HTML

A blogger neve: ...

Friss topikok

Címkék

13 (1) 2010 (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) master (1) movie (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

Bujdosó 8 - Baranta

2018.04.25. 16:39 dangbird

GYULA úr végre csak előtért az erdő mélyéről, egymagában, ember nélkül, disznók nélkül. Meglett ember, erőst kopaszodó. Rég járhatott erre, mert nagy kedvvel üdvözölték, Marika meg egyenest a nyakába ugrott, ott csimpaszkodott egy sort, s felette örvendtek egymásnak. Felálltam hát a tűz romjaitól, hogy ne csak tegyenek-vegyenek engem folyton, mint a bábot, odamentem hívatlanul, s szóltam:

- János vagyok, a bátya fogadott szolgálatba. – Oszt semmi hajlongatás, csak megszorította a markom. – Azt mondják, tőled kapok pozió... mifenét, feladatot.

- Pozíciót, te – szólt az egyik kanász nevetve, de a többi is derült.

- Adok én neked, most reptében – így Gyula úr, komolykásan –, ha tudod a disznó csínját-bínját. Batyud hol van?

- Az nincs, csak ez az egy ruhám. A disznót meg mifelénk ólban tartják, nem csürhézik, sem kondázzák.

Nagyon szaladozott már felfele a szemöldöke minderre a főkanásznak. Soroltam rendületlen:

- De a bátya azt mondta, mégis disznóhoz oszt be, hisz...

- Nagy Isten a mennyben – tárta szét karját Gyula úr, kínban derülve.

Már mind körülöttünk nevetett, a Bandi is engedett egy fél mosolyt, és az ifjabbik kanász közbeszólt:

- Mindig szervezik az életet, e!

- Hol az öreg, kicsi lelkem? – fordult a főkanász a Marikához.

- Elröpült az, táti. – S most tűnt csak a szemembe arcuk hasonlósága.

- Már megint hova? Palesztinába vagy a Ruhr-vidékre?

- Csak ide, Szolnokra.

Furcsálltam a számonkérő nagy hangot, azután észbevettem: Gyula úrnak biza egyes a csillaga. No, Bujdosó, ezt kifogtad – ha őneki szolgálsz, nem vagy előrébb, mint jóapáddal...

- Napok óta itt volt, csak épp most kellett, hogy... – kezdtem rá, mintegy védelmezve az öreg számadót.

De a főkanász nagyot intett.

- No gyere. Megoldom én. Ti meg menjetek vissza váltásba – szólt oda a többi kanásznak, indultában. - Ha az öreg nincs itt...

„...akkor úgy rendelkezek, ahogy akarok” – fejeztem be magamba a mondatot, oszt követtem is kezesen az erdei ösvény iránt; vissza sem néztünk.

Mikor már látó- s hallótávolon kívül jártunk, lelassított, hogy beérjem. Oszt sorolni is kezdte, rám se nézve:

- Zefírum tapasztalattal nem kapsz csürhét egymagad, de ne is bánd. Leszen belőled nagybojtár, amíg elválik, hogyan tovább. Odaraklak az öreg Mátyás mellé, az jámbor, falusi is, mint te, megfértek majd.

Letértünk az útról, egy ágakkal meg aljával igen benőtt mellékösvényre. Gyula úr előhúzta fokosát a köpenye alól, azzal kezdte törni az utat.

- Ott akad ennivaló is rendesen – folytatta – s ha nem, hát majd fokossal lecsaptok egy malacot. – Nagyot vágott egy kiálló ágra. – Sztá ha a Boldizsárnak nem tetszik, akkor majd megmondja, minek hagy oda mindig kuplerájt.

- Boldizsár?

- A számadó bátya, akinek szolgálsz. - Mintha ő nem neki szolgálna! - Nevét sem tudod?

- Nem mondta senki, mindenki csak bátyának hívja...

Törtettünk egy darabig csendben, csak a sűrűség recsegése szólt a lábunk, meg a Gyula úr fokosa alatt.

- A Marika hát a te lányod?

- Reányílott a szemed, mi? Te legény. Nem vagy véle egyedül. De vigyázz – fordult felém, s megfenyegetett kicsit a fokos nyelével -, ne incselkedj véle pocsékba, könnyen sérül a lelke...

Az ő leánya, óvja hát, persze.

- ...megcsalták, odahagyták rútul. – fejezte be aztán mégis. S mit felelhettem volna?

- Nem tudtam.

- Nem hirdeti Nyitrától Brassóig, lássad. – Csapott egy keserű nagyot egy ágra. – Vólt egy legény. Nem innét. A Tisza felé, Cserkeszőlőről. Sztá nagyon a Holdnak szaladtak! El is jegyezkedtek, meg mi... – harapta el, de értettem tán. – Olyan rendes, derekas legénynek tűnt.

Lassan kiértünk a sűrűjéből.

- Aztán nyoma veszett. Beszélték, törvény elől búvik. Vagy csak olyanféle volt. Csavargó. Nem is amott született, valahol Csepel felé, búbánat megette. Meg a lányomat is, két évig. Addig várta emezt. Egyszer jöjjön még a szemem elé, többet nem fog! – rázta meg a fokost. – Szóval azért mondom – vetett felém egy szigorú pillantást –, csak úgy bolondítsátok ti falusi legények, a Jóska, meg az a másik...

- Hát mit? Én csak annyit kérdeztem, a te leányod-e...

- Na jól van hát. Majd az öreg Mátyással jól szót értetek. Az öreg falusival majd tudjátok körülbeszélni egymást...

Baktattunk csendben.

- Nincs nagy becsülete itt a faluról gyüttnek... Láthassa bárki.

A főkanász hallgatott. Ismertem az egyes csillagot annyira, tudtam, lenyelt egy választ, s nem jó jel az.

- Talán több, mint a városinak – próbálkoztam mégis.

- Városi, városi! – szinte felnevetett. – Városi ember akkor járt itt utoljára, mikor a Zsuzska szüléit agyonvágták! Az is Békeőr volt, nem pedig.... Na idehallgass, becsülete itt annak van, aki megszolgálja! Mink itt nem...

Hirtelen felkapta a fejét.

- Mi az? – kérdeztem, körülpillantva.

Gyula úr leintett. Fülelt még egy darabig, aztán elindult visszafelé, sietve. De már hallottam én is:

- Fát kongatnak, ugye?

- Vissza, a bázison. Az anyjuk keservét, hogy mindig megvan a balhé!

- Milyen balhé?

Csendben loholt egy pillanatra, mint aki gondolkodik.

- Nagy. Tudsz ostorral bánni?

- Felkapom véle a csuprot! – túloztam.

- No! Leszen még belőled csikós is – kacsintott felém, de már futottunk.

Út közben többször hallottuk a kongatást, mind közelebbről, mind szaporábban. Ahogy a táborhely iránt értünk, a Gyula úr bebújt a sűrűségbe. Én utána. Nem törte-vágta ezúttal az ágakat, úgy bujkált át közöttük, alig győztem követni.

Ismét megverték a fatörzset. A tábor tőlünk jobbra esett, a kongatás viszont bal felől jött, egész közelről. Arra kanyarodtunk, s röviddel megláttuk a Sarit, kezében vastag ággal, egy kiszáradt, csonka fatörzs mellett. Ő kongatott hát. S már minket nézett.

- Mi van? – Súgott felé a Gyula úr vagy húsz lépésről, de az megértette s megindulván mifelénk, ráfelelt:

- A mezőszállásiak megint. Ezúttal sokan.

- Az anyátok sírját! – így a főkanász. Meglepett, hisz ezt a szófordulatot eddig csak az Elhárítás veteránjaitól hallottam. De már törtetett is kifele a sűrűből, felhagyva az óvatoskodást.

- Kik ezek? – kérdeztem.

- Ezeket az erdőket mind a Király úr növesztette, babonával, hisz előtte csak öntözőcsatornák vóltak itt mindenfelé. Mezőszállásnak meg félnapi szekérjáráson belül ez az egyetlen szálalható erdő, csak tőlünk tudnak fát hordani. A bátya meg is engedte nekik, de mindig kuplerájt hagytak, szólt a bírónak többször, de hiába. Hát kitiltotta őket; azóta járnak a nyakunkra nagy szorultságukban.

Végre kibukkantunk az erdőből, talán épp ott, ahol a banya előző nap. A főkanász meghőkölt:

- Itt a fél falu!

Negyven-ötven parasztruhás férfival nézett farkasszemet tíznél kevesebb pásztorunk. De már úgy álltak egymásnak, hogy közöttük őszes hajú, köpcös cigányember tartott kerítést egymaga, s löködte vissza a parasztokat egyre. Ingujja hímzéséből ítélve ő lehetett a falusi bíró, oszt az ő válla fölött kiáltozott oda-vissza mind:

- Külön szalagoztuk föl nektek a fákat, sztá döntöttetek minden mást es! – így az egyik kanász.

A bíró hátrafordult:

- Na, amennyit ti szalagoztatok, attól megfagytunk volna a télen!

A falusiak zúgolódtak. A bíró tuszkolta őket egyre. Amennyire láttam, fegyver egyiknél se vólt, legfeljebb az erdőben felkapott ágak. A mieinknél viszont mind fokos meg ostor.

Közben még három pásztor sietett felénk az egyik ösvényen.

- Szólni kéne a bátyának valahogyan – mondtam Gyula úrnak.

- Tudja az... – intett nyugtatólag.

- Kidöntöttetek még olyat es – folytatta a pert egy másik kanász, akit eddig nem láttam – amin madárkeltető volt!

- Nem igaz, nem igaz! Mutasd meg, hol!

- Csapdáztatok tavaly es, hiába tiltotta a bátya!

- Há a csapdázó legényeket én magam büntettem meg! – felelt a bíró.

- Ahol ember van, hiba is van - így egy paraszt.

- Há azé szenvedjen az egész falu? - rá egy másik, cigányos képű.

Újabb két pásztor közeledett. De a falusiak még mindig félelmes túlerőben álltak, és egyre inkább hangoskodtak. Az egyik így kiáltott:

- Oszt amikor egymagam jöttem, talyigával, és előre kértem a főerdészeteket, hogy csak annyit vihetnék... Ott is van, e! – mutatott a Gyula úrra.

Akkor a főkanász közelebb lépett:

- Nem vagyok én főerdész, nem rendelkezek itt egy gallyal se! - No hiszen, gondoltam magamban. – A bátya megtiltotta, azokért, amiket csináltatok. Nem engedhettem!

- Vele akarunk beszélni! – szólt a bíró nyugtatólag. – Csak azért jöttünk...

- ...százhúszan?! – így Gyula úr.

- Nincs fogadónap! – süvöltött a Bandi. - Takarodjatok a mezőgondozási hivatalhoz panaszra, ha...

Nőttön-nőtt a kiabálás. Gyula úr is folytatta a magáét:

- Még a ba... nénét is ránk dühítettétek! Kamerázgattátok a lányait!

Pillanat csend, aztán a parasztok tiltakoztak.

- Hát hogy kerültek ki azok a felvételek a nyulakról, mi? – szólt egy zöld köpenyes pásztor.

Nyulakról? Csodálkoztam.

- Mert a jankójával gondolkodik mind a legénye! – kiabálta a Bandi, előrébb nyomakodva. – Megmondtuk, hogy a Csobogósnak a közelébe se...!

Mire aztán a bírót fellökte egy másik cigány, s nekiugrott a Bandinak. Arra kitört a nagy dulakodás. A Bandi úgy lecsapta azt az embert, hogy elterülve is maradt, s mindjárt ketten-hárman odatérdeltek, magához téríteni – de aztán nekem is vitézkednem kellett, jöttek reám, pedig parasztruhában voltam magam is. Gyula úr csak a fokával suhogtatott, de széles félkört nyitott véle elébünk. Láttam, a pásztorok mindinkább egy csomóba tömörülnek, egymásnak hátat vetve, hogy a túlerő ne férjen hozzájuk. Fokossal hadakoztak, ostornak nem volt hely.

- Csak ezt hallja meg a bátya, a környékről is kitiltattok! – kiabálta felül a hangzavart egy pásztor. – De még az unokáitok is!

Gyula úr aztán mellettem magasra emelte fokosát egy nagydarab paraszt ellen, hogy jókorát sújtson feléje, de a paraszt egy vaskos ággal rácsapott a fokos fejére – hogy az pont engem talált homlokon, élivel. Reccsenést hallottam. Azt még láttam, hogy Gyula úr nekem tántorult az ütés erejétől, aztán elsetétült minden.

 

ÉLES, szúró fájdalomra jöttem magamhoz. Torkomból rövid üvöltés tört elő, mintha másvalaki hangja lett volna.

- Pálinka – hallottam a Marika hangját. – Nem csak fertőtlenít, de össze is húz. Mindjárt megrongyolom, hogy az szorítsa...

Ráocsúdtam végre, hogy a Marika ölében nyugszik a fejem, s az eget bámulom. Odébb még mindig kiabálás, dulakodás hangjai, de már hanyatlóan.

Lüktetve hasogatott a fejem. Az arcomon csurgó vér melege. Hányinger gyötört s forgott a világ, mint ha nem is sebemre, de torkomon töltötték volna le azt a pálinkát. Felemelkedtem kissé, hogy lássam, mi történik, de az agyamban mintha Gyula úr fokosát forgatták volna a mozgatástól. Egy pillantást vetettem a csatatérre, mielőtt Marika kezei visszanyomtak fektembe: Bandi és még páran összeszorulva, a falusiak nagyobb része a földön ült vagy ide-oda sántikált s már csak kiabálva biztatta, aki még harcképes maradt. Több pásztort húztak-vontak az erdő sűrűje fele. Mi az ördögöt akarnak, foglyokat ejteni? Minek?

Úgy éreztem, megint csak ködön át, álomszerűen látom a világot. Tán nem fogom fel, amit látok? Marika arcára tekintettem, ahogy fejemet kötözte. Dünnyögni kezdtem:

- Hallom, jól elbántak veled...

- Velem? – csudálkozott nevetve. – Ujjal nem nyúltak hozzám, mégiscsak leány vagyok. Nem haramiák ezek, csak dühös parasztok. Neked viszont ömlik a véred, át fogja ütni a kötést hamar...

Süketítő durranás hangzott a tisztás felett. Marika egész teste összerezzent, és síri csend lett.

- Vissza, kutyák, vissza! Hanyan jöttök még hármunkra! Vissza, te!

Csak felemeltem újra a fejem. Marika nem húzott vissza, dermedten ült.

Bandi kezében lőfegyver.

Egyik paraszt arcából a másikba rántotta, azok lassan hátráltak, kezeikkel hárítkoztak óvakodva. Mindenki más mozdulatlan, a pásztorok is.

A bíró sántikált csak a Bandi felé, meredten nézve a tenyérbe lapuló halált.

- A szervezett társadalmon kívül éltek. A saját törvényetek szerint. Há azt hiszitek, hogy nektek mindent szabad, he?! Há erről hallani fog a Békeőrség...

De el is hallgatott, és már a tisztás széle felé bámult meredten, s azonmód mindenki más is. Engem már az ájulás környékezett, fejem nem emeltem fölebb. A bíró isment kiáltott:

- Te tudtál erről?

Csend.

- Tudtad, hogy pisztoly van az egyik emberednél?

És már láttam is a Táltost, ahogy utat nyitottak neki az emberek, egyenest a Bandi felé.

- Most csak hallgatsz, mi, vén medve?

A bátya megállt a Bandi előtt, kinyújtotta elé tenyerét. A harcos pásztor szeme ide-oda járt a falusiak, a bíró és a Táltos között.

- Add ide már! – dörrent egyet az öreg, s éreztem, a Marika is megrezzent alattam.

Aztán a bátya összekarolta magát, úgy tüntette el a fegyvert a hóna alatt, nyomtalanul.

- Nem fog hallani semmit a Békeőrség, se más. Ami itt ma történt, elfeleditek ti is... és akkor én is.

A bíró lehajtotta a fejét:

- Én próbáltam békét tartani...

- Na és a Bujdosóval mi lesz? – szólt élesen a Bandi.

A bátya akkor megnézett engem alaposan, onnan messziről.

- Megmarad tán – szólt végül. – S ha mégsem, a munkarabság vissza nem hozza.

Fejem nem tarthattam tovább, lerogyasztottam.

- Ami pedig a fát illeti: mostantól önszántatokból be nem jöhettek az erdőbe. Nem csak fáért, egyébért se. Felügyelőt adok mellétek, kenyérért, amikor fát akartok vágni. Vagy vágunk nektek mi, le is deckázzuk, és megfizettek érte vasban.

Rövid csend, majd az egyik paraszt, indulat nélkül, rákezdett:

- Vagy így, vagy úgy, de amit az Isten adott, végül csak...

- Ez a két lehetőség van, harmadik nincs. Azazhogy annyi, ha bíróság elé visszük az egészet. De abból csak a baja lesz mindnek.

Választ sem várt, körbekurjantott:

- No, vissza a maga csürhéjéhez mind!

Hallottam, a mezőszállásiak lassan, morgolódva indulnak hazafelé.

A bátya belépett látóterembe: megállt felettem, engem nézett.

- A szíve ver, mint a veszedelem. – így Marika. – Átvérezte a kötést egyből. S ha nem csak az... – elharapta. – Belevágtak a koponyájába, no. Te jobban tudod, mit kell, mit lehet ilyenkor...

De a Táltos csak állt, nézett merengve. Majd azt mondta:

- Na, te árva ember, az Isten nem akarja, hogy pásztor legyen belőled...

 

 VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

(folytatása következik...)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://marioatreides.blog.hu/api/trackback/id/tr9613869930

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.