HTML

A blogger neve: ...

Friss topikok

Címkék

13 (1) 2010 (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) master (1) movie (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

Bujdosó 5 - A hurok

2016.08.07. 12:01 dangbird

Bujdosó
5 - A hurok

A FALUBÓL azután a Táltos nem a barlanghoz vezetett vissza, hanem egy másik szállásra, egy erdei tisztáson. Itt már több nyoma látszott az emberi élhetésnek: négy nagy, kerek jurta, meg egy kisebb sátor, mellette hosszú asztal, padokkal, fölötte tetővel, s még utána konyha, tűzhelyekkel, búboskemencével. Fent, két összehajló fa törzsén támaszkodva egy nagy vizestartályt is észrevettem ott. Odább, de nem sokkal, egy rénfa. Mi az, itt is vágnak disznyót, nem csak falura hurcolják? S szerte, a tisztás szélein néhány féltető, a legjobban félreesve pedig még egy budi is, meg egy agyonrozsdállt lakókocsi, tán még az Armageddon előttről. Ember: sehol, de még kutya sem őrizte a holmit. Igaz ugyan, hogy az ilyenfajta erdei szállásra nemigen bukkan rá, aki a járást nem ismeri.

A bátya menten rám parancsolt:

- No, hasigass fát, ott van hozzá rönk, aztán rakjál es tüzet középre. – Pedig jócskán világos volt még.

Én meg azután a tűz füstjében pácolódva azon kezdtem tanakodni, hogyan fogom kimosni több napja viseltes ruhámat, főleg a kapcát, alsógatyát, minthogy váltóruhám nem volt még. Megkérdeztem volna az öreget, hogy egy olyan zőld köpeny juthatna-e nekem is, dehát a Jóska, a másik faluróljött se olyant hordott. Tán majd megkérdem tőle, egy-két napig még elfér rajtam ez a rend.

Hogy a lángok végre takarosan fellobogtak, a bátya csak reábökött a tűzhely melletti bográcsállásra pipaszárával, odarakatta vélem azt is. Nem szerette használni a kezét, ha szolga volt körülötte, azt már észre kellett venni. Az ennivalót is előhozatta a konyhából, de a tűzre még nem rakatta rá, bizonnyal várunk még valakiket.

Hej, Bujdosó, itt jobb, ha megszokod a rendszertelen evést, alvást! Hiszen minden állatnak más a napi üteme, ráadásul éjszakázást is rád bízhatnak...

- Aztán hova fogsz beosztani, bátyám, milyen barom mellé? – kérdeztem egyszerűen, hogy a kondért letettem a tűz mellé, melynek fodrozódó lángjai közé úgy bámult az öreg, mintha a moziban látna valami izgalmas történetet. – A birkához értek, a lóhoz, marhához valamennyire, a többihez még úgy se, sze láthattad.

Szítt a pipából, közben bólogatott maga elé.

- Majd holnap reggel megkapod a pozíciódat – füstölögte az arcomba gyöngyfehér fogkerítésin át, mit csak most vettem észbe. Hogy lehet valakinek, aki dohányzik, ilyen fehér fogsora? Biztosan bűbáj ez is, s rosszalló érzés kerített tőle hatalmába. Csalásnak, istenkísértésnek éreztem, hogy egy Táltos a varázserejét, amit az Isten szolgálatára kapott, ilyen csalafintaságokra is használja. Őriztetni a disznyót a bottal, s úgy, hogy közben még nála is maradjon? Hát miért nem szúrkod le belőle erdőn-mezőn százat, s akkor nem lenne szüksége „a Népre” se, ahogy hívta szolgái s azoknak szolgái seregét!

De hogy a felszín alatt a lényeg mindig lassan mutatkozik fel, hát nem kérdezősködtem és nem alkudoztam sokat, pedig száz kérdésem lett volna. De a bátyát mindig egy láthatatlan erőtér vette körül, melyen az ember óvakodott átnyúlni, vagy csak átszólni is... Tán vagy csak én képzelném, én illetődtem meg úgy, hogy varázserejű Táltos mellett szolgálok?

- Szükségem volna lassan egy váltás ruhára is.

A bátya isment bólogatott.

- Majd megoldjuk azt is.

- Hogyan?

- Nem tudom! – morrant rám úgy, hogy menten megszűkült tőle a gyomrom. – Majd megoldjuk...

Ott van az az erőtér, nem csak te képzeled, Bujdosó! Kilences a csillaga néki, nem szereti, ha sokat háborgatják...

Emberek érkeztek végül, négyen is, három zöld s egy fekete köpenyes, de nevüket se vettem, épp csak adjistent szóltak s utána levegőnek néztek ezek is, maguk közt tréfálkoztak. De legalább a kései ebédnek való rákerült a tűzre. Jellegzetes pásztoreledel: szalonna, hagyma, paprika, tészta. Az evéshez megcsendesűltek a pásztorok, s utána is kevés beszédűek maradtak, pedig a végére pályinka is került, de nem az az úrias, amit korábban kóstoltam, hanem erős, karcos ital. A Táltos a tűzbe meredt, nem szólt, nem evett s ezúttal nem is ivott.

Nékem meg épp csak harmadszor nyújtották oda a pásztorok a butykost, s azzal hatalmas rosszullét gyűrt le: letettem az italt s szaladtam a budiba, hogy nem is tudtam még, merről felől fog jönni az áldás. Végül aztán a hányás nem vett rajtam erőt, de igen nagyon émelyegtem, a víz kivert s szédültem is kissé.

Ahogy előkerültem, a bátya szeme már rajtam is volt, s békésen szólt:

- Nem vagy szokva a mi kosztunkhoz, te legény, de az italunkhoz, sőt a vizünkhöz se!

A pásztorok is engem néztek, az egyik oda is szólt:

- Megmaradsz-e valahogy azért, ugye?

- Nehéz neki a pásztortészta – dörmögték aztán egymás között, de nem gúnnyal, inkább közönnyel.

A bátya felállt, odacammogott hozzám, homlokomra tette a kezét, amitől menten úgy éreztem, minden bajom elmúlt. Sajnos ez csak egy percig tartott, utána kezdett megint erőt venni rajtam a szenvedés. Az öreg azt mondta:

- No, menj hátra a konyha mögé fürdeni, aztán viszek neked valami tiszta ruhát, s bent a hátsó jártában lefekhetsz.

Úgy is lett. A tiszta ruha ugyan csak egy bő, hosszú ing volt, amilyent leginkább az asszonyok szoktak otthonra viselni némely vidéken. Amit eddig hordtam, az öreg lehúzta a kötélről, ahova terítettem, s bedobta egy lefedett, nagy dézsába, melyben már egész halom szennyes ruha ázott.

- Majd kimosod, ha jobban leszel – szólt, azzal bevezetett a legszélső jurtába. Fekhellyel kínált, egy nem épp tisztának látszó takaróval, oszt mint a barlangban előző nap, hüvelykjét tette harmadik szememre, s azt mondta:

- Aludj...

De még sokáig hallottam odakintről az emberek beszélgetését, ha a szavak értelmét a láztól nem is foghattam fel, inkább csak félálomban, de így is éreztem a bátya pipafüstjét, melyet a jurta légteribe hagyott, egyszer csendülő, ifjú női hangot is hallottam, amitől megmozdult bennem az érdeklődés, de aztán visszaadtam magam a láznak. Ezt ki kell feküdni, mihamarabb, nem akarok mostmán mindig kásapusztító maradni, hadd álljak be végre egy nyáj mellé...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. A láz még tartott, de sokkal jobban éreztem magamat, csak olyan kótyagosan, mintha ködös és álomszerű volna a világ. A fülem zúgott. Nem tudtam, hogy még vagy már van világos. Odakint csend honolt.

Kiléptem az ajtón. Csípős hideg fogadott odakünn. A bátya egymagában ücsörgött a tűzhely füstölő romjainál. Hogy megérzett vagy megpillantott lelki szemével, félig hátrafordulván odaintett magához. Ahogy a hidegtől és láztól remegő térddel lerogytam a szomszédos rönkre, reámnézett s szólt:

- No, máma te már nem kapsz pozíciót, nem tudlak kipróbálni. Látod, mindig az utolsó pillanatban alakul az élet, sztá az emberek kárhoztatnak, hogy miért nem tudhassák előre, ki mikor, merre fog szolgálni? A nagyobbik Jánost ugrasztottam hajnallal a nyájhoz, melyhez rendelni akartalak. Az meg nem tudta, hogy kerülök az erdő túlfelire, dehát csak  a kivetülésemet küldtem oda, így tudtam megoldani, hogy szólhassak neki, utolsó másodpercben... – Aztán látta zavaromat, és legyintett: - Van odaát a Csobogósnál most annyi ember, fele csak henyél tán...

Szokatlanul beszédesnek találtam ma reggel, hát felbátorodtam:

- Mennyien szolgálnak itt, bátya?

Vállat vont.

- Nehéz azt megmondani. Százhúsz ember biztosan van. De azt én mind nem tudom kezemben tartani, van több koordinátorom. És nem mindenki él itt, van, aki faluról jön beugrónak napszámba, sztá különben az asszonyokat, sihedereket, kisbojtárokat hova számoljam? Meg odalent a banya népségét, akik a gyógyfüvet termesztik, katyvasztják? A Hivatal szerint egy cég vagyunk.

- Banya?

- Majd meglátod... – legyintett.

- Mire jó ez a nagy jövekedés-menekedés-szervezkedés, miért nincs állandóan két-két ember minden nyáj mellett?

- Voltál te már egy emberrel összezárva egyedül, hetekig? – nézett rám merőn. – Egymásnak mennének azok, előbb ököllel, aztán ostorral, végül fokossal, nyakamra hoznák a Békeőrséget, fönn Budán meg ráncolódna a sok szemöldök, akiknek mi csak számok vagyunk egy képernyőn.

- Sze miért ilyen vadembereket gyűjtesz magad köré?

- Lássad – dörmögte egész mélyen és halkan és lassan – azután ilyen szelíd legényekkel, mint te, hogyan védem meg ezt a roppant értéket, ha jön egy rakás haramia? Nemcsak a pénzbeni érték, pótolhatatlan ez a vérállomány, amit itt kitenyésztettem, s fél évszázad munkám van benne. Nomeg a másik, bármilyen vadak ezek az emberek, azért szeretnek néha ágyban aludni, társaságban lenni, asszonnyal hálni...

- Azt lehet a mezőn is – feleltem.

- De nem ám úgy hálni – szólt nevetve – mint ahogy te azt egyből elérted tizenhat éves fejjel! Hanem úgy... Majd meglássad, ha lesz asszonyod. Anyátlan vagy te, az a bajod, azért esz a fene a nők után...

S mintegy újabb varázslatra, a Marika kilépett az egyik ösvényről, egyenest felénk tartott a tisztáson, szokásos, tartózkodó mosolygásával. Hogy odaért hozzánk, meghajolt a bátya előtt, de engem már úgy köszöntött, hogy csókot nyomott az orcámra s én az övére...

- No hé, mi ez a búgatás? – szólalt meg mögöttem a Jóska...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. A láz még tartott. Körülöttem a világ ködös és álomszerű. A fülem élesen csengett. Álmodtam csak az előbbi beszélgetést a bátyával? Éppolyan valóságosnak tűnt, mint a jurta most körülöttem...

Kibotorkáltam, a bátya a tüzet piszkálta botja végével. Kizsarolt még belőle néhány apró lángocskát. Csípett a hűvös. Szólítás nélkül mentem oda, s egyből kérdeztem:

- Kint voltam az előbb, vagy csak álmodtam, ugye?

- Egy órája ültél itt s beszélgettünk. Azután egészen megsápadtál s visszatámolyogtál a vackodra, a láztól már félig öntudatlan.

- Itt volt a Marika meg a Jóska is?

- Senki se volt itt, az esti váltásig nem is jönnek. Képzelegsz a láztól, jobb lenne, ha nem koslatnál... – S leültetett.

Tétován, láztól kábán nézelődtem, tekintetem a rénfára esett.

- Szoktatok itt is vágni?

- Szoktak néha az emberek, de én nem nagyon szeretem azt. Mindég körülöttünk marad napokig a disznyó lelke; nem azért, hogy kísértgessen, hanem mert annyira szeretett itt élni velünk, hát nehezen megy el, sztá néha első adandó alkalomra jön es vissza szopós malac képibe.

Ohó. Ha már ide forgott a szó... Kiböktem:

- Igaz az, bátya, amit a faluban mondtál, hogy te nyolcszáz évesnél több vagy?

- Te es több vagy nyolcszáznál, nyolc milliónál es.

- Sze mindenki tudja azt, de úgy értem, egy testben élsz azóta?

- Igen, és nem. Ezt te nem értheted. Te es testet cserélsz hét évente.

Két ifjú asszony jött ugyanazon az ösvényen, ahova korábban a Marikát képzelegtem, ugyanolyan sötétkék ruhában.

- Álom ez, vagy valóság? – kérdeztem hirtelen az öreget. – Vagy valami babonát tettél rám tegnap este?

- Álom, babona, vágytól szőtt káprázat az egész valóság es – felelt rejtélyesen.

Az egyik ifjú szépség a konyhába térült, ott tett-vett, a másik odajött hozzánk, telt idomú, kerekarcú, mosolygós, s a bátya igen megörült neki. Csókot váltott vele, átkarolta a derekát s úgy mutatta be:

- Ő itt a Sari, az egyik kisunokám. No, már nem olyan kicsi – hunyorított – a legszebb korban van...

- Ugyan, apó – nevetgélt az. – Úgyse te fogsz férjhez adni, ahhoz megyek, akihez óhajtok...

- Mondtam én valamit? – tárta szét kezeit nevetve hárítkozván az öreg. – Csak annyit, hogy ez itt a János, most állt közibénk, csak még akklimatizálódik, sztá gyengélkedik szegény.

Fene ezt a sok idegen szót!

- Most felállni is alíg bírok a láztól, nemhogy hajlongani, ha megbocsátasz – így én a lyánynak.

- Hát miért nem fekszel le? – kérdezte az. S következő pillanatban már a jurtában voltunk. Álom ez még mindig, gondoltam, lázas álom. A leány ágyra fektetett, de nem arra, amelyikre előző este a Táltos, hanem a bejárat felől esőre, aztán kedvesen simogatta homlokomat, míg álomba nem merültem tényleg...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem...

Mi történik itt? Hányszor fog ez még ismétlődni?

Azon az ágyon feküdtem, ahova az álom-lány fektetett. Akkor az is valóság volt, miben erősen kételkedtem, vagy ez még mindig az álom...

Nem törődtem gyengeségemmel, kótyagos fejemmel, a csípős hideggel, kirohantam egyenest a tisztásra. A bátya és a Sarolta a tűzhelynél ültek, a másik leány vagy asszony a konyha körül tett-vett.

- Mi történik itt? – kiáltottam a Bátya felé. - Hányszor fog ez még ismétlődni?

- Ha nem kelnél elő állandóan, hanem kialudnád a lázat, magadhoz térnél, oszt nem es hallucinálnál többet se. Elébb es a Sari támogatott vissza a jártába. Menj és aludd ki magad.

De tudtam, nem mond igazat. És borzadozva úgy éreztem, az egyetlen szalmaszálat, melyet a Jóisten vetett nekem nagy, Bujdosó nyomorúságomban, most gonosz hatalom rántotta ki a kezemből, ha a bátyában sem bízhatok. Nem lehet Fekete Táltos, ha egyszer a Megváltó Királynak szolgál, nem lehet... Vagy hazugság az is? Nem lehet...

A fülcsengés bántó, éles hangtalan zúgássá változott, fejemben nyomás, kavargás. Az öreg odajött hozzám, egészen kemény, szigorú tekintettel, vállon ragadott, cipelt-húzott a jurta felé s egészen halkan súgdosva szólt:

- Sztá ne hidd, hogy mindent értek én, amit csinálok, az összes varázslást. A Legbelülvaló műveli azt, rajtam át...

Ájultan estem a bátya lábai mellé.

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Aztán eszembe jutott a tegnap este, s lassan felderengett a lázálom is. Tudtam, vagy tán csak reméltem, hogy ez már a valóság.

A jurta ajtajában leányka állt, tíz-tizenkét éves forma, s meredt szemekkel, mintegy riadtan nézett rám, hogy felébredtem. Bizonyosan nem vagyok szívélyes látvány ennyi sok láz után:

- Ne félj, nem eszek kislyányokat – szóltam rá, s erre megperdült, kacagva kiszaladt.

A szabadba léptem. A csípős levegőnek nyoma sem volt, kellemesen langyos, napsütéses reggel fogadott. A fülcsengés elmúlt. A bátya sehol. A tűzhelynél, hova a kisleány szaladt, a Bandi ült, Andriskával. A konyhában a Sari forgolódott – meg a Marika...

A térdemen ütődés nyoma, az álombeli ájulástól...

>> FOLYTATÁS ITT >>

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://marioatreides.blog.hu/api/trackback/id/tr519169130

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

funivia 2016.11.02. 16:13:34

Nagyon jó ez a rész is, csak a címre nem tudtam rájönni, hogy miért hurok?

Úgy írod le a történetet, hogy az olvasó is "bujdosó" benne, mert ő sem nagyon érti a helyzeteket, és az embereket, ugyanúgy mint János. :)