HTML

A blogger neve: ...

Friss topikok

Címkék

13 (1) 2010 (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) master (1) movie (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

Munka fotólaborban, az ezredfordulón

2018.07.21. 20:31 dangbird

Akkor blogoljunk szubjektíven, nem közérdekűen, de talán minden fotósoknak valamelyest, változó mértékben, érdekesen.

Tegnap tartottam egy élménybeszámolót egy fotós chatszobában, és ha már ennyit írtam, gondoltam, bejegyzést szerkesztek belőle.

Élménybeszámoló, a hőskorból, mikor még a filmet elő kellett hívni.

Abból korból, mikor az ember még nem nyomta meg csak úgy az exponálás gombot, mert minden kép pénzbe került. Ennek is megvolt az előnye: az emberek motiválva érezkedtek, hogy egy kicsit foglalkozzanak a fényképezés hogyanjával. Szar dolog látni, hogy japán turisták automata beállítással kattogtatják a fél-egy milliós DSLR gépeket. Megveszik, mert van rá pénzük. Én meg fényképezek a telefonommal.

 noritsu_qss1201v.jpg

Első élményem a S... Központi Labor volt.

Ez marha komolyan hangzik, nemzetközi cég, Központhy Laboire, meg minden.

Valójában a céget egy ’56-os emigráns, J alapította, egy kanadai pincében. A vállalat idővel kinőtte a pincét, és Kanadában meghatározó szereplővé vált a piacon, majd terjeszkedni kezdett máshol is, elsősorban nálunk, J magyar gyökerei végett.

A nagy központi labor két öreg Noritsu gép volt. Na jó, adjunk az ezredfordulónak is: volt egy PC egy nagy és tényleg profi Xerox munkaállomás-„tankkal”, meg 4000 dpi körüli, de hihetetlen szar színhűségű SONY filmszkennerrel. Konkrétan, ha leprinteltünk egy képet, és a Xerox felső papírszkennerével vittük be, sokkal szebb lett, mint ha közvetlenül a negatívot dugtuk abba az egyébként akkoriban tényleg nem olcsó gépbe – de felteszem, azért az ezidőtájt Hollywoodban már erőteljesen hódító digitális intermediálást azért ennél jobb filmszkennerekkel csinálták...

Az előhívás úgy kezdődött, hogy kihúztuk a filmet a kazettából, ha #kedvesvevő beletekerte rendszerető indíttatásból. Erre volt egy bicskaszerű eszköz, a filmhúzó, gumi „pengével”. Ha még be is gyűrődött a film (mondjuk harmincéves Zenit gép okán), akkor nem lehetett kihúzni. Irány tehát a sötétsátor, a filmmel, egy sörnyitóval meg egy üres mesterkazettával, átrakandó a filmet.

A sötétsátor egy asztalon felállítható, dupla bőrönd nagyságú dolog volt, és két kabátujjszerűségen át kellett a kezet beledugni. Abban kellett a printer papírját cserélni is. Érdekes egyébként, hogy a dupla bőrönd nagyságú sötétsátor belsejében az ember vakon tapogatózik, de mivel a laborban ég a villany, valahogy mégis könnyebb a berakott dolgokat megtalálni, mint ha mondjuk egy teljesen sötét szobában, vagy bekötött szemmel kéne.

És nem, a piros lámpás megoldás nem játszik, az még régebbi – a sima fekete-fehér nyersanyagoknál működött, mert azok csak cián (zöld+kék) érzékenyek voltak. A monokróm már a vörösre is érzékeny, és – ugye nem kell mondani – a színes is.

Szóval a kihúzott/átrakott filmet rá kellett ragasztani egy vezetőlapra. Sem a hívó gép, sem a printer nem használja a perforációkat a film szélén, a hívó a vezetőlapot továbbítja (aminek a közepén sokkal nagyobb, szögletes lyukak vannak), a printer meg gumigörgőt használ.

A vezetőlapos megoldáshoz külön van egy kicsi munkapad, meg külön filmragasztó szalag – mindkét oldalán ráragasztjuk, mert néha még így is lejön. Egy lappal két filmet lehetett beküldeni.
A gép belsejében az első tank CD (hívás), aztán BL (halványító), aztán FX (fixír), aztán STB (stabil/mosás), végül szárító. Ezt mind magától csinálta a gép - bár még nem teljesen: kézileg, mérőpohárral kellett bekeverni a vegyszereket. Később modernebb gépeken dolgoztam, azok már tablettásak voltak, csak be kellett tenni a tiszta vizes kannát, meg a tablettás kazettákat, és szólt, ha valami kifogyott. (Ez főleg a printernél volt izgalmas, mikor a tekercs közepén kijelentette, hogy neki most azonnal tabletta kell, és addig SEMMIT nem lehetett folytatni, amíg meg nem kapta.) A fotólaborok jellegzetes vegyszerszaga egyébként olyan, mint a gázszag: külön hozzáadott szaganyagtól van, jelen esetben, hogy nehogy véletlenül valaki megigya. A stabil nem hiszem, hogy annyira ártalmas lenne (2 dl vegyszer 10 l vízhez), de a fixben lévő vörösvéglúgsó nem lenne nagyon jó. (Bár az „asztali sókban” csomósodásgátlóként használt kálium-ferrocianid majdnem ugyanaz a vegyület, csak még rosszabb.)

A hívóra visszatérve, végül szerencsés esetben 15 perc után kijött a lap a két filmmel. Ha az egyik hiányzott, akkor villany le, és félhomályban, az üzlet front ablakain bejövő fénynél indult a turkálás, hogy melyik tankba szakadt bele. Para nincs, mert a vevőnek adott szelvényen rajta volt, hogy műszaki hiba esetén a nyersanyag értékéig vállalunk felelősséget. Aztán kézi áztatás nagyjából a többibe, aztán lett belőle valami. Ha a hívóba szakadt bele, akkor megpusholódott, vagyis úgy túlhívódott, mintha túlexponálták volna (kézi hívásnál profi fotósok ezt csinálták is direkt, ha alulexponált volt az egész tekercs, mondjuk templomi vagy egyéb lehetetlen fényviszonyok miatt). Ilyenkor lehetett próbálni túlhalványítani is, elég szar végeredménnyel. De ha a halványítóba szakadt bele, akkor meg eleve túl lett halványítva, tehát úgy nézett ki, mintha alul lenne exponálva. Ezeket aztán printeren próbáltuk gyógyítani valamennyire, de kevés sikerrel. Ha a fixbe szakadt bele, attól nem lett baja belátható időn belül.

De általában a hívóba szakadt bele, főleg a bal oldali, mert mikor a filmet teljesen kihúzta a gép a kazettából, elvágta, mert ugye ott rögzítve van. Csakhogy a bal oldali vágó nem működött rendesen, megjavíttatásról meg szó sem lehetett. Így néha nem vágott, ilyenkor a gép erőlködött egy másodpercig, aztán elszakadt a leggyengébb láncszem, ami általában a filmragasztó volt (gagyibb negatívoknál a kazettában a rögzítés).

Érdekes egyébként, hogy a hívásdíj mellé még a #kedvesvevő ezüstjét is „ellopják”: az ugye beleoldódik a fixbe, és az ártalmatlanító üzemben kinyerik belőle. Volt egy kis ezüst cégemblémánk a szekrényben, amit a „mi” ezüstünkből csináltak.

Akkor tovább a printerre.

Kezdődik ott a kaland, hogy nem működött a hátlapfeliratozása, mert kifogyott a festék a szalagból, és J nem engedett újat venni, mert 2-3000 ft volt (akkori pénzben). Pedig nem árt, ha látja az ember a szortszámot, hogy melyik pakli kép melyik #kedvesvevőé...

Ez egy ősrégi Noritsu QSS1201V volt (a fenti képen látható). Most rákerestem, de a gyártási évek kezdetét-végét sem sikerült kiderítenem. Még nem volt benne szkenner sem; egy kis ablakon át kellett nézni az alulról megvilágított negatívot, és az alapján megadni az LATD-korrekciót.

Az LATD a japánok által kitalált módszer volt. Lényege, hogy egy súlyozott átlagot mért a gép, hogy mennyire világos a kép, és az alapján adta meg a papírra átexponálás idejét. A súlyozást úgy csinálták - ilyet is csak a #japánok - találnak ki, hogy másfélmillió amatőr képen körberajzolták, hogy mi a tárgy és mi a háttér. (Ezt nyilván nem japánok csinálták végig, hanem mondjuk vietnamiak.) Így derült ki, hogy általában hol milyen eséllyel szokott lenni érdekes dolog.

De ez sem mindig olyan egyértelmű, mert mondjuk van egy templom rommá exponálva, előtte áll egy emberalak, 3 denzitással sötétebb (3 denzitás = 10 stop, ha valakinek úgy többet mond), és akkor most a templomot akarta fényképezni, és az alak csak random járókelő, lehet árnyalakot csinálni belőle – vagy az alak a lényeg, és ússzon a templom tejben. Én lelkiismeretből leprinteltem volna két változatban, nem a plusz egy kép ára a lényeg, de nem szerettem mutogatni a #kedvesvevőknek a tényt, hogy ilyen mértékben befolyásolni tudjuk a végeredményt. Mert akkor mindjárt mindenbe beleköt, hogy ez miért nem világosabb, ez miért nem kékebb, ez „miért nem élesebb”... (Második laborban így is volt egy reklamáló, akkor ellenszenvesnek tűnő, hippiforma, szandálos-homlokpántos vevő, aki kifogásolta, hogy miért olyan sötétek a verőfényben készült természetfotók. Mert túl volt exponálva a negatív, én meg próbáltam egy kis kontrasztot kihozni belőle... Azt nem gondoltam volna, hogy az elégedetlen vevővel tíz évvel később még baráti viszonyba keveredünk: ő volt Bolyapó.)

Az ilyen „1 ft/kép” hívás-nagyításnál (pl Rossmann és DM versenyeztek ezen, ha jól emlékszem) nem volt emberi közreműködés, tök automata gép sima LATD normálban nyomott ki mindent, aztán lett, amilyen lett. Mi a S-nél nyomtunk rá korrekciót, aminek nem tudnám elmondani, mi volt az elmélete, de gyakorlatban ráérzett az ember, miután megtanulta szépen negatívban látni a világot. Volt, hogy a #kedvesvevőt felismertem negatív alapján, mikor bejött a képekért. És volt olyan is, hogy negatívban álmodtam. Kb. egy hét, amíg kényszeresen átfordítgat magában az ember mindent pozitívra, aztán elkezd ráállni az agya a negatívra.

A felismert #kedvesvevőről eszembe jutva, az is külön érdekesség, hogy milyen képeket behoztak, valahogy nem tudomásul véve az emberi közreműködést. Pornó ezerrel. Főleg az egyik #kedvesvevő. Aztán a képeken szereplő egyik csajt negatívlátó szemeimmel felismertem a közeli kifőzdében, ott dolgozott... (A legdurvább esemény mégis az volt, amikor egy lányról készült sorozatot leprinteltem magamnak is, és hazavittem. Nem pornó, még csak nem is meztelenkedés, csak tetszett.)

A másik laborban már megérkeztünk a 90-es évekbe. Ott már volt scanner a gépben, tehát egy monitoron láttam nagyjából, hogy mi lesz a papíron. A különbséget persze meg kellett tanulni - meg a monitort beállítani a lehető legszínhelyesebbre, mert azt rajtam kívül nem tette volna meg senki. Persze ez még CRT monitor volt... Itt már színcsatornánként csináltuk a korrekciót. A S-nél is volt rá lehetőség, de nem szórakoztunk vele... ér telme se lett volna, mert eleve a mesterszürke minden volt, csak nem szürke, inkább valami agyagsárga-szerűség.Lényeg, hogy aminek látszania kellett, az látszott, na...

A második már komolyabb hely volt, elég jó Konica gépekkel, ide bejártak fotósok is. Igaziak. Mert a S-nél pl. jött olyan „fotósunk”, aki osztályképben utazott. Felállította a kölyköket, szépen rásuvasztotta őket a negatívra faltól-falig, aztán sírt, hogy miért nincs rajta mindegyik a papíron... annyit nem tudott a „szaki”, hogy a papírképnek 13/9 az oldalaránya, a negatívnak meg 14/9. Persze lehet rákicsinyíteni a teljes negatívot a papírra, csak akkor alul-felül exponálatlan fehér csík marad, és az sem tetszett neki.

(A második laborban a printer már nagyítani is tudott, részletet a képről – vertikálisan csak középről, horizontálisan bárhonnan, hiszen lehetett apránként görgetni a filmet.)

Szóval jöttek fotósok, akik beültek mellénk, és együtt csináltuk a képeket. És igen, jó dolog megkomponált fényképeket is printelni, a sok amatőr kattogtatás között. És, hogy egy kis egófényeződésre fusson ki a bejegyzés, voltak annyira profik, hogy ha különbözött a véleményünk, akkor azt mondták, úgy nyomjuk, ahogy én mondom – tudván, hogy én ezt csinálom egész nap, minden nap. 70-80 százalékban lett igazam.

(Évekkel később az American Cinematographeren olvastam egy cikket, ahol a szerző pontosan ezt tanácsolta a kezdő DP-knek - hogy hallgassanak a printeresre.)

Itt az is jó volt, hogy gyakorlatilag alig láttunk főnököt. Egyedül vittük a labort, váltott műszakban. És nem kellett megszakadni általában. A S-nél sem, de voltak külső cégek, trafikok, ilyesmi, amik felvevő pontok voltak. Bejött Pestre a tulaj mondjuk 80 km-ről, hozott 50 tekercset, aztán közölte, hogy ő csak ezért jött pestre, és megvárná...

Szóval a másiknál két román főnök volt, egy kisfőnök, erdélyi fényképész, vele egy csomót dumáltunk angolul, nagy fej volt - meg egy nagyfőnök néni, aki alig tudott angolul, magyarul meg semmit, így alig tudott velünk beszélni. Havonta két-háromszor bejött egy kicsit, ennyi. Ennél a cégnél maradtam volna hosszabb ideig is, de sajnos 2001 év végével megszűnt, és utána sem sikerült másik laborban elhelyezkednem. A S-től az akkori minimálbért alig meghaladó fizetés miatt jöttem el. Dehát ott mit is várhattam volna: kezdő voltam, nem tudtam semmit, a főnöknek kellett betanítania. Ígérgetés volt, hogy ha letelik a három hónap próbaidő, majd ennyit meg annyit fogok keresni – aztán, mikor megneszeltem, hogy az ilyen bezengetett jövőbeli fizetéseket nem annyira érdemes komolyan venni (kezdő voltam még, na, nem csak a fotós „szakmában”, hanem egyáltalán, a munkaerőpiacon is, húsz évesen), akkor leléptem...

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://marioatreides.blog.hu/api/trackback/id/tr6314127377

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

spike_spiegel 2018.08.01. 09:04:53

A tükör nélküli gépekről mit gondolsz? Mondhatni még viszonylag gyerekcipőben járnak, de valószínű, hogy kiszorítják idővel a DSLR gépeket.