HTML

A blogger neve: "ádáz próféta"

Friss topikok

  • dangbird: @Kither Deckel: Ez mire vonatkozott? (2019.08.15. 14:40) Kupaktanács
  • Erich: Somlósi Lajos anyagai szerintem a legjobban csak az vele a probléma,hogy nagyon kevés ember jut el... (2018.12.23. 18:55) Újra az egészséges étkezésről - olvasói levél
  • vpetibp: Azért az emberiség kollektív tudatalattijában minden megvan szerencsére! Aki túléli, az majd hozzá... (2018.11.27. 11:26) Napkitörés
  • vpetibp: Zseniális! Igazi kockaháború!!! Éljen a Lost Vikings :) (2018.11.27. 11:22) Hekk-háború
  • spike_spiegel: A tükör nélküli gépekről mit gondolsz? Mondhatni még viszonylag gyerekcipőben járnak, de valószínű... (2018.08.01. 09:04) Munka fotólaborban, az ezredfordulón

Címkék

13 (1) 2010 (1) advent (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) karácsony (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) Luca (1) master (1) movie (1) népmese (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

Az aranyszőrű nyulak

2019.11.13. 11:31 dangbird

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdaember, annak voltak nyulai. Egy reggelen, ahogy kimegy az ólakhoz, látja ám, hogy az egyik anyanyúl csupa aranyszőrű fiókát ellett! Nosza, mindjárt el is dicsekedett volna velük a kerek falunak, hanem azt mondja az asszony:

Ne szóljunk felőle, a kezibe meg végképp ne adjuk senkinek, hanem csak tenyésszük tovább, vágjuk le, ami fölös, a bőrükből varrok én szőrmét, és azt nehéz aranyért eladjuk a városban!

Úgy is tettek. Fialltak szépen a nyulak, és láss csodát, mindnek egytől egyig aranyszőrű fiókái lettek!  Meg is varrta az asszony az első szőrmét, majd a másikat, hatodikat, tizediket – gyűlt szépen a pénz, a vasárnapi asztal meg majd leszakadt a sok nyúlhústól.

Hanem a gazda meg nem állotta, hogy a komájának el ne dicsekedjék a csuda jószágokkal. Gondolta, úgyis kitudódik a dolog előbb-utóbb, hát ne ismerkedjék irigynek; még adott is a komának a temérdek arany fiókából néhányat. A Jóisten ingyen adta, jusson belőle másnak is, ketten talán többre jutnak: megállapodtak, hogy a gazda Keletvároson adja el a szőrméket, a komája pedig Nyugatvároson.

Híre ment lassan a két aranyos nyúlszőrme árusnak, és a gazda fülébe jutott az is, hogy komája olcsóbban adja a magáét, hogy inkább Nyugatvárosra jöjjön mindenki vásárolni. Megharagudott, és ő még alább adta az árat; pedig hinnye, minden másukat eladták már az asszonnyal, mindent a nyúlgazdaság növelésére fordítottak, az ólakra, a kerítésekre, a sok kutyára, hogy vigyázzanak az áras jószágokra. Azonképpen tett a komája is.

Hanem azután, hogy már nyolcadáron kínálták az aranyszőrmét, és szerte a járás abban pompázott egész télen, csak összeült a két koma egy kancsó bor mellett, és megegyeztek, hogy nem versengenek tovább: szabott árat kérnek a becses bundákért. Volt is ógás-mógás Keletvároson, Nyugatvároson – de mit volt mit tenni, megfizette a teljes árat mindenki.

Mondja aztán egyszer a gazdának az asszony: mégsem igazság, hogy ugyanannyit nyernek a vásáron komádék, mint mink, hát mégis tőlünk kapták ők is az aranyszőrű nyulakat!

Mondja pedig a komának is az ő felesége: mégsem igazság, hogy ugyanannyit kérünk mi is a szőrmékért, Nyugatváros kétszer olyan messze van, mint Keletváros, kétszer annyit kell kendnek kocsizni vasárnaponként s csak félannyi áruval, hisz amazok elébb találták fel az üzletet az aranyszőrrel.

Tanakodtak sokat, hogy mit lehetne tenni, és a koma elhatározta, hogy mérges tápot ad az éjjelen a gazdaember nyulainak. Hogy az mind megdöglik, eztán csak őtőle lehet majd aranyszőrmét venni, és kérhet érte, amennyit csak akar!

Közben a gazdaembert addig szidta, gyötörte az asszony, miért adott a komájának a fiókákból, hogy az is elhatározta: átszökik az éjjelen, és megmérgezi a komája nyulait.

Fel is kerekedtek jó éjfél után, a gazdaember dél felől kerülte a falut. Ahogy a sötétben ólálkodott a komája udvara felé, már messziről látta az aranyos derengést a temérdek nyúltól. Teringettét! Hát ennek már ennyi nyula van, mindenét a nyúlüzletbe ölte bele!

A komája meg észak felől került, és ahogy belépett az ólak közé, majd szemét vette a nagy ragyogás. Teringettét! Hát ez már mást sem tart, se lova, se tehene, nyúltejet is isznak már a gyerekei bizonnyal!

Így történt, hogy a két koma elkerülte egymást, és egyik se találta otthon a másikat. A család aludt, a kutyák meg nem ugattak, hiszen ismerték jól a komákat...

Reggelre aztán mindkettő látta, mi történt, volt nagy sírás-rívás a két háznál! Egy aranyos nyúl sem maradt meg, amelyik még szopós volt, a mérges tejtől pusztult el. Megnyúzták hát a sok dögöt, deckára bontották mind a cifra ólakat, még a kutyákat is elcsapták, de a hitelezőket így sem fizethették ki. Földönfutó koldussá lett mindkét koma, nem maradt nekik más, csak az egy szál aranyos szűrjük, amitől megszabadulni életük árán nem akartak. A környéken megmaradni nem bírtak, hiszen úton-útfélen villogtak az aranyos szőrmék minden szembejövőn, hogy egy percre feledni nem tudták, micsoda balszerencse érte őket! Ha meg elmentek másik vidékre, ugyancsak vékony volt az alamizsna: mert ki látott már koldust aranyszűrben?

 

Szólj hozzá!

Címkék: népmese

Polgár Tamás: Emberi Tényező

2019.11.09. 15:01 dangbird

robmacska.jpg

„- Egy egész generáció gondolkodását kellene megváltoztatni. Nemcsak a számítógépekről, hanem arról, hogy Magyarország nincs kizárva a világból. Nálunk is megtörténhet bármi. Most képzelje el, hogy a Terminátor 1984-ben nem Los Angelesben jelenik meg, hanem Budapesten. Mondjuk Kőbánya-Kispesten, vagy akár egy borsodi faluban. Százból kilencvenkilenc magyar felkuncogna, és rögtön kijelentené, hogy ez innentől csakis vígjáték, paródia lehet, egy csetlő-botló, lúzer terminátorral. Pedig a történet nem lenne kevésbé véres vagy érdekes pusztán attól, hogy a T-800-as a Los Angelesi Sarah Connor helyett Budapesten keresné Konnor Sárát. Attól, hogy Simson motorral közlekedne és AMD gépkarabéllyal lövöldözne, még ugyanúgy egy gyilkos robot lenne a jövőből – élő szövettel a fémvázon.

- De a Terminátor csak egy sci-fi.

- A legtöbben ugyanígy sci-finek hiszik azt, hogy valaki ma Budapesten high-tech támadást intézzen egy magyar célpont ellen. Akár olyat, amilyenre még nem volt példa a világon, és alapjaiban fogja megváltoztatni viszonyunkat a technikához...”

 

Igen, az a Polgár Tamás. A Tomketketkettő, a közellenséggé nemeshedett, jelenlegismeretlenhelyen Kanadából vlogoló, biciklikergető. Egy fórumos üzenetben néhány éve már javasoltam neki, hogy írjon regényt, és nyilván nem voltam egyedül vele, már az Army Report is kvajó volt. Bár én politikai krimit javasoltam, ehelyett lett techno-krimi (a végén egy kis politikai „velejéigkorruptságos” szállal). Ennek is megvan a szépsége.

Annak ugyanis, hogy végre nem olyan szerző nyúlt a témához, aki segghülye a számítástechnikához – illetve informatikához, 2019 van –, nincs vad billentyűzetverés után izgatott „BENT VAGYOK!” kiáltás, nem lenyomozható hívás, ha az 15 másodpercnél rövidebb, meg egyéb, amerikai filmekből jól ismert fárasztó képtelenségek. (Silicon Valleyt is azért szerettem – azért is – az első 1-2 évadban, mert szakmailag nagyjából helytálló volt.)

Sőt, nem csak számítástechnikailag – illetve informatikailag, 2019 van –, műszakilag helytálló, hanem rendvédelmileg is, amennyire kívülállóként ezt meg lehet ítélni. De Tomcatnek volt alkalma jól megismerni a hazai rendvédelmi állapotokat és folyamatokat, mind egy rendőrséggel együttműködő civil szervezet vezetőjeként, mind gyanúsítottként, többször is. „Valószínűleg az első krimiregény a világon, amelynek szerzője nemzetközi körözés alatt állt, és ezalatt kért és kapott írói tanácsokat a rendőrségtől.” (emberitenyezo.hu)

Az alapötlet rendkívül egyszerű, mégis eredeti. Pont azért, mert nem akar nagyot mondani, megmarad a valóság talaján: a főszereplő egy tök egyszerű, házilag elkészíthető „robotot” indít el bankot rabolni. Valójában csak megfog egy vidámparki műanyag macskafigurát, villanymotorokkal hajtott triciklikerekeket szerel rá, a távirányíthatóság kedvéért tesz a fejébe három kamerát és egy egyszerű kis számítógépet (mondjuk egy Raspberry Pi-t), a hasát pedig megtömi egy ETN nevű, házilag elkészíthető, nagy erejű robbanóanyaggal. Vagy legalábbis ezt mondja, és ezzel tartja a bankfiókban a túszokat és a fiókon kívül a TEK felszámolóit. Hogy van robbanóanyag, vagy nincs, az csak a könyv vége felé derül ki biztosra. De mindenesetre kijönni már bajosan tud a bankból a macskafigura az akció után, az elkövető pedig nyilván nem akar nyomot hagyni maga után, így kezdettől biztosra vettem, hogy robbanás lesz a vége. Azt nem árulom el, hogy lesz-e, de spoiler1: a pénzt a macska helyett egy oktakopter drónnal akarja elvinni a főszereplő, „hatalmas meglepetésünkre”. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt – hogyan máshogyan? Tök életszerűtlen, hogy a TEK szakértőjének ez nem jut eszébe.

De az első problémám nem is ez volt, hanem az, hogy a macska érkezésekor, a bombafenyegetés „elnyávogása” után a nyilvánvaló reakció a bankfiókban tartózkodók részéről az ész nélkül, ordítva, sikítva, egymást taposva menekülés lett volna. Ha emberi elkövető megy be, bombával felszerelve, akkor engedelmeskednek neki, és ott maradnak. De ne álljunk neki pszichológiázni, menjünk bele a játékba.

A fő baj az, hogy a főszereplő egy fajankó, ahogy a túsztárgyaló már korábban elnevezte (erről bővebben később). Amikor a rendőrség számítástechnikai – illetve informatikai, 2019 van – szakértője nekiáll lenyomozni, kivel kommunikál mobilneten keresztül a macska, már előre tudom: hiába, csak egy ...perui szervert fognak találni. De nem! Fajankó képes volt, és a macskával közvetlenül kapcsolódott össze, így aztán lenyomozhatóvá tette önmagát. Ráadásul amikor elkezdik korlátozni a mobilnet forgalmat az Oktogon környékén, csak csodálkozik, jé, mit akarhatnak – eszébe sem jut a hős hackernek, hogy az ő adatforgalmát keresik! A könyv felénél méterekre vannak tőle a rendőrök, a túszok is majdnem megszöknek, és csak utána jut eszébe VPN-t használni. Értem, hogy kell az izgalom és a fordulatosság a történetbe, de ennél nagyobb lamerség már csak az volt a részéről, hogy nem tesztelte széjjel a drónt a szlovákiai előkészületek során, mielőtt élesben bevetette volna. Még sosem merítette le az akkuját, értjük...! Voltak oldalak a könyvben, amikor szinte drukkoltam Izomagy Pékának és a TEK-nek, hogy ők nyerjenek.

A másik zavaró tényező a történetben az volt, hogy, spoiler 2: A túsztárgyaló véletlenül a fajankó volt barátnője. Ennek a történet folyásában nincs semmilyen érdemi szerepe, szinte csak „kötelező romantikus szál”, ellenben folyamatos bosszankodásra ad okot, hogy az olvasó (főleg, ha egyébként író is) arra számít, hogy ez a teljesen lehetetlen véletlen lesz majd az emberi tényező, ami a könyv végén az egész történetet „megcsavarja” (kiszámítható módon). Valójában nem. A végkifejlet kellemesen kellemetlen meglepetés, annyira, hogy el sem árulhatom, mert tényleg akkora szó szerinti spoiler lenne, hogy elrontaná az egész könyvet.

A dramaturgia „alapszabálya” (valójában csak megszívlelendő alapelve), hogy a cselekmény menetét elsősorban a karaktereknek kell alakítaniuk, nem a körülményeknek. Van azonban a történetben egy olyan véletlen, ami kifejezetten jól szolgálja alakulását: a fajankó első búvóhelye, ahonnan a macskát irányítja, ugyanabban a háztömbben van, mint az egyik túsz, méghozzá a fiókvezető-helyettes, Zsuzsa lakása. A TEK munkáját irányító őrnagy azt a következtetést vonja le „zsaruszimatával”, hogy ilyen véletlen márpedig nincs (a valóságban tényleg nincs, de pont ez a jó benne), Zsuzsa nyilván összedolgozik a rablóval – a gyakorlatlanabb krimiolvasó pedig még tanakodhat is magában: lehet, hogy igaza van? Annyi mindenesetre borítékolható, hogy Zsuzsa a kalocsai női börtönben fog megöregedni, ha túléli a macskát. Spoiler 3: és tényleg. Az igazi meglepetés az, hogy nem csak hogy két ártatlan túszra verik rá a rablást, mert az elkövetőt nem tudják élve kézre keríteni (vagy lelép a pénzzel, vagy lelép anélkül, vagy akkora fajankó, hogy végül odamegy a helyszínre és magát is felrobbantja, vagy valami más történik, nem árulom el), hanem eltussolják az egész robotizált bankrablás ügyét. Ahelyett, hogy tudomásul vennék, hogy ...2019 van, és ilyet „bárki” tud csinálni, tehát fel kéne készülni rá – inkább államtitokká nyilvánítják az egészet és kikompozitolják a banki kamerák felvételeiből a macskát, mielőtt átadnák azokat a sajtónak. Facepalm. Negyven éve élek ebben az országban, de még mindig nem ismerem az itteni realitásokat, a dolgok sajátos „elintézési” módját. Mentségemre szóljon, hogy a legtöbb magyar ember a könyvet olvasván nem csak nem számítana erre, de valószínűleg irreális összeesküvés-elméletnek minősítené az egészet, „oda nem illő elem beszuszakolva a könyv végére, a történetet erőltetetten gazdagítani próbálandó”.

Összességében azért fájdalom, hogy a könyvnek esélye sincs bestsellerré emelkedni: nem mondjuk a Libri adta ki, hanem a Kreatív Kontroll Kft (= Blogin), tehát nincs óriásplakátokon a körúton, a könyvesboltban szinte „pult alól” szedik elő, sőt, rosszabb: a krimi helyett a sci-fi(!!!) részlegből hozta elő az eladó. (Még nagyobb facepalm! Bár már fél évszázada a robotok a mindennapi életünk részét képzik, a billentyűzetet a kezem alatt nem órásmester rakta össze... De akkor is: robot = sci-fi!)

Még nagyobb fájdalom: esélytelen az is, hogy film készüljön belőle, pedig a képernyőbarát alapanyag megvan benne. És az elmúlt tíz évben fejlődött annyit a magyar filmipar, hogy a megvalósítás sem lenne bicebóca.

De talán a legnagyobb fájdalom, hogy hiába lenne bestseller, mozifilm: a magyar átlagembernek az eltussolt robotügy megmaradna összeesküvés-elméletnek, a robotizált bankrablás története pedig sci-finek. Érezzük az összefüggést?

Szólj hozzá!

Nyelvrégítés?

2019.07.08. 13:33 dangbird

Korábban is írtam már egy zsummogást a magyar nyelv idegen szavakkal feltöltődéséről, most egy építő javaslat keretében teszem meg ugyanezt.

Mert borzadva hallom és olvasom a rengeteg idegen szót a hétköznapokban beszélt-írott magyar nyelvben, sőt, még a könyvekben, cikkekben, tévéműsorokban is.

...de mi a baj a jövevénnyel? Miért ez a lingvisztikai migránsaverzió? Talán nem gazdagítja, színesíti a nyelvet?

Hát nem.* Lehet ilyen szerepe, de több kárt csinál, mint hasznot. Egyrészt sokszor az emberek nem tudják, hogy mi a szó pontos jelentése, tévesen használják, vagy (akár akaratlanul, akár szándékkal) maszatolnak vele. Gyakran gond van a toldalékolással is, lásd pl. bluetooth. Nyelvészkedjünk: a helyes leírás módja „bluetooth-val”, mivel a v nem tud hasonulni a magyarban nem létező hanghoz – szóban persze elhagyjuk. De ha már itt tartunk: fájdalmas hallani, ahogy a magyarok próbálják kiejteni az idegen nyelv idegen hangjait, különösen az angol szavaknál. Bluetooth magyarul kékfog. Miért nem lehet magyarítani? A joystick még lehetett botkormány, a floppy mágneslemez? Aztán a technikai fejlődés valahogy lehagyta a nyelvi leleményt...

(*A „háttal nem kezdünk mondatot” nyelvtani szabály nem létezik, azt a tanárok találták ki a gyerekekkel való értelmetlen kötözködés céljára.)

Amiatt nem kell félni, hogy az idegen szavak áradata végleg „megfertőzi” a nyelvet. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha az idegen behatás eltűnik a nemzet életéből, a hozott szavak is kikopnak. A török eredetűként számon tartott szavak nagy része nem az. Nagyszüleim generációjában (a két világháború között születettek), főleg a polgári családból származók, még iszonyatos mennyiségű német szót használtak. Én ezek nagy részének nem is tudom már a jelentését. Ami sokkal nagyobb probléma, hogy ha viszont mégis meggyökeresedik egy-egy jövevényszó, hajlamosak vagyunk elfelejteni a magyar megfelelőjüket! Ha azt mondom, „pityókát köpesztek”, azt a legtöbb magyar ajkú ember nem érti. Pedig magyarul mondtam! Németesen szólva: „krumplit pucolok” – így már mindenki tudja, mit jelent, még Erdélyben is, ahol a pityóka szó még használatos. Még... (Apró megjegyzés, nem csak a szó, hanem maga a növény is jövevény, és bár szeretjük, de kiszorította étrendünkből a sokkal finomabb és egészségesebb csicsókát.)

A baj az, hogy azért is nem figyelünk oda ezekre, mert az iskolában elhitették velünk, hogy minden szavunk idegen eredetű, tehát tökmindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb. Vagy szláv, vagy latin, vagy germán, vagy török – de magyar eredetű magyar szó: nincs. Nem vigyázunk a nyelvünkre, mert elhittük, hogy nem a sajátunk, hogy összeloptuk. Egy durva példája ennek, amivel etimológiai szótárban találkoztam: korona – latin eredetű. A következő szó: korong – szláv eredetű. Közvetlenül egymás alatt szerepelnek, de a szerzőnek, a szerkesztőnek, sem a lektornak nem tűnt fel, hogy ez nem lehet, itt valami tévedés van. Hasonló hangalakú és jelentésű szavakat hogy lehet különböző irányból származtatni? „Lehetni mindent lehet”, ahogy nagyapám mondta, és itt a nyelvészet is előhúzhatja azt az érvet, amit a természettudománynak már előhúznia sem kell, mert folyamatosan pajzsként tartja a hülyeségei elé: VÉLETLEN! Véletlenül hasonlít!

Persze én is használok idegen eredetű szavakat, amik úgy beleolvadtak a nyelvbe, hogy észrevenni már nem lehet őket, csak a nyelvészek tudják kimutatni idegen eredetüket. De lehet azért a nyelvet „régíteni”, visszatérni az ősi szótövek, szógyökök használatához, lesöprögetve róluk az évszázadok idegen hordalékát.

Itt a nyári táborok, kempingezések* ideje. Esti beszélgetéseknél, tábortüzeknél lehet odafigyelni erre, és valami vicces „büntetőfeladatot” kitalálni annak, aki idegen szót használ. Nyilván úgy a legjobb, ha a következő büntetést aztán ő találhatja ki, és ennek tudatában folytatódik a beszélgetés. Kell a játéknak egy bíró, egyrészt, hogy a feladatok eldurvulását megakadályozza, másrészt, hogy megítélje, mi számít idegen szónak. Nyelvtantanár kizárt, minden harmadik szóra „bejelez” majd, hogy az idegen.

(*camp = tábor, camping = táborozás, campingez = táborozásoz, kempingezés = táborozásozás – érezzük már a problémát?)

A posztban italic fonttípussal highlightoltam az idegen szavakat.

És ha már a nyelvrégítésnél tartunk, ajánlom mindenki figyelmébe Bujdosó című írásomat (ami eddig elkészült belőle.) Mondja bárki is, hogy szegényesebb, színtelenebb, primitívebb nyelven írtam, mint amit ma használunk a mindennapokban! Pedig egy magyartanár végigöntené pirossal az egészet, az MTA bármelyik nyelvészéhez pedig mentőhelikoptert kellene hívni, ha meglátná...

Szólj hozzá!

Orosz Katalin: A sorsformáló 9+1 hónap

2019.04.13. 17:48 dangbird

Újabb előadás videó.

Csak fejlődök azért. A tíz éve vásárolt, szalagos SD kamerát lecseréltem mozgó alkatrész nélküli, FullHD-t tudó eszközre (mobiltelefon). Azért csak 720p, mert egyrészt így is takony (valami zajszűrőt tesz rá az android, aztán próbálja visszaélesíteni?), másrészt marha nagy a bitráta (fölöslegesen), és a 7 gb belső memóriába nem fért volna két óra (végül nem lett annyi, az előadó csak a bevezetőt engedte felvenni). Eszembe jutott, hogy veszek egy 32GB MicroSD-t, végül is 2-3 ezer ft, de rájöttem, egyszerűbb letölteni egy appot, amiben lehet állítani a bitrátát (meg hajlandó felvenni a nyers képet, majd én szűröm temporal smootherrel, kösz).

Valaki tud ajánlani egy jó android kamera appot tapasztalatból? Amit tudnia kéne: állítható videó bitráta, FPS és felbontás; fényképező módban automata HDR és állítható felbontás; ingyenes*. Ami jó lenne: fehéregyensúly állítás, manuális HDR, RAW, histogram (de legalább egy kúrva zebra), panorama shot.

*Tudom, szégyen fejemre, hiszen én szoktam mondani, hogy "ami ingyen van az ritkán olcsó". A reklámcsíkokat viszont elviselem, beépített reklámszűrő van az agyamban, a tudatalattimat pedig militarizáltam a reklámok ellen, Inception style. :) Letöltöttem egy fizetős appból kalóz verziót, nem engedélyeztem neki a netre kapcsolódást, ennek ellenére simán kapcsolódott és megállapította, hogy nincs regisztrálva ez a példány, és fizessek. Ennyit az android permission rendszerről. (Olyan, mint a Windowsban az UAC: csak téged bosszant, a vírus azonnal megkerüli.)

Szólj hozzá!

Tóth Ferenc - Édenkerti próféták és sivatagi rablók, avagy megmenthetik-e a túlfeszült lényeglátók a termő televényt a hamis realisták talajpusztító gyakorlatától?

2018.12.19. 21:43 dangbird

Tóth Feri december 7-i előadása. Igazából a szabadságharcról esik a legtöbb szó, de a lényeg Tiszabábolnán, a kocsmában hangzott el (hol máshol...), és így derül ki, hogy mi a baj az ádáz prófétákkal - az olyanokkal, mint maga a blogger is...

Szólj hozzá!

Gonoszjáró napok

2018.12.14. 11:30 dangbird

Ilyenkor mindenki ezerrel készül a karácsonyra, akármit is jelentsen ez manapság.

De a hagyományaink szerint az advent nemcsak a karácsonyi várakozás és készület szent időszaka. Egyúttal ez az év legsötétebb hónapja. A Nyilas tulajdonságra jellemző kettősség ez: egyrészt az északi féltekén ilyenkor a legkevesebb a Napból érkező fény, másrészt viszont a Galaxis középpontja, a tejúterők hatalmas forrása, a tejútrendszer „Napja” a mi Naprendszerünkből nézve a Nyilas csillagkép mögött van. Ez utóbbi adja a Nyilas havának szent minőségét, ugyanakkor ott van a sötétség is, amely egyrészt érzékenyebbé tesz minket a finomabb, magasabb tejúterőkre, másrészt viszont veszélyes időszak. Érdekes lenne megnézni statisztikákat, valószínűleg látható lenne a csillagászati év utolsó napjaiban, hogy megnövekszik a balesetek száma. Persze a szakember magyarázata nyilvánvaló: mindenki siet, rohan, kapkod...

És kísérti a sorsot. Szörnyű ilyenkor látni a várost. A tömeget, a zajt, a villogó fényeket, érezni a levegőben a szokásosnál is nagyobb szétszórtságot. A modern civilizációban ilyenkor egyértelműen megmutatkozik, hogy a gonoszjáró napokat éljük.

A magyar néphagyományban a nevesített gonoszjáró napok Luca napjával, december 13-án kezdődtek. Luca szigorú dologtiltó nap volt, de az azt követő tizenegy napban is igyekeztek az emberek minél kevesebbet jönni-menni, intézkedni, másokkal érintkezni. A befelé fordulás, az összehúzódás, az elcsendesedés, a sötétség és a belső fény időszaka volt ez. Igen, összesen tizenkét nap, vagyis még Szenteste napja is gonoszjáró nap!

Volt azonban néhány foglalatosság, aminek ilyenkor jött ideje: a karácsonyi terítő hímzése, a Lucabúza vetése (bent a házban, kis cserépben, csigavonalban – ez a karácsonyi asztalra került), és Luca székének készítése. Ez tizenkét napon át készült, minden alkatrésze másfajta fából. Egy népi játék kapcsolódott hozzá: ha karácsonykor az éjféli misére bevitték, ráállva meg lehetett látni a boszorkányokat. A templomból kilépve szaladni kellett hazafelé, és mákot szórni az úton, valamint otthon a küszöbön, hogy a boszorkányoknak azt fel kelljen szednie, és ne érjék utol az embert, de a küszöbön se léphessenek át karácsony reggelig. A Luca székét, ha felhasználták, ha nem, karácsony első napján tűzre kellett vetni, ezzel elégetve és magunk mögött hagyva a gonoszjáró napokat.

Akit bővebben érdekel a karácsonyi ünneprendhez tartozó szokások borzasztó gazdag tárháza, megtalálja Molnár V Jóska bácsi ilyen témájú előadásait a YouTube-on. Ezek nagy része ma is, akár nagyvárosi környezetben is gyakorolható. Persze, hogy minek kell ilyen régi, babonás szokásokat csinálni, azt nem érti meg az ember, amíg ki nem próbálja...

 

Na meg egy kis önreklám, ezen az előadáson is beszéltem a mai "adventről", ahogy sok más mai visszásságról:

Szólj hozzá!

Címkék: karácsony advent Luca

Munka fotólaborban, az ezredfordulón

2018.07.21. 20:31 dangbird

Akkor blogoljunk szubjektíven, nem közérdekűen, de talán minden fotósoknak valamelyest, változó mértékben, érdekesen.

Tegnap tartottam egy élménybeszámolót egy fotós chatszobában, és ha már ennyit írtam, gondoltam, bejegyzést szerkesztek belőle.

Élménybeszámoló, a hőskorból, mikor még a filmet elő kellett hívni.

Abból korból, mikor az ember még nem nyomta meg csak úgy az exponálás gombot, mert minden kép pénzbe került. Ennek is megvolt az előnye: az emberek motiválva érezkedtek, hogy egy kicsit foglalkozzanak a fényképezés hogyanjával. Szar dolog látni, hogy japán turisták automata beállítással kattogtatják a fél-egy milliós DSLR gépeket. Megveszik, mert van rá pénzük. Én meg fényképezek a telefonommal.

 noritsu_qss1201v.jpg

Első élményem a S... Központi Labor volt.

Ez marha komolyan hangzik, nemzetközi cég, Központhy Laboire, meg minden.

Valójában a céget egy ’56-os emigráns, J alapította, egy kanadai pincében. A vállalat idővel kinőtte a pincét, és Kanadában meghatározó szereplővé vált a piacon, majd terjeszkedni kezdett máshol is, elsősorban nálunk, J magyar gyökerei végett.

A nagy központi labor két öreg Noritsu gép volt. Na jó, adjunk az ezredfordulónak is: volt egy PC egy nagy és tényleg profi Xerox munkaállomás-„tankkal”, meg 4000 dpi körüli, de hihetetlen szar színhűségű SONY filmszkennerrel. Konkrétan, ha leprinteltünk egy képet, és a Xerox felső papírszkennerével vittük be, sokkal szebb lett, mint ha közvetlenül a negatívot dugtuk abba az egyébként akkoriban tényleg nem olcsó gépbe – de felteszem, azért az ezidőtájt Hollywoodban már erőteljesen hódító digitális intermediálást azért ennél jobb filmszkennerekkel csinálták...

Az előhívás úgy kezdődött, hogy kihúztuk a filmet a kazettából, ha #kedvesvevő beletekerte rendszerető indíttatásból. Erre volt egy bicskaszerű eszköz, a filmhúzó, gumi „pengével”. Ha még be is gyűrődött a film (mondjuk harmincéves Zenit gép okán), akkor nem lehetett kihúzni. Irány tehát a sötétsátor, a filmmel, egy sörnyitóval meg egy üres mesterkazettával, átrakandó a filmet.

A sötétsátor egy asztalon felállítható, dupla bőrönd nagyságú dolog volt, és két kabátujjszerűségen át kellett a kezet beledugni. Abban kellett a printer papírját cserélni is. Érdekes egyébként, hogy a dupla bőrönd nagyságú sötétsátor belsejében az ember vakon tapogatózik, de mivel a laborban ég a villany, valahogy mégis könnyebb a berakott dolgokat megtalálni, mint ha mondjuk egy teljesen sötét szobában, vagy bekötött szemmel kéne.

És nem, a piros lámpás megoldás nem játszik, az még régebbi – a sima fekete-fehér nyersanyagoknál működött, mert azok csak cián (zöld+kék) érzékenyek voltak. A monokróm már a vörösre is érzékeny, és – ugye nem kell mondani – a színes is.

Szóval a kihúzott/átrakott filmet rá kellett ragasztani egy vezetőlapra. Sem a hívó gép, sem a printer nem használja a perforációkat a film szélén, a hívó a vezetőlapot továbbítja (aminek a közepén sokkal nagyobb, szögletes lyukak vannak), a printer meg gumigörgőt használ.

A vezetőlapos megoldáshoz külön van egy kicsi munkapad, meg külön filmragasztó szalag – mindkét oldalán ráragasztjuk, mert néha még így is lejön. Egy lappal két filmet lehetett beküldeni.
A gép belsejében az első tank CD (hívás), aztán BL (halványító), aztán FX (fixír), aztán STB (stabil/mosás), végül szárító. Ezt mind magától csinálta a gép - bár még nem teljesen: kézileg, mérőpohárral kellett bekeverni a vegyszereket. Később modernebb gépeken dolgoztam, azok már tablettásak voltak, csak be kellett tenni a tiszta vizes kannát, meg a tablettás kazettákat, és szólt, ha valami kifogyott. (Ez főleg a printernél volt izgalmas, mikor a tekercs közepén kijelentette, hogy neki most azonnal tabletta kell, és addig SEMMIT nem lehetett folytatni, amíg meg nem kapta.) A fotólaborok jellegzetes vegyszerszaga egyébként olyan, mint a gázszag: külön hozzáadott szaganyagtól van, jelen esetben, hogy nehogy véletlenül valaki megigya. A stabil nem hiszem, hogy annyira ártalmas lenne (2 dl vegyszer 10 l vízhez), de a fixben lévő vörösvéglúgsó nem lenne nagyon jó. (Bár az „asztali sókban” csomósodásgátlóként használt kálium-ferrocianid majdnem ugyanaz a vegyület, csak még rosszabb.)

A hívóra visszatérve, végül szerencsés esetben 15 perc után kijött a lap a két filmmel. Ha az egyik hiányzott, akkor villany le, és félhomályban, az üzlet front ablakain bejövő fénynél indult a turkálás, hogy melyik tankba szakadt bele. Para nincs, mert a vevőnek adott szelvényen rajta volt, hogy műszaki hiba esetén a nyersanyag értékéig vállalunk felelősséget. Aztán kézi áztatás nagyjából a többibe, aztán lett belőle valami. Ha a hívóba szakadt bele, akkor megpusholódott, vagyis úgy túlhívódott, mintha túlexponálták volna (kézi hívásnál profi fotósok ezt csinálták is direkt, ha alulexponált volt az egész tekercs, mondjuk templomi vagy egyéb lehetetlen fényviszonyok miatt). Ilyenkor lehetett próbálni túlhalványítani is, elég szar végeredménnyel. De ha a halványítóba szakadt bele, akkor meg eleve túl lett halványítva, tehát úgy nézett ki, mintha alul lenne exponálva. Ezeket aztán printeren próbáltuk gyógyítani valamennyire, de kevés sikerrel. Ha a fixbe szakadt bele, attól nem lett baja belátható időn belül.

De általában a hívóba szakadt bele, főleg a bal oldali, mert mikor a filmet teljesen kihúzta a gép a kazettából, elvágta, mert ugye ott rögzítve van. Csakhogy a bal oldali vágó nem működött rendesen, megjavíttatásról meg szó sem lehetett. Így néha nem vágott, ilyenkor a gép erőlködött egy másodpercig, aztán elszakadt a leggyengébb láncszem, ami általában a filmragasztó volt (gagyibb negatívoknál a kazettában a rögzítés).

Érdekes egyébként, hogy a hívásdíj mellé még a #kedvesvevő ezüstjét is „ellopják”: az ugye beleoldódik a fixbe, és az ártalmatlanító üzemben kinyerik belőle. Volt egy kis ezüst cégemblémánk a szekrényben, amit a „mi” ezüstünkből csináltak.

Akkor tovább a printerre.

Kezdődik ott a kaland, hogy nem működött a hátlapfeliratozása, mert kifogyott a festék a szalagból, és J nem engedett újat venni, mert 2-3000 ft volt (akkori pénzben). Pedig nem árt, ha látja az ember a szortszámot, hogy melyik pakli kép melyik #kedvesvevőé...

Ez egy ősrégi Noritsu QSS1201V volt (a fenti képen látható). Most rákerestem, de a gyártási évek kezdetét-végét sem sikerült kiderítenem. Még nem volt benne szkenner sem; egy kis ablakon át kellett nézni az alulról megvilágított negatívot, és az alapján megadni az LATD-korrekciót.

Az LATD a japánok által kitalált módszer volt. Lényege, hogy egy súlyozott átlagot mért a gép, hogy mennyire világos a kép, és az alapján adta meg a papírra átexponálás idejét. A súlyozást úgy csinálták - ilyet is csak a #japánok - találnak ki, hogy másfélmillió amatőr képen körberajzolták, hogy mi a tárgy és mi a háttér. (Ezt nyilván nem japánok csinálták végig, hanem mondjuk vietnamiak.) Így derült ki, hogy általában hol milyen eséllyel szokott lenni érdekes dolog.

De ez sem mindig olyan egyértelmű, mert mondjuk van egy templom rommá exponálva, előtte áll egy emberalak, 3 denzitással sötétebb (3 denzitás = 10 stop, ha valakinek úgy többet mond), és akkor most a templomot akarta fényképezni, és az alak csak random járókelő, lehet árnyalakot csinálni belőle – vagy az alak a lényeg, és ússzon a templom tejben. Én lelkiismeretből leprinteltem volna két változatban, nem a plusz egy kép ára a lényeg, de nem szerettem mutogatni a #kedvesvevőknek a tényt, hogy ilyen mértékben befolyásolni tudjuk a végeredményt. Mert akkor mindjárt mindenbe beleköt, hogy ez miért nem világosabb, ez miért nem kékebb, ez „miért nem élesebb”... (Második laborban így is volt egy reklamáló, akkor ellenszenvesnek tűnő, hippiforma, szandálos-homlokpántos vevő, aki kifogásolta, hogy miért olyan sötétek a verőfényben készült természetfotók. Mert túl volt exponálva a negatív, én meg próbáltam egy kis kontrasztot kihozni belőle... Azt nem gondoltam volna, hogy az elégedetlen vevővel tíz évvel később még baráti viszonyba keveredünk: ő volt Bolyapó.)

Az ilyen „1 ft/kép” hívás-nagyításnál (pl Rossmann és DM versenyeztek ezen, ha jól emlékszem) nem volt emberi közreműködés, tök automata gép sima LATD normálban nyomott ki mindent, aztán lett, amilyen lett. Mi a S-nél nyomtunk rá korrekciót, aminek nem tudnám elmondani, mi volt az elmélete, de gyakorlatban ráérzett az ember, miután megtanulta szépen negatívban látni a világot. Volt, hogy a #kedvesvevőt felismertem negatív alapján, mikor bejött a képekért. És volt olyan is, hogy negatívban álmodtam. Kb. egy hét, amíg kényszeresen átfordítgat magában az ember mindent pozitívra, aztán elkezd ráállni az agya a negatívra.

A felismert #kedvesvevőről eszembe jutva, az is külön érdekesség, hogy milyen képeket behoztak, valahogy nem tudomásul véve az emberi közreműködést. Pornó ezerrel. Főleg az egyik #kedvesvevő. Aztán a képeken szereplő egyik csajt negatívlátó szemeimmel felismertem a közeli kifőzdében, ott dolgozott... (A legdurvább esemény mégis az volt, amikor egy lányról készült sorozatot leprinteltem magamnak is, és hazavittem. Nem pornó, még csak nem is meztelenkedés, csak tetszett.)

A másik laborban már megérkeztünk a 90-es évekbe. Ott már volt scanner a gépben, tehát egy monitoron láttam nagyjából, hogy mi lesz a papíron. A különbséget persze meg kellett tanulni - meg a monitort beállítani a lehető legszínhelyesebbre, mert azt rajtam kívül nem tette volna meg senki. Persze ez még CRT monitor volt... Itt már színcsatornánként csináltuk a korrekciót. A S-nél is volt rá lehetőség, de nem szórakoztunk vele... ér telme se lett volna, mert eleve a mesterszürke minden volt, csak nem szürke, inkább valami agyagsárga-szerűség.Lényeg, hogy aminek látszania kellett, az látszott, na...

A második már komolyabb hely volt, elég jó Konica gépekkel, ide bejártak fotósok is. Igaziak. Mert a S-nél pl. jött olyan „fotósunk”, aki osztályképben utazott. Felállította a kölyköket, szépen rásuvasztotta őket a negatívra faltól-falig, aztán sírt, hogy miért nincs rajta mindegyik a papíron... annyit nem tudott a „szaki”, hogy a papírképnek 13/9 az oldalaránya, a negatívnak meg 14/9. Persze lehet rákicsinyíteni a teljes negatívot a papírra, csak akkor alul-felül exponálatlan fehér csík marad, és az sem tetszett neki.

(A második laborban a printer már nagyítani is tudott, részletet a képről – vertikálisan csak középről, horizontálisan bárhonnan, hiszen lehetett apránként görgetni a filmet.)

Szóval jöttek fotósok, akik beültek mellénk, és együtt csináltuk a képeket. És igen, jó dolog megkomponált fényképeket is printelni, a sok amatőr kattogtatás között. És, hogy egy kis egófényeződésre fusson ki a bejegyzés, voltak annyira profik, hogy ha különbözött a véleményünk, akkor azt mondták, úgy nyomjuk, ahogy én mondom – tudván, hogy én ezt csinálom egész nap, minden nap. 70-80 százalékban lett igazam.

(Évekkel később az American Cinematographeren olvastam egy cikket, ahol a szerző pontosan ezt tanácsolta a kezdő DP-knek - hogy hallgassanak a printeresre.)

Itt az is jó volt, hogy gyakorlatilag alig láttunk főnököt. Egyedül vittük a labort, váltott műszakban. És nem kellett megszakadni általában. A S-nél sem, de voltak külső cégek, trafikok, ilyesmi, amik felvevő pontok voltak. Bejött Pestre a tulaj mondjuk 80 km-ről, hozott 50 tekercset, aztán közölte, hogy ő csak ezért jött pestre, és megvárná...

Szóval a másiknál két román főnök volt, egy kisfőnök, erdélyi fényképész, vele egy csomót dumáltunk angolul, nagy fej volt - meg egy nagyfőnök néni, aki alig tudott angolul, magyarul meg semmit, így alig tudott velünk beszélni. Havonta két-háromszor bejött egy kicsit, ennyi. Ennél a cégnél maradtam volna hosszabb ideig is, de sajnos 2001 év végével megszűnt, és utána sem sikerült másik laborban elhelyezkednem. A S-től az akkori minimálbért alig meghaladó fizetés miatt jöttem el. Dehát ott mit is várhattam volna: kezdő voltam, nem tudtam semmit, a főnöknek kellett betanítania. Ígérgetés volt, hogy ha letelik a három hónap próbaidő, majd ennyit meg annyit fogok keresni – aztán, mikor megneszeltem, hogy az ilyen bezengetett jövőbeli fizetéseket nem annyira érdemes komolyan venni (kezdő voltam még, na, nem csak a fotós „szakmában”, hanem egyáltalán, a munkaerőpiacon is, húsz évesen), akkor leléptem...

1 komment

Bujdosó 8 - Baranta

2018.04.25. 16:39 dangbird

GYULA úr végre csak előtért az erdő mélyéről, egymagában, ember nélkül, disznók nélkül. Meglett ember, erőst kopaszodó. Rég járhatott erre, mert nagy kedvvel üdvözölték, Marika meg egyenest a nyakába ugrott, ott csimpaszkodott egy sort, s felette örvendtek egymásnak. Felálltam hát a tűz romjaitól, hogy ne csak tegyenek-vegyenek engem folyton, mint a bábot, odamentem hívatlanul, s szóltam:

- János vagyok, a bátya fogadott szolgálatba. – Oszt semmi hajlongatás, csak megszorította a markom. – Azt mondják, tőled kapok pozió... mifenét, feladatot.

- Pozíciót, te – szólt az egyik kanász nevetve, de a többi is derült.

- Adok én neked, most reptében – így Gyula úr, komolykásan –, ha tudod a disznó csínját-bínját. Batyud hol van?

- Az nincs, csak ez az egy ruhám. A disznót meg mifelénk ólban tartják, nem csürhézik, sem kondázzák.

Nagyon szaladozott már felfele a szemöldöke minderre a főkanásznak. Soroltam rendületlen:

- De a bátya azt mondta, mégis disznóhoz oszt be, hisz...

- Nagy Isten a mennyben – tárta szét karját Gyula úr, kínban derülve.

Már mind körülöttünk nevetett, a Bandi is engedett egy fél mosolyt, és az ifjabbik kanász közbeszólt:

- Mindig szervezik az életet, e!

- Hol az öreg, kicsi lelkem? – fordult a főkanász a Marikához.

- Elröpült az, táti. – S most tűnt csak a szemembe arcuk hasonlósága.

- Már megint hova? Palesztinába vagy a Ruhr-vidékre?

- Csak ide, Szolnokra.

Furcsálltam a számonkérő nagy hangot, azután észbevettem: Gyula úrnak biza egyes a csillaga. No, Bujdosó, ezt kifogtad – ha őneki szolgálsz, nem vagy előrébb, mint jóapáddal...

- Napok óta itt volt, csak épp most kellett, hogy... – kezdtem rá, mintegy védelmezve az öreg számadót.

De a főkanász nagyot intett.

- No gyere. Megoldom én. Ti meg menjetek vissza váltásba – szólt oda a többi kanásznak, indultában. - Ha az öreg nincs itt...

„...akkor úgy rendelkezek, ahogy akarok” – fejeztem be magamba a mondatot, oszt követtem is kezesen az erdei ösvény iránt; vissza sem néztünk.

Mikor már látó- s hallótávolon kívül jártunk, lelassított, hogy beérjem. Oszt sorolni is kezdte, rám se nézve:

- Zefírum tapasztalattal nem kapsz csürhét egymagad, de ne is bánd. Leszen belőled nagybojtár, amíg elválik, hogyan tovább. Odaraklak az öreg Mátyás mellé, az jámbor, falusi is, mint te, megfértek majd.

Letértünk az útról, egy ágakkal meg aljával igen benőtt mellékösvényre. Gyula úr előhúzta fokosát a köpenye alól, azzal kezdte törni az utat.

- Ott akad ennivaló is rendesen – folytatta – s ha nem, hát majd fokossal lecsaptok egy malacot. – Nagyot vágott egy kiálló ágra. – Sztá ha a Boldizsárnak nem tetszik, akkor majd megmondja, minek hagy oda mindig kuplerájt.

- Boldizsár?

- A számadó bátya, akinek szolgálsz. - Mintha ő nem neki szolgálna! - Nevét sem tudod?

- Nem mondta senki, mindenki csak bátyának hívja...

Törtettünk egy darabig csendben, csak a sűrűség recsegése szólt a lábunk, meg a Gyula úr fokosa alatt.

- A Marika hát a te lányod?

- Reányílott a szemed, mi? Te legény. Nem vagy véle egyedül. De vigyázz – fordult felém, s megfenyegetett kicsit a fokos nyelével -, ne incselkedj véle pocsékba, könnyen sérül a lelke...

Az ő leánya, óvja hát, persze.

- ...megcsalták, odahagyták rútul. – fejezte be aztán mégis. S mit felelhettem volna?

- Nem tudtam.

- Nem hirdeti Nyitrától Brassóig, lássad. – Csapott egy keserű nagyot egy ágra. – Vólt egy legény. Nem innét. A Tisza felé, Cserkeszőlőről. Sztá nagyon a Holdnak szaladtak! El is jegyezkedtek, meg mi... – harapta el, de értettem tán. – Olyan rendes, derekas legénynek tűnt.

Lassan kiértünk a sűrűjéből.

- Aztán nyoma veszett. Beszélték, törvény elől búvik. Vagy csak olyanféle volt. Csavargó. Nem is amott született, valahol Csepel felé, búbánat megette. Meg a lányomat is, két évig. Addig várta emezt. Egyszer jöjjön még a szemem elé, többet nem fog! – rázta meg a fokost. – Szóval azért mondom – vetett felém egy szigorú pillantást –, csak úgy bolondítsátok ti falusi legények, a Jóska, meg az a másik...

- Hát mit? Én csak annyit kérdeztem, a te leányod-e...

- Na jól van hát. Majd az öreg Mátyással jól szót értetek. Az öreg falusival majd tudjátok körülbeszélni egymást...

Baktattunk csendben.

- Nincs nagy becsülete itt a faluról gyüttnek... Láthassa bárki.

A főkanász hallgatott. Ismertem az egyes csillagot annyira, tudtam, lenyelt egy választ, s nem jó jel az.

- Talán több, mint a városinak – próbálkoztam mégis.

- Városi, városi! – szinte felnevetett. – Városi ember akkor járt itt utoljára, mikor a Zsuzska szüléit agyonvágták! Az is Békeőr volt, nem pedig.... Na idehallgass, becsülete itt annak van, aki megszolgálja! Mink itt nem...

Hirtelen felkapta a fejét.

- Mi az? – kérdeztem, körülpillantva.

Gyula úr leintett. Fülelt még egy darabig, aztán elindult visszafelé, sietve. De már hallottam én is:

- Fát kongatnak, ugye?

- Vissza, a bázison. Az anyjuk keservét, hogy mindig megvan a balhé!

- Milyen balhé?

Csendben loholt egy pillanatra, mint aki gondolkodik.

- Nagy. Tudsz ostorral bánni?

- Felkapom véle a csuprot! – túloztam.

- No! Leszen még belőled csikós is – kacsintott felém, de már futottunk.

Út közben többször hallottuk a kongatást, mind közelebbről, mind szaporábban. Ahogy a táborhely iránt értünk, a Gyula úr bebújt a sűrűségbe. Én utána. Nem törte-vágta ezúttal az ágakat, úgy bujkált át közöttük, alig győztem követni.

Ismét megverték a fatörzset. A tábor tőlünk jobbra esett, a kongatás viszont bal felől jött, egész közelről. Arra kanyarodtunk, s röviddel megláttuk a Sarit, kezében vastag ággal, egy kiszáradt, csonka fatörzs mellett. Ő kongatott hát. S már minket nézett.

- Mi van? – Súgott felé a Gyula úr vagy húsz lépésről, de az megértette s megindulván mifelénk, ráfelelt:

- A mezőszállásiak megint. Ezúttal sokan.

- Az anyátok sírját! – így a főkanász. Meglepett, hisz ezt a szófordulatot eddig csak az Elhárítás veteránjaitól hallottam. De már törtetett is kifele a sűrűből, felhagyva az óvatoskodást.

- Kik ezek? – kérdeztem.

- Ezeket az erdőket mind a Király úr növesztette, babonával, hisz előtte csak öntözőcsatornák vóltak itt mindenfelé. Mezőszállásnak meg félnapi szekérjáráson belül ez az egyetlen szálalható erdő, csak tőlünk tudnak fát hordani. A bátya meg is engedte nekik, de mindig kuplerájt hagytak, szólt a bírónak többször, de hiába. Hát kitiltotta őket; azóta járnak a nyakunkra nagy szorultságukban.

Végre kibukkantunk az erdőből, talán épp ott, ahol a banya előző nap. A főkanász meghőkölt:

- Itt a fél falu!

Negyven-ötven parasztruhás férfival nézett farkasszemet tíznél kevesebb pásztorunk. De már úgy álltak egymásnak, hogy közöttük őszes hajú, köpcös cigányember tartott kerítést egymaga, s löködte vissza a parasztokat egyre. Ingujja hímzéséből ítélve ő lehetett a falusi bíró, oszt az ő válla fölött kiáltozott oda-vissza mind:

- Külön szalagoztuk föl nektek a fákat, sztá döntöttetek minden mást es! – így az egyik kanász.

A bíró hátrafordult:

- Na, amennyit ti szalagoztatok, attól megfagytunk volna a télen!

A falusiak zúgolódtak. A bíró tuszkolta őket egyre. Amennyire láttam, fegyver egyiknél se vólt, legfeljebb az erdőben felkapott ágak. A mieinknél viszont mind fokos meg ostor.

Közben még három pásztor sietett felénk az egyik ösvényen.

- Szólni kéne a bátyának valahogyan – mondtam Gyula úrnak.

- Tudja az... – intett nyugtatólag.

- Kidöntöttetek még olyat es – folytatta a pert egy másik kanász, akit eddig nem láttam – amin madárkeltető volt!

- Nem igaz, nem igaz! Mutasd meg, hol!

- Csapdáztatok tavaly es, hiába tiltotta a bátya!

- Há a csapdázó legényeket én magam büntettem meg! – felelt a bíró.

- Ahol ember van, hiba is van - így egy paraszt.

- Há azé szenvedjen az egész falu? - rá egy másik, cigányos képű.

Újabb két pásztor közeledett. De a falusiak még mindig félelmes túlerőben álltak, és egyre inkább hangoskodtak. Az egyik így kiáltott:

- Oszt amikor egymagam jöttem, talyigával, és előre kértem a főerdészeteket, hogy csak annyit vihetnék... Ott is van, e! – mutatott a Gyula úrra.

Akkor a főkanász közelebb lépett:

- Nem vagyok én főerdész, nem rendelkezek itt egy gallyal se! - No hiszen, gondoltam magamban. – A bátya megtiltotta, azokért, amiket csináltatok. Nem engedhettem!

- Vele akarunk beszélni! – szólt a bíró nyugtatólag. – Csak azért jöttünk...

- ...százhúszan?! – így Gyula úr.

- Nincs fogadónap! – süvöltött a Bandi. - Takarodjatok a mezőgondozási hivatalhoz panaszra, ha...

Nőttön-nőtt a kiabálás. Gyula úr is folytatta a magáét:

- Még a ba... nénét is ránk dühítettétek! Kamerázgattátok a lányait!

Pillanat csend, aztán a parasztok tiltakoztak.

- Hát hogy kerültek ki azok a felvételek a nyulakról, mi? – szólt egy zöld köpenyes pásztor.

Nyulakról? Csodálkoztam.

- Mert a jankójával gondolkodik mind a legénye! – kiabálta a Bandi, előrébb nyomakodva. – Megmondtuk, hogy a Csobogósnak a közelébe se...!

Mire aztán a bírót fellökte egy másik cigány, s nekiugrott a Bandinak. Arra kitört a nagy dulakodás. A Bandi úgy lecsapta azt az embert, hogy elterülve is maradt, s mindjárt ketten-hárman odatérdeltek, magához téríteni – de aztán nekem is vitézkednem kellett, jöttek reám, pedig parasztruhában voltam magam is. Gyula úr csak a fokával suhogtatott, de széles félkört nyitott véle elébünk. Láttam, a pásztorok mindinkább egy csomóba tömörülnek, egymásnak hátat vetve, hogy a túlerő ne férjen hozzájuk. Fokossal hadakoztak, ostornak nem volt hely.

- Csak ezt hallja meg a bátya, a környékről is kitiltattok! – kiabálta felül a hangzavart egy pásztor. – De még az unokáitok is!

Gyula úr aztán mellettem magasra emelte fokosát egy nagydarab paraszt ellen, hogy jókorát sújtson feléje, de a paraszt egy vaskos ággal rácsapott a fokos fejére – hogy az pont engem talált homlokon, élivel. Reccsenést hallottam. Azt még láttam, hogy Gyula úr nekem tántorult az ütés erejétől, aztán elsetétült minden.

 

ÉLES, szúró fájdalomra jöttem magamhoz. Torkomból rövid üvöltés tört elő, mintha másvalaki hangja lett volna.

- Pálinka – hallottam a Marika hangját. – Nem csak fertőtlenít, de össze is húz. Mindjárt megrongyolom, hogy az szorítsa...

Ráocsúdtam végre, hogy a Marika ölében nyugszik a fejem, s az eget bámulom. Odébb még mindig kiabálás, dulakodás hangjai, de már hanyatlóan.

Lüktetve hasogatott a fejem. Az arcomon csurgó vér melege. Hányinger gyötört s forgott a világ, mint ha nem is sebemre, de torkomon töltötték volna le azt a pálinkát. Felemelkedtem kissé, hogy lássam, mi történik, de az agyamban mintha Gyula úr fokosát forgatták volna a mozgatástól. Egy pillantást vetettem a csatatérre, mielőtt Marika kezei visszanyomtak fektembe: Bandi és még páran összeszorulva, a falusiak nagyobb része a földön ült vagy ide-oda sántikált s már csak kiabálva biztatta, aki még harcképes maradt. Több pásztort húztak-vontak az erdő sűrűje fele. Mi az ördögöt akarnak, foglyokat ejteni? Minek?

Úgy éreztem, megint csak ködön át, álomszerűen látom a világot. Tán nem fogom fel, amit látok? Marika arcára tekintettem, ahogy fejemet kötözte. Dünnyögni kezdtem:

- Hallom, jól elbántak veled...

- Velem? – csudálkozott nevetve. – Ujjal nem nyúltak hozzám, mégiscsak leány vagyok. Nem haramiák ezek, csak dühös parasztok. Neked viszont ömlik a véred, át fogja ütni a kötést hamar...

Süketítő durranás hangzott a tisztás felett. Marika egész teste összerezzent, és síri csend lett.

- Vissza, kutyák, vissza! Hanyan jöttök még hármunkra! Vissza, te!

Csak felemeltem újra a fejem. Marika nem húzott vissza, dermedten ült.

Bandi kezében lőfegyver.

Egyik paraszt arcából a másikba rántotta, azok lassan hátráltak, kezeikkel hárítkoztak óvakodva. Mindenki más mozdulatlan, a pásztorok is.

A bíró sántikált csak a Bandi felé, meredten nézve a tenyérbe lapuló halált.

- A szervezett társadalmon kívül éltek. A saját törvényetek szerint. Há azt hiszitek, hogy nektek mindent szabad, he?! Há erről hallani fog a Békeőrség...

De el is hallgatott, és már a tisztás széle felé bámult meredten, s azonmód mindenki más is. Engem már az ájulás környékezett, fejem nem emeltem fölebb. A bíró isment kiáltott:

- Te tudtál erről?

Csend.

- Tudtad, hogy pisztoly van az egyik emberednél?

És már láttam is a Táltost, ahogy utat nyitottak neki az emberek, egyenest a Bandi felé.

- Most csak hallgatsz, mi, vén medve?

A bátya megállt a Bandi előtt, kinyújtotta elé tenyerét. A harcos pásztor szeme ide-oda járt a falusiak, a bíró és a Táltos között.

- Add ide már! – dörrent egyet az öreg, s éreztem, a Marika is megrezzent alattam.

Aztán a bátya összekarolta magát, úgy tüntette el a fegyvert a hóna alatt, nyomtalanul.

- Nem fog hallani semmit a Békeőrség, se más. Ami itt ma történt, elfeleditek ti is... és akkor én is.

A bíró lehajtotta a fejét:

- Én próbáltam békét tartani...

- Na és a Bujdosóval mi lesz? – szólt élesen a Bandi.

A bátya akkor megnézett engem alaposan, onnan messziről.

- Megmarad tán – szólt végül. – S ha mégsem, a munkarabság vissza nem hozza.

Fejem nem tarthattam tovább, lerogyasztottam.

- Ami pedig a fát illeti: mostantól önszántatokból be nem jöhettek az erdőbe. Nem csak fáért, egyébért se. Felügyelőt adok mellétek, kenyérért, amikor fát akartok vágni. Vagy vágunk nektek mi, le is deckázzuk, és megfizettek érte vasban.

Rövid csend, majd az egyik paraszt, indulat nélkül, rákezdett:

- Vagy így, vagy úgy, de amit az Isten adott, végül csak...

- Ez a két lehetőség van, harmadik nincs. Azazhogy annyi, ha bíróság elé visszük az egészet. De abból csak a baja lesz mindnek.

Választ sem várt, körbekurjantott:

- No, vissza a maga csürhéjéhez mind!

Hallottam, a mezőszállásiak lassan, morgolódva indulnak hazafelé.

A bátya belépett látóterembe: megállt felettem, engem nézett.

- A szíve ver, mint a veszedelem. – így Marika. – Átvérezte a kötést egyből. S ha nem csak az... – elharapta. – Belevágtak a koponyájába, no. Te jobban tudod, mit kell, mit lehet ilyenkor...

De a Táltos csak állt, nézett merengve. Majd azt mondta:

- Na, te árva ember, az Isten nem akarja, hogy pásztor legyen belőled...

 

 VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

(folytatása következik...)

Szólj hozzá!

Tóth Ferenc - Gyávák, megfontoltak, bátrak és vakmerők a természetben és a mindennapokban

2018.02.06. 11:16 dangbird

 

3 komment

„Túlélési” tanácsok „forró” napokra

2017.08.01. 20:49 dangbird

„Rendkívüli” bejegyzés az időjárásra való tekintettel. Osztani ér, sőt, javasolt, de nem az én kedvemért – én bírom a meleget...

Azért a sok idézőjel fentebb, mert mi a rendkívüli és a túlélnivaló abban, hogy nyáron meleg van? A harminc-valahány fokot és napsütést a ’80-as években még úgy hívták, hogy JÓ IDŐ! A forró pedig azért idézőjelben, mert aki már járt Afrikában, vagy legalább az Égei-tenger környékén, az tudja, mi a forróság. NEM EZ, ami most van.

Mit lehet tenni, hogy könnyebben elviseld?

A tanácsok egy része talán megvalósíthatatlannak fog tűnni. Mielőtt ezen az alapon továbblépsz, gondold végig, vajon tényleg az-e. Más részére pedig talán azt mondod, hülyeség. Erre mást nem tudok mondani, mint hogy jó, akkor szenvedj...

- Mellőzd a hideg dolgok fogyasztását, pl. jégkrém, jéghideg dinnye vagy sör, valamint a hideg zuhanyt. Tudom, hogy jól esik, de bekapcsolja a termosztátodat, középtávon csak még jobban fogsz szenvedni tőle.

- Mellőzd a disznózsír fogyasztását! Erősen FŰT, disznózsírt télen kell enni! Ilyenkor libazsír, kacsazsír, vaj, vagy valami növényi zsír a nyerő. Disznóhúsból is csak a sovány jöhet szóba, de legjobb, ha egyáltalán nem eszed, amíg a hőség tart.

- Ne igyál alkoholt! Pár napig bírd ki valahogy... Az alkohol is fűt, régen az alpesi hegyi mentők 80 fokos stroh rumot hordtak magukkal (ma már vannak hatékonyabb szerek), és ha valakit átfagyva megtaláltak, egyből letöltötték a torkán, hogy ne haljon meg, és szerencsésebb esetben végtagot se veszített. Az alkohol nagy energiájú, robbanásszerűen égő tüzelőanyag, az egész testet erősen fűti! (Hideg sör kizárásának második oka.)

- Semmi egyéb olyat ne egyél, igyál, ami fűt, pl. árpa (hideg sör kizárásának harmadik oka!) vagy hajdina, teljes kiőrlésű dolgok, helyette:

- Egyél olyat, ami HŰT! Ne télen edd a narancsot, basszus (nem tűnt még fel, hogy az ujjaid milyen hidegek lesznek tőle?), hanem ilyenkor! Citrom, füge, datolya, banán, minden, ami forró égövön terem, az hűt, ideértve a borsot is! Egy jó savanyú, mustáros-tejfölös, borsos, fokhagymás KÖLESKÁSA csodát tud tenni ilyenkor! (Már emiatt megérte megírni a bejegyzést, próbáld ki!)

- Ne törölgesd magadról az izzadtságot! Ha már csorog rólad, és a kézfejeddel letörlöd, az rendben van, de ne itatgasd zsebkendővel, főleg ne a homlokodról! Ahogy a kutya az egész testét egy kis felületen, a nyelvén át hűti, hasonlóan az ember hűtésének jelentős eleme a homloka. És ha már az agy védelménél tartunk:

- Vegyél karimás kalapot! A karima célja nem elsősorban az, hogy árnyékba vonja a szemet (bár az is szempont), hanem hogy takarja a TARKÓD! A nyaki csigolya kisízületek mögötti alagútban fut a két fő artéria, ami az agyat vérrel látja el.

- Ne használj dezodort! Ezt ugye nem kell magyarázni... Ne félj, ilyen melegben úgyis mindenkinek izzadtságszaga van. Ha viszont büdöset izzadsz, akkor nem az a megoldás, hogy széllyelfújkálod magad alumíniumporral, hanem csinálj egy tisztítókúrát! És hölgyek: a hónaljszőr sem dísznek vagy bosszantásnak nő ám... Aberrált amerikai divatok követésénél fontosabb az egészség. Amit most művelsz a szíveddel, öregkorodban bosszulja majd meg magát.

- Kerüld a légkondit! Tudom, hogy ez sok munkahelyen megoldhatatlan, pedig fontos elem lenne. Azt is tudom, hogy megintcsak nagyon kellemes dolog mondjuk egy jó hűvös a kocsiban, de ha 25 és 35 fok között ingázol, a szervezeted soha nem fog tudni akklimatizálódni! Csak az egyenletes meleg az, amihez hozzá tud szokni.

- Mielőtt becsuksz egy ablakot, hogy kint tartsd a meleget, győződj meg róla, hogy nem teszel-e igazából még rosszabbat vele a légmozgás akadályozása és a csukott ablak mögött képződő üvegházhatás miatt.

- Ha vidéken laksz, és szépen gondozott gyeped van, magadra vess! Ezúttal nem sokra mész vele, de legközelebbre: minél dúsabb növényzet van valahol, az annál jobban hűt, mert annál nagyobb felületen párologtat. Nem véletlen, hogy régen a „buta” parasztok fát ültettek a ház elé, ami árnyékot is vetett, télen viszont a csupasz ágak között akadálytalanul átsütött a nap. Tujával ezt nem tudod megcsinálni... (Arról nem is beszélek, hogy a ház vályogból volt, ami szintén egész nyáron párologtat és hűt, mert azt most mégsem mondhatom senkinek, hogy ezért dózerolja el a csilivili légkondis betonszart, és építsen emberi élhetésre alkalmas dolgot a helyére.) De ha legalább kialakítasz egy szőlőlugast, az borozgatások utánozhatatlan hangulatú helyszíne lesz, a szőlőnek pedig nagy és sűrű levelei vannak: koncentrált a hűtőhatása.

És végül: a legtöbb ember vagy a meleget bírja jól, és a hidegtől szenved, vagy fordítva. De ha te már 28 fok felett nyavalyogni kezdesz, 10 fok alatt pedig már hideg a kezed, akkor rossz a vérkeringésed. Erre megint csak tisztítókúra a megoldás: sok fokhagyma, sok ecetes, savanyú dolog együtt nagyon jó értisztító. Valamint tedd le a cigit, és rendszeresen végezz olyan testmozgást, amiben kifulladsz! A kifulladás nem azt jelenti, hogy felgyorsult a légzésed, hanem hogy szó szerint fulladsz, légszomjad van. A „kocogás” önbecsapás. Persze nem 38 fokban kell nekiállni ilyen módon értisztítani, de a savanyú kortyolgatást már most elkezdheted... Rövid távon nem olyan felüdítő, mint a jéghideg belga sör, de középtávon már jobban hat – meleg ellen IS.

7 komment