hatvan-hetven felett csak az, aki nagy kalandor, s még élni akar hosszan, sok mindent...

Isment volt egy perc csend, s megint én szóltam:

- Hogy hívnak?

- Zsuzsika – itt most rám pillantott, gyermeki pajkossággal, de fektéből felnézve reám.

- De azért van, aki gondodat viselje, Zsuzsika?

Megint derűset, de felnőtteset pillantott az ég felé:

- Az Ég adott ötven-száz pótszülőt a kettő helyett. Meg mégannyi testvért is. Mindenki tudja, mi esett rajtam, de nem sírok-rívok, hát fogadnak szívvel akárhol.

Azzal csak feküdt nyugton, mint akinek szál gondja a világon se.

S úgy megsajnáltam ezt a bátor kislyányt, hogy egyszerre kitört belőlem az Oroszlánság, így szóltam hát:

- Oszt ha kell valami, szólj csak nekem is. Ha nem bánod... Lennék százegyedik.

Nem felelt.

Csak lehúnyt szemmel feküdt azután sokáig.

- Köszönöm – suttogta végül, olyan csendesen, mintha csak a szellő érintette volna a fa lombját.

>> FOLYTATÁS ITT >>

13 komment

Bujdosó 6 - A banya

2016.08.10. 11:58 dangbird

Bujdosó
6. A banya

LASSAN ért utól a bizonyosság, hogy mostan már tényleg a valóságra ébredtem. Főleg mikor beszéltem a Bandival.

- A bátya?

- A bátya, a bátya, nem leszel ám mindig a szoknyáján! Legtöbben hetekig se látjuk. Tegnap hajnalban elment a Csobogósra, ideküldeni a hasonmásodat helyedbe, meg még pár embert...

- Hasonmásomat?

- Egy másik János nevűt, no.

- Tegnap hajnalban?

- Úgy van. Átaludtad a láztól az egész napot. Most már fellábadtál kicsit?

- Igen, köszönöm.

Odaténferegtem a konyhához is, üdvözölni a Marikát. Csókokról persze szó sem volt; ez itt már tényleg a valóság; épp csak rámmosolygott halványan, s a Napot reámköszöntve. S így szólt:

- Kimostam a ruhádat, ott van felcsíptetve, megszárad délre.

- Köszönöm szépen! Megcsináltam volna én...

Pintyeritett.

- Azért vagyunk itt, hogy az asszonymunkát elvégezzük. Így mégse mászkálhatsz örökké... – bökött rám.

Arra a Sari is reámnevetett. Én meg meghajoltam, pásztor módra, hisz a valóságban most találkoztunk legelészer. Mókás látvány lehettem a nagy, bő ingben, de azért meghajolt ő is.

- Ő a Sari, a bátya egyik unokája – mutatta be a Marika. – Ő itatott meg tegnap délután.

- Nem tudom, magadnál voltál-e – így ő – nagyon tüzelt a homlokod.

Kezdett összeállani, hogy a valóság milyen elemei szűrődtek a lázálomba. A leány keze homlokomon. A bátyát hallhattam rendelkezni, onnan tudtam, hova ment, s kit küldött ide. A leány nevét is bizonnyal hallottam, tán még ő volt az előző esti kacagás... De az arcát mégis honnan ismertem, mikor nem láttam soha?

A kisleány, aki reggel a jurtában megbámult, sikongatva szaladt elő az erdő sűrűjéből, bevetette magát a konyhába, be a Marika szoknyája közé, s azt nyüszítette:

- A banya... a banya...

A három leány erre se szó, se beszéd, bebújt az asztal alá.

Én előóvakodtam, s látom ám, hogy már a Bandi sziklaként áll a tábor közepén, összefont karral. Egyik kezéből feltekert ostora lógott, a hóna alá dugva. Andriska mellette, de félig a dereka mögé bújva.

Azután öregasszony károgó rikácsolása hallatszott az erdőből:

- Na hol vagytok, disznószagúak, van itt annyi arra, hogy a jó kenyeret pusztítsa, de megtalálni sose lehet, a rosseb megeszi!

S előlépett nem az ösvényről, de az erdő sűrűjéből egy fekete ruhás, kendős, töpörödött, taszítón rút öregasszony. Kezében göcsörtös, rövid bot.

- Mi járatban itt, néne? – kérdezte nagy, síri nyugalommal a Bandi.

- Méghogy én mi járatban? Mi van, baj, hogy itt vagyok? – rikácsolta. - Mi? Hanem a ti disznólábaitok mi járatban az én tündérkertemben, he? – Arra rám nézett. – Mi van veled, buggyant agyú, hálóingbe mászkálsz? Micsoda egy banda! Na hol a nagyfőnök folyton?

Nagyfőnök? Azután felderengett, a régi világban hívták főnöknek azokat, akiknek mások szolgáltak, vagy valamiképpen másokat irányítottak, igazgattak. Volt belőlük sok, s élet-halál urai voltak. A banya folytatta:

- Mi? Hol van? Hogy a fene szakadjon a májába annak is!

A Bandi akkor cserdített egyet feléje az ostorral.

- Hogy szitkozódol te a Táltos bátyáról? Kiverem a fogadat!

A banya ekkor botját kezdte rázni.

- Hogy reszkető térdekre ne hulljatok már mind az előtt a román hajléktalan előtt! Pupákok! A vén disznó hülyének néz titeket, de jól is tudja! Havi félmillió vaskoronát markol rajtatok! A keze eltörne bele! Van itt pénz, málészájúak, csak nektek nem jut belőle! Oszt még te akarsz megcsípetni engem az ostorral? Majd megcsípetlek én mindjárt! – visította, a botját magasra emelve.

A következő pillanatban a tisztást elárasztották a darazsak. Dongtak körülöttünk, nem győztük hajtani őket, Andriska futni kezdett a jurta felé.

- Háháháhá! – röhögött a banya. – Adok én nektek, pusztuljatok, semmirekellők!

Nekem eszembe jutottak a konyhában bujdosó leányok, azzal inkább a banya felé kezdtem futni, hogy lecsapjam. A Bandi utánam, de nem tudtam, azért-e, hogy segítsen, vagy hogy megállítson. Mégis, kiféle ez az öregasszony, hogy így mer viselkedni egy Táltos hatalmának árnyékában?

S hogy ezt így elgondoltam, valóban olyan fekete árnyék vetődött ránk, hogy egy pillanatig azt hittem, megvakultam. A ragyogó napsütés, melyet még a tenger darázs is alig sötétített el, semmivé lett, megfeketedett az ég, s már láttam is a Táltost az ösvényen felénk sietni, az ég felé emelt bottal; aztán lesújtott, s borzalmas felhőszakadás esett a nyakunkba. A darazsak eltakarodtak. Épp bőrig áztam a lenge ingben, mire az eső is elállt, a felhők pedig perc alatt elenyésztek.

De akkor már a két vénség egymással szemben állott.

- Adjisten – így a Táltos.

- Adjon az Isten, bátyám – felelt rá a banya egész kezesen. Kendőjéből ütemmel csöpögött a víz.

Szóval így állunk, ilyenféle vagy, szemtől szembe már nem mersz neki szitkozódni?

- Azért jöttem, hogy szóljak, szedd ráncba az embereidet! – s a botjával fenyegetett felénk. – A gyógynövényeim! Letapostak a disznóitok egy egész holdnyit!

- Kettő ár, ha van az a „hold” – dörmögte derűsen a bátya, de mégis láttam az arcán valamiféle fürkészést... egyfajta harckészültséget. – S azért kell ránk küldeni a darazsakat?

- Ez itt megcsapott, megsújtott ostorral, a rohadás vigye széllyel!

A bátya ránk nézett. Hatalmas subája már teljesen száraz volt.

- Nem sújtottalak, akkor már nem élnél! – így a Bandi, keményen. – Csak rád szóltam, hogy vigyázz a szádra!

- No, elég nagy tán a Kárpát-haza, hogy megférjünk benne – szólt békítőleg a Táltos.

- Hogy a Kárpát-haza, a hollók tépnék széllyel... újra! Mondd ezt a kanászaidnak, a te disznóid akárhova mehetnek dombérozni, az én kertemben meg nincs lába semminek!

- Meg fogom mondani nekik – így, nyugtatólag, a Táltos.

- Azért mondom – rázta meg a botját a banya, rútan fenyegető pofával, ezúttal egyenest a Táltos arcába!

Annak szeme se rebbent, s a szörnyű öregasszony térült, fordult:

- Adjisten – morogta a foga között, s azzal eltűnt a sűrűben, épp amerről jött.

Én egyből a konyhába térültem, hogy a hős védelmező szerepében megvigyem a hírt:

- Elment, no. Semmi, csak néhány darázs.

Azzal a leányok előbujdostak, a bátya pedig derűsen szólt mögöttem:

- No látod, hát ez a banya...

Hogy reánéztem meglepve, a szeme egyetlen, szinte észrevehetetlen villanással vallott, hogy elárulta magát. A banyáról csak az álomban beszéltünk! Térült is egyből az egyik jurtába, de én meg utána, nem hagytam magam.

- A tegnapi lázálmomban akkor te voltál? Tényleg veled beszélgettem, itt a tűzhelynél?

- Bent feküdtél a jártában, nagy lázban – dünnyögte.

Elébe térültem:

- Az álomban! Veled beszélgettem?

- Nem velem, a kivetülésemmel... Én akkor már úton voltam a Csobogóshoz. – Vállamra tette a kezét. – Tudod: álom, babona, vágytól szőtt káprázat az egész valóság es.

Megkutatta arcomat, majd így zárta a beszélgetést:

- Holnap disznyókat őrizel...

FOLYTATÁS ITT >>

5 komment

Bujdosó 5 - A hurok

2016.08.07. 12:01 dangbird

Bujdosó
5 - A hurok

A FALUBÓL azután a Táltos nem a barlanghoz vezetett vissza, hanem egy másik szállásra, egy erdei tisztáson. Itt már több nyoma látszott az emberi élhetésnek: négy nagy, kerek jurta, meg egy kisebb sátor, mellette hosszú asztal, padokkal, fölötte tetővel, s még utána konyha, tűzhelyekkel, búboskemencével. Fent, két összehajló fa törzsén támaszkodva egy nagy vizestartályt is észrevettem ott. Odább, de nem sokkal, egy rénfa. Mi az, itt is vágnak disznyót, nem csak falura hurcolják? S szerte, a tisztás szélein néhány féltető, a legjobban félreesve pedig még egy budi is, meg egy agyonrozsdállt lakókocsi, tán még az Armageddon előttről. Ember: sehol, de még kutya sem őrizte a holmit. Igaz ugyan, hogy az ilyenfajta erdei szállásra nemigen bukkan rá, aki a járást nem ismeri.

A bátya menten rám parancsolt:

- No, hasigass fát, ott van hozzá rönk, aztán rakjál es tüzet középre. – Pedig jócskán világos volt még.

Én meg azután a tűz füstjében pácolódva azon kezdtem tanakodni, hogyan fogom kimosni több napja viseltes ruhámat, főleg a kapcát, alsógatyát, minthogy váltóruhám nem volt még. Megkérdeztem volna az öreget, hogy egy olyan zőld köpeny juthatna-e nekem is, dehát a Jóska, a másik faluróljött se olyant hordott. Tán majd megkérdem tőle, egy-két napig még elfér rajtam ez a rend.

Hogy a lángok végre takarosan fellobogtak, a bátya csak reábökött a tűzhely melletti bográcsállásra pipaszárával, odarakatta vélem azt is. Nem szerette használni a kezét, ha szolga volt körülötte, azt már észre kellett venni. Az ennivalót is előhozatta a konyhából, de a tűzre még nem rakatta rá, bizonnyal várunk még valakiket.

Hej, Bujdosó, itt jobb, ha megszokod a rendszertelen evést, alvást! Hiszen minden állatnak más a napi üteme, ráadásul éjszakázást is rád bízhatnak...

- Aztán hova fogsz beosztani, bátyám, milyen barom mellé? – kérdeztem egyszerűen, hogy a kondért letettem a tűz mellé, melynek fodrozódó lángjai közé úgy bámult az öreg, mintha a moziban látna valami izgalmas történetet. – A birkához értek, a lóhoz, marhához valamennyire, a többihez még úgy se, sze láthattad.

Szítt a pipából, közben bólogatott maga elé.

- Majd holnap reggel megkapod a pozíciódat – füstölögte az arcomba gyöngyfehér fogkerítésin át, mit csak most vettem észbe. Hogy lehet valakinek, aki dohányzik, ilyen fehér fogsora? Biztosan bűbáj ez is, s rosszalló érzés kerített tőle hatalmába. Csalásnak, istenkísértésnek éreztem, hogy egy Táltos a varázserejét, amit az Isten szolgálatára kapott, ilyen csalafintaságokra is használja. Őriztetni a disznyót a bottal, s úgy, hogy közben még nála is maradjon? Hát miért nem szúrkod le belőle erdőn-mezőn százat, s akkor nem lenne szüksége „a Népre” se, ahogy hívta szolgái s azoknak szolgái seregét!

De hogy a felszín alatt a lényeg mindig lassan mutatkozik fel, hát nem kérdezősködtem és nem alkudoztam sokat, pedig száz kérdésem lett volna. De a bátyát mindig egy láthatatlan erőtér vette körül, melyen az ember óvakodott átnyúlni, vagy csak átszólni is... Tán vagy csak én képzelném, én illetődtem meg úgy, hogy varázserejű Táltos mellett szolgálok?

- Szükségem volna lassan egy váltás ruhára is.

A bátya isment bólogatott.

- Majd megoldjuk azt is.

- Hogyan?

- Nem tudom! – morrant rám úgy, hogy menten megszűkült tőle a gyomrom. – Majd megoldjuk...

Ott van az az erőtér, nem csak te képzeled, Bujdosó! Kilences a csillaga néki, nem szereti, ha sokat háborgatják...

Emberek érkeztek végül, négyen is, három zöld s egy fekete köpenyes, de nevüket se vettem, épp csak adjistent szóltak s utána levegőnek néztek ezek is, maguk közt tréfálkoztak. De legalább a kései ebédnek való rákerült a tűzre. Jellegzetes pásztoreledel: szalonna, hagyma, paprika, tészta. Az evéshez megcsendesűltek a pásztorok, s utána is kevés beszédűek maradtak, pedig a végére pályinka is került, de nem az az úrias, amit korábban kóstoltam, hanem erős, karcos ital. A Táltos a tűzbe meredt, nem szólt, nem evett s ezúttal nem is ivott.

Nékem meg épp csak harmadszor nyújtották oda a pásztorok a butykost, s azzal hatalmas rosszullét gyűrt le: letettem az italt s szaladtam a budiba, hogy nem is tudtam még, merről felől fog jönni az áldás. Végül aztán a hányás nem vett rajtam erőt, de igen nagyon émelyegtem, a víz kivert s szédültem is kissé.

Ahogy előkerültem, a bátya szeme már rajtam is volt, s békésen szólt:

- Nem vagy szokva a mi kosztunkhoz, te legény, de az italunkhoz, sőt a vizünkhöz se!

A pásztorok is engem néztek, az egyik oda is szólt:

- Megmaradsz-e valahogy azért, ugye?

- Nehéz neki a pásztortészta – dörmögték aztán egymás között, de nem gúnnyal, inkább közönnyel.

A bátya felállt, odacammogott hozzám, homlokomra tette a kezét, amitől menten úgy éreztem, minden bajom elmúlt. Sajnos ez csak egy percig tartott, utána kezdett megint erőt venni rajtam a szenvedés. Az öreg azt mondta:

- No, menj hátra a konyha mögé fürdeni, aztán viszek neked valami tiszta ruhát, s bent a hátsó jártában lefekhetsz.

Úgy is lett. A tiszta ruha ugyan csak egy bő, hosszú ing volt, amilyent leginkább az asszonyok szoktak otthonra viselni némely vidéken. Amit eddig hordtam, az öreg lehúzta a kötélről, ahova terítettem, s bedobta egy lefedett, nagy dézsába, melyben már egész halom szennyes ruha ázott.

- Majd kimosod, ha jobban leszel – szólt, azzal bevezetett a legszélső jurtába. Fekhellyel kínált, egy nem épp tisztának látszó takaróval, oszt mint a barlangban előző nap, hüvelykjét tette harmadik szememre, s azt mondta:

- Aludj...

De még sokáig hallottam odakintről az emberek beszélgetését, ha a szavak értelmét a láztól nem is foghattam fel, inkább csak félálomban, de így is éreztem a bátya pipafüstjét, melyet a jurta légteribe hagyott, egyszer csendülő, ifjú női hangot is hallottam, amitől megmozdult bennem az érdeklődés, de aztán visszaadtam magam a láznak. Ezt ki kell feküdni, mihamarabb, nem akarok mostmán mindig kásapusztító maradni, hadd álljak be végre egy nyáj mellé...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. A láz még tartott, de sokkal jobban éreztem magamat, csak olyan kótyagosan, mintha ködös és álomszerű volna a világ. A fülem zúgott. Nem tudtam, hogy még vagy már van világos. Odakint csend honolt.

Kiléptem az ajtón. Csípős hideg fogadott odakünn. A bátya egymagában ücsörgött a tűzhely füstölő romjainál. Hogy megérzett vagy megpillantott lelki szemével, félig hátrafordulván odaintett magához. Ahogy a hidegtől és láztól remegő térddel lerogytam a szomszédos rönkre, reámnézett s szólt:

- No, máma te már nem kapsz pozíciót, nem tudlak kipróbálni. Látod, mindig az utolsó pillanatban alakul az élet, sztá az emberek kárhoztatnak, hogy miért nem tudhassák előre, ki mikor, merre fog szolgálni? A nagyobbik Jánost ugrasztottam hajnallal a nyájhoz, melyhez rendelni akartalak. Az meg nem tudta, hogy kerülök az erdő túlfelire, dehát csak  a kivetülésemet küldtem oda, így tudtam megoldani, hogy szólhassak neki, utolsó másodpercben... – Aztán látta zavaromat, és legyintett: - Van odaát a Csobogósnál most annyi ember, fele csak henyél tán...

Szokatlanul beszédesnek találtam ma reggel, hát felbátorodtam:

- Mennyien szolgálnak itt, bátya?

Vállat vont.

- Nehéz azt megmondani. Százhúsz ember biztosan van. De azt én mind nem tudom kezemben tartani, van több koordinátorom. És nem mindenki él itt, van, aki faluról jön beugrónak napszámba, sztá különben az asszonyokat, sihedereket, kisbojtárokat hova számoljam? Meg odalent a banya népségét, akik a gyógyfüvet termesztik, katyvasztják? A Hivatal szerint egy cég vagyunk.

- Banya?

- Majd meglátod... – legyintett.

- Mire jó ez a nagy jövekedés-menekedés-szervezkedés, miért nincs állandóan két-két ember minden nyáj mellett?

- Voltál te már egy emberrel összezárva egyedül, hetekig? – nézett rám merőn. – Egymásnak mennének azok, előbb ököllel, aztán ostorral, végül fokossal, nyakamra hoznák a Békeőrséget, fönn Budán meg ráncolódna a sok szemöldök, akiknek mi csak számok vagyunk egy képernyőn.

- Sze miért ilyen vadembereket gyűjtesz magad köré?

- Lássad – dörmögte egész mélyen és halkan és lassan – azután ilyen szelíd legényekkel, mint te, hogyan védem meg ezt a roppant értéket, ha jön egy rakás haramia? Nemcsak a pénzbeni érték, pótolhatatlan ez a vérállomány, amit itt kitenyésztettem, s fél évszázad munkám van benne. Nomeg a másik, bármilyen vadak ezek az emberek, azért szeretnek néha ágyban aludni, társaságban lenni, asszonnyal hálni...

- Azt lehet a mezőn is – feleltem.

- De nem ám úgy hálni – szólt nevetve – mint ahogy te azt egyből elérted tizenhat éves fejjel! Hanem úgy... Majd meglássad, ha lesz asszonyod. Anyátlan vagy te, az a bajod, azért esz a fene a nők után...

S mintegy újabb varázslatra, a Marika kilépett az egyik ösvényről, egyenest felénk tartott a tisztáson, szokásos, tartózkodó mosolygásával. Hogy odaért hozzánk, meghajolt a bátya előtt, de engem már úgy köszöntött, hogy csókot nyomott az orcámra s én az övére...

- No hé, mi ez a búgatás? – szólalt meg mögöttem a Jóska...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. A láz még tartott. Körülöttem a világ ködös és álomszerű. A fülem élesen csengett. Álmodtam csak az előbbi beszélgetést a bátyával? Éppolyan valóságosnak tűnt, mint a jurta most körülöttem...

Kibotorkáltam, a bátya a tüzet piszkálta botja végével. Kizsarolt még belőle néhány apró lángocskát. Csípett a hűvös. Szólítás nélkül mentem oda, s egyből kérdeztem:

- Kint voltam az előbb, vagy csak álmodtam, ugye?

- Egy órája ültél itt s beszélgettünk. Azután egészen megsápadtál s visszatámolyogtál a vackodra, a láztól már félig öntudatlan.

- Itt volt a Marika meg a Jóska is?

- Senki se volt itt, az esti váltásig nem is jönnek. Képzelegsz a láztól, jobb lenne, ha nem koslatnál... – S leültetett.

Tétován, láztól kábán nézelődtem, tekintetem a rénfára esett.

- Szoktatok itt is vágni?

- Szoktak néha az emberek, de én nem nagyon szeretem azt. Mindég körülöttünk marad napokig a disznyó lelke; nem azért, hogy kísértgessen, hanem mert annyira szeretett itt élni velünk, hát nehezen megy el, sztá néha első adandó alkalomra jön es vissza szopós malac képibe.

Ohó. Ha már ide forgott a szó... Kiböktem:

- Igaz az, bátya, amit a faluban mondtál, hogy te nyolcszáz évesnél több vagy?

- Te es több vagy nyolcszáznál, nyolc milliónál es.

- Sze mindenki tudja azt, de úgy értem, egy testben élsz azóta?

- Igen, és nem. Ezt te nem értheted. Te es testet cserélsz hét évente.

Két ifjú asszony jött ugyanazon az ösvényen, ahova korábban a Marikát képzelegtem, ugyanolyan sötétkék ruhában.

- Álom ez, vagy valóság? – kérdeztem hirtelen az öreget. – Vagy valami babonát tettél rám tegnap este?

- Álom, babona, vágytól szőtt káprázat az egész valóság es – felelt rejtélyesen.

Az egyik ifjú szépség a konyhába térült, ott tett-vett, a másik odajött hozzánk, telt idomú, kerekarcú, mosolygós, s a bátya igen megörült neki. Csókot váltott vele, átkarolta a derekát s úgy mutatta be:

- Ő itt a Sari, az egyik kisunokám. No, már nem olyan kicsi – hunyorított – a legszebb korban van...

- Ugyan, apó – nevetgélt az. – Úgyse te fogsz férjhez adni, ahhoz megyek, akihez óhajtok...

- Mondtam én valamit? – tárta szét kezeit nevetve hárítkozván az öreg. – Csak annyit, hogy ez itt a János, most állt közibénk, csak még akklimatizálódik, sztá gyengélkedik szegény.

Fene ezt a sok idegen szót!

- Most felállni is alíg bírok a láztól, nemhogy hajlongani, ha megbocsátasz – így én a lyánynak.

- Hát miért nem fekszel le? – kérdezte az. S következő pillanatban már a jurtában voltunk. Álom ez még mindig, gondoltam, lázas álom. A leány ágyra fektetett, de nem arra, amelyikre előző este a Táltos, hanem a bejárat felől esőre, aztán kedvesen simogatta homlokomat, míg álomba nem merültem tényleg...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem...

Mi történik itt? Hányszor fog ez még ismétlődni?

Azon az ágyon feküdtem, ahova az álom-lány fektetett. Akkor az is valóság volt, miben erősen kételkedtem, vagy ez még mindig az álom...

Nem törődtem gyengeségemmel, kótyagos fejemmel, a csípős hideggel, kirohantam egyenest a tisztásra. A bátya és a Sarolta a tűzhelynél ültek, a másik leány vagy asszony a konyha körül tett-vett.

- Mi történik itt? – kiáltottam a Bátya felé. - Hányszor fog ez még ismétlődni?

- Ha nem kelnél elő állandóan, hanem kialudnád a lázat, magadhoz térnél, oszt nem es hallucinálnál többet se. Elébb es a Sari támogatott vissza a jártába. Menj és aludd ki magad.

De tudtam, nem mond igazat. És borzadozva úgy éreztem, az egyetlen szalmaszálat, melyet a Jóisten vetett nekem nagy, Bujdosó nyomorúságomban, most gonosz hatalom rántotta ki a kezemből, ha a bátyában sem bízhatok. Nem lehet Fekete Táltos, ha egyszer a Megváltó Királynak szolgál, nem lehet... Vagy hazugság az is? Nem lehet...

A fülcsengés bántó, éles hangtalan zúgássá változott, fejemben nyomás, kavargás. Az öreg odajött hozzám, egészen kemény, szigorú tekintettel, vállon ragadott, cipelt-húzott a jurta felé s egészen halkan súgdosva szólt:

- Sztá ne hidd, hogy mindent értek én, amit csinálok, az összes varázslást. A Legbelülvaló műveli azt, rajtam át...

Ájultan estem a bátya lábai mellé.

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Aztán eszembe jutott a tegnap este, s lassan felderengett a lázálom is. Tudtam, vagy tán csak reméltem, hogy ez már a valóság.

A jurta ajtajában leányka állt, tíz-tizenkét éves forma, s meredt szemekkel, mintegy riadtan nézett rám, hogy felébredtem. Bizonyosan nem vagyok szívélyes látvány ennyi sok láz után:

- Ne félj, nem eszek kislyányokat – szóltam rá, s erre megperdült, kacagva kiszaladt.

A szabadba léptem. A csípős levegőnek nyoma sem volt, kellemesen langyos, napsütéses reggel fogadott. A fülcsengés elmúlt. A bátya sehol. A tűzhelynél, hova a kisleány szaladt, a Bandi ült, Andriskával. A konyhában a Sari forgolódott – meg a Marika...

A térdemen ütődés nyoma, az álombeli ájulástól...

>> FOLYTATÁS ITT >>

1 komment

Rosszkor, rossz helyen

2016.07.23. 18:31 dangbird

Avagy ez történik, ha az ember filmforgatáson nem áll ki időben a kocsijával a kordonnal lezárt parkolóhelyről...

btf2.jpg

Vissza a jövőbe 2!

...bocs, hogy késik a Bujdosó folytatása, nagyon nem akar jönni, de fel nem adtam! Maradjatok a gép előtt...

4 komment

Bujdosó 4 - Marika

2016.07.04. 10:11 dangbird

Bujdosó
4. Marika

VÁRTUK, hogy gyüjjön a kanász, s véle az a Marika, reggelit kerekíteni.

Jó csipős hideg vólt, hajnalon esett az eső. A Jóska újrarakta a tüzet. A bátya csak bejelentette, hogy a csürhéből három disznyót én fogok lehajtani a falura véle, s aztán hallgatott egész reggel. Nem úgy a Jóska, jártatta a száját, fecsegett a népről, mintha tudnám, kikről van szó; ő árulta el, hogy a kanászt, aki gyün, Péternek híják s hírből sem ismeri a tréfát. A Marika meg így, a Marika úgy, mondogatta egyre – talán az ő galambja, gondoltam...

S végre meghallottuk az erdőből a csürhe hangjait, s hogy a szél arról fújt, szaguk is megelőzte őket; végre aztán feltűntek az első mangalica kanok, sebesen szedve lábukat az ismerős pihenőhelyet megpillantva, s hátuk megől jött a duruzsoló füttyögés, mély hangú ember türelmetlen pattogása:

- Cö, cö... Hö, hö! Ne te, ne... Ne, az anyád teremtésit... Hozzád súttok, ha nem megyel, bitang...

S disznyósivítás, betartotta a szavát bizonnyal, s bottal odahúzott valamelyikre.

Csengő női kacaj, s aztán mán ott is voltak, sötétzöld Hún köpenyes, alacsony, köpcös ember, kopaszon, hátul rövid varkoccsal, s kis kocsit húzva maga megett. Mellette vidám leány, vagy talán ifiasszony, bolond világ volt ez, meg nem mondtam ruhájáról senkinek, hogy házas-e. Kendő ugyan nem volt a fejin, de szoknyája, inge asszonyosan sötét színű s kevés cicomájú.

S hogy a Jóskával meglátták egymást, igen megörültek, a legény már kurjantotta is:

- Aztán lesz-e reggeli még ma, vagy éhen veszünk?

- Lesz, lesz, hoztam még pityókát is, adj isten! – De ez mán nem csak neki szólt de nékem s a bátyának is, aki bozontos szemöldöke alól, meredten figyelte az ifjak bolondozását, mintegy gondterhelten.

Amint odaértek hozzánk, a kanász, a Péter kezet rázott a Jóskával, a Marika meg még csókot is váltott véle, csak úgy orcára.

No, Bujdosó, ettől nem lettél okosabb! Dehát mit esz a fene, amint meglátsz egy fehérnépet! Ráadásul idősebb is nálad, vagy hat-hét évvel. Legyen eszed s türelmed, gyün majd neked való... Nem volt az a Marika szép se, csak kedves és takaros, ártatlan teremtés, sudár, vékony csontú, szöghajú, leányos alkat: az ilyenről megmondhassa bárki ránézésre, hogy gyermeket még nem szűlt.

A bátya felé aztán mindketten hajlongtak, a Péter meg odagyütt hozzám bemutatkozni, szúrós pillantása volt annak is, s vasmarokkal ugyancsak megszorongatta a kezem, pedig paraszt vónék, kapanyél gyúrta férfivá a markom, az a szerszámom nékem s nem billentyűzet meg érintő képernyő!

A Marikának csak felém rebbent a tekintete, de egész zavartan, s ment is vólna dólgára, de a bátya odaintette, s egyik karját felé nyújtotta, a másikat felém:

- Ez itt a János. Ez meg itt Marika. – De úgy, mintha ippeg összeadni készülne minket.

Marika ugy hajolt meg, könnyedén, ahogy előttenap a Banditól láttam.

- Én nem tudom, hogy járja – néztem zavartan a bátyára. – Hogy mikor kell így hajlongani...

- Így, a – felelt rá nevetve a Jóska. – Ahogy a Marika csinálta.

S azzal én is megpróbáltam legelőször a pusztai emberek ősi idvezlését, s a Marika is csinálta vélem isment, zavart mosollyal. Aztán ment is a dólgára, hámozni a hajmát s a pityókát.

Már jól fenn volt a Nap, mire reggeli került, s közbe a Marika meg a Jóska fecsegtek egyre, leginkább a népről. Csudáltam a Jóska képességit, hogy mindenből tréfát tudott kerekíteni. S közben, dacára annak, amit a bátya szólt tegnap, ott tébkezelt egyre, besegített a főzésbe. Közbe meg megtanúltam, hogyan a járás a közeli forráshoz, ahonnan vizet vettünk.

Az öreg nem evett vélünk most se: hát négyen űltük körül a tüzet, s nem volt se ima, se áldás, csak ettünk, mint a vadak. A Jóska a száraz kenyérből is aprított a paprikás-gombás pityókába, hát követtem a példáját, így mégis könnyebben csúszik, ha megszíjja magát a szalonna zsírjával.

Hogy ettünk, a bátya magához intette a Jóskát és a Pétert, s elparancsolta őket másfele.

- A Csobogóshoz lementek, ott van az öreg Virág, az megmondja, hol leszen a helyetek pár napig.

Elköszönés most sem volt, csak dólgukra indultak, s a Jóska még komiszan reánevetett a Marikára, amitől engem tört a frász, de miért? Hogy ez a kettő ilyen jól megérti egymást? Kutya bánja! Ilyen szörnyű az ember, hogy tudja irigyelni a más boldogságát, ha magának nem jut!

Hogy a Jóska elment, forrt csak bennem a vér, hogy közelegjek valahogy én ehhez a Marikához, bár mivégre? Tépelődni nem volt időm, az öreg rámutatott három disznóra, azok engedelmesen félreügettek a csürhétől, a botját leszúrta az erdő közepén, reátette kalapját (aminek eddig hírit se láttam):

- Őrizd a csürhét! – intette meg a furcsa bálványt, amit rögtönzött, s azzal elindultunk. A disznyó mind odahúzódott a bot köré, ott turkáltak.

Oszt nekem kellett hajtani azt a hármat, mit a faluban a mészárszékre szántunk, s ugyancsak kergetett a frász, mert nálunk erdők híján az ólas tartás járta, oszt disznyót még sose hajtottam, de restelltem bevallani azt, hisz akartam, hogy megtalálják bennem a számítást. Az öreg néha besegített, füttyigtetett két szólamban, s egyszer mondta:

- Majd megtanulod.

Amire igazán nem vélhettem, hogy a füttyre gondol, vagy a disznóhajtásra, hisz nem kellett ahhoz Táltosnak se lenni, hogy akárki meglássa: nincs benne készségem.

Én meg odafele úton azon kaptam magam rendre, hogy egyre a Marika jár a fejemben. Mit akarsz te, Bujdosó? Öreg is hozzád, nem is szép, nem is mézes, olyan kis félszeg, tartózkodó, nem néked való! Tán férjnél is van, vagy a szíve már a Jóskáé... vagy másé!

Még félúton sem hajtott a Nap a delelőre, megérkeztünk a faluba, melyet a dombtetőről láttam előző este. Új építésű volt, látszódott, sehol nyoma a régi világnak, se beton, se villanyosság, s az emberek mindenfelé ízesen-parasztosan beszéltek, miközbe boccangattak, emelgették kalapjukat a bátyának, akit látásból ismertek bizonnyal.

Megálltunk egy görbe kerítésnél, s a bátya megzörgette a kiskaput botjával.

Botjával?! Dejszen azt odahagyta az erdőbe!...

Kutya rontott elő, bőszen vakkangatott. A bátya csak mordult egyet, mire szűkölt s elhallgatott.

Erőst kopaszodó, kövérkés ember gyütt a tornácra, az a fajta, akiről valahogy izibe lerí, hogy hentes és mészáros. Amolyan városias, ujjatlan szürke, piszkos ing volt rajta, s kezit törűgette egy zsíros-véres-mocskos, valaha fehér rongyba, miközben kaput nyitott.

- Adjisten! – S kezed adott nekünk.

- Nem disznóláb! – szólt nagy hangon a bátya, majd intett, s én befelé tereltem a három jószágot esetlenkedve. Az egyik mindenáron homlokegyenest haza kívánt szaladni, a bátya fittyentett utána, amire kezesen beügetett vesztőhelyire.

- Ennek a háromnak vólna itt fekvőbeteg-kezelés – szólt az öreg. – Mikorra vólna jó?

- Holnapon hajnallal nekiállhatok, estére kész, ha áthívok pár embert, ugye nem bánod?

- Má mire bánnám?

- Hát hogy meg kell vendégleni őket.

- Három ekkora mangalicából csak jut... Különben ne siess, eltelik két-három nap, mire szekeret tudok küldeni... Sajnos visszafele már nem jőnek saját lábon...

Amire nevettünk.

- Hallod-e! – szólt hátra a mészáros asszonyának, aki előjött a hátsó kertből. – Holnap a Fenséges Király vendégei vagyunk disznyótorra!

- Összeütöm úgy, megnyalod a lábad ujját is! – nevetgélt. – Ezeknek a disznyóknak olyan ízük van, bátyám... Miféle bűbájt űztök vélük...

- Kint vesznek egész nap az erdőn! – feleltem rá. - Eszik, amire kedvük támad, dagonyáznak, vígan vannak.

- Te vagy az egyik kanász? – kérdezte a mészáros. – Még nem láttalak...

- Nem vagyok én még senki se! – feleltem rá. – Tegnap óta szolgálok a bátyának...

- Na öcsém, megfogtad az Isten lábát! – így az, s megfürkészte arcomat, de nem tudtam mindebből eldönteni, hogy gúnyosan mondja-e avagy elismerően.

Az öreg meg közben odalépett a disznyókhoz s azt mormogta:

- Köszönjük, hogy éltetek s hogy halálra adjátok magatokat értünk! Véreteket, csürhéteket tisztességgel gondozzuk, tovább éltetjük – s visszavárunk benneteket es!

Egy pillanat csendben álltunk, s az egyik disznyó visított egy furcsát, nem panaszosat vagy éheset, hanem olyan hangnembe, mit még sose hallottam.

S hogy azután nem időztünk sokat, elbúcsúztunk s eltakarodtunk, ki a faluszélen elénk szaladt egy fekete fejkendős öregasszony, s már messziről rikongatott a bátyának:

- Jaj, bátyám, úgy örülök, hogy ide tértél, nagyon kéne, hogy megsegítsél! Hála a jó Istennek, a magasságosnak, hogy itt látlak, a faluba... Már arra gondoltam, megkutatlak valahogy, téged vagy a nénét, az erdőben vagy azon túl...

- No – csitította a bátya, ahogy odaértünk. – Hát mi a gond?

De láttam már az öregen, tudja, vagy legalább sejti, hogy mit akar az asszonyság.

Az tartózkodóan rám pillantott, majd fojtott hangon elkezdett halancsázni:

- You see, my cattle has been mesmerised! Her milk is tainted with...

- Mondhatod magyarul, ez a legény tudhat mindent es!

- Megbabonázták a tehenemet, hogy a férgekre adná az ég az ördöngöst! Macskával jöhetett át a rontás, de egyiknek se babonás a szeme a szomszédságba! – magyarázta fontoskodva. – Véres a teje a lelkemnek, már tizedik napja, nem merjük főzni se, nehogy minket is megrontson... Locsoljuk ki pocsékba! Tudnál-e valamit tenni, hogy elmúljon az átok? Megnéznéd a tehént?

- Nem érdekel engem a tehén – így a Táltos. – Hanem hozz nekem abból a tejből! Gyümölcséről a fa.

Az öregasszony térült-fordult, s hamarost egy egész nagy kannányi tejet cipelt által az udvaron.

- Nem kell annyi, elég egy csepp! – szólt az öreg.

Azért a kanna csak megérkezett, s a bátya belemártotta kezét, majd megszaglászta a rózsaszín tejet, bele is nyalt, aztán hatalmasat köpött, s köpködött fél percen át az út közepire.

- Esztá takarosan megbabonázta valaki! Phej!

- Kicsoda?

- Majd mindjárt meglássuk...

Azzal újra a tejbe nyúlt, a sok köpet közé fröcskölt a porba, majd a botját erősen marokra fogta, s rettentő erővel püfölni kezdte a mocskot. Lassan, komótos ütemben, de írtózatosakat odasózva.

Kisvártatván pedig az utca túloldalán nagy zörgés támadt, egy ember jajveszékelt, s azután fel is tépte a kiskaput, előrontott az utcára. A bátya egyik ütésére lekushadt a Földre, de már tápázkodott is fel, s meglátván minket, halálra váltan osont felénk kétrét görnyedve:

- Jaj, hát te csinálod ezt! Miért versz engem, öreg, miért varázsolsz ilyet? Te ördöngös, te feketetáltos, te!

Az öreg odasújtott még kettőt a tejnek. Az ember arca eltorzúlt a fájdalomtól, inge porzott.

- Ne csináld, hagyd abba!

S lefogta volna a Táltos karját, de hiába. Újra lesújtott.

Az ember zokogva a földre vetette magát.

- Hagyd abba, hagyd! – Majd felvetette fejét. – Soha többet nem csinálok ilyet, esküszöm! Megesküszöm!

A bátya akkor levetette botját a porba. Az ember még egyszer összerándult, majd remegve kezdett feltápászkodni. Az öreg karjánál fogva segítette fel, azazhogy inkább fölrántotta:

- Hát minek csináltad, mi?

- Te voltál, hogy a holló kaparja ki a szemed! – támadt neki az öregasszony. - Hogy az öregapád kikeljen a sírból, s addig gyötörjön...

De a bátya szigorú pillantása megcsendesítette.

- Az is fekete bűbáj, amit most te csinálsz, semmivel se jobb. „Áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak...”

A bátya nyakon ragadta az embert hátulról.

- Hát te meg minek csináltad ezt?

- Minek? Minek?! Mit ártottam én tenéked! – így az asszonyság.

- Hát nem tudod? – nézett rá a szembeszomszéd, őszinte meglepetéssel.

- Tudja a kánya, honnan tudnám!

- Hát akkor majd este átjössz egy békítő pályinkára, oszt elmondom.

- Békítő, békítő, az öreganyád, hát a tehént mi leli? Meggyógyul most mán? – nézett agghodva a Táltosra. – Elmúlik a rontás?

- Elmúlik az majd akkor, ha megbocsátasz ennek – intett busa fejével az átkos szomszéd felé.

- No jó, még ez estve szót váltunk, de csak békében – enyhült meg az asszony, de éreztem, inkább csak a bátya felé játssza magát egyelőre. Aztán sarkon fordult, s fürgén beügetett a házba.

Az öreg csak fejével intett a szomszéd felé, s az menten elkotródott, nagy szégyenben.

Az öregasszony meg előjött egy nagy-nagy füzér gyöngy fehér fokhagymával, csupa szép, kövér fej. S a Táltos felé nyújtotta, aki fejét lehajtotta, s úgy akasztódott nyakába az ékesség. A mozdulat közben még az illat is megcsapott, jó szeszes, erős, de ízes fokhagyma!

- Ha bármivel szolgálhatok még, csak egy szavadba kerül, bátyám – hálálkodott az asszony. – Van a háznál minden, ami derekas parasztudvarnál kerül!

- Megvan mindenünk, köszönjük – dörmögte a bátya. Azután egészen ünnepélyessé lett s úgy szólott: – Táltoskirály Negyedik Béla óta tiprom a Kárpáthaza Szentföldjét, Mátyás király es nagy becsben tartott, udvari püspököt mívelt belőlem, de ilyen szépen még nem koszorúzott meg senki!

 

>> FOLYTATÁS ITT >>

4 komment