HTML

A blogger neve: ...

Friss topikok

Címkék

13 (1) 2010 (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) master (1) movie (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

Bujdosó 3 - A varázslat

2016.07.03. 15:28 dangbird

Bujdosó
3. A varázslat

A TÁBORT úgy képzeltem, hogy van ott jópár jurta (vagy járta, ahogy errefelé járta), meg mindenféle jószág, családok, gyerekzsivaly... De a valóságban csak egy rönkökkel övezett, széttaposott, fekete tűzhely fogadott minket egy barlang előtt. A barlang szájánál rőzse s katonásra hasigatott tűzifa halmosodott. Sehol egy bánatos, árva lélek.

- Na... Megérkeztünk... az Amerikai Egyesült Államokba... – dörmögte vidáman a bátya, s ezen nevetnem kellett, nem tudom, miért.

Azután kereken reám parancsolt:

- Rakj egy tüzet! Ott van rőzse ,van aprója es.

Hordani kezdtem a száraz gallyat s kisebb ágat, azután megkérdeztem:

- Papír?

- Az itt nincs! Az egészen vékonyát rakd egybe, begyullad az. Bent a barlangban, az asztalon találsz gyufát.

Hogy kialakítottam egy takaros kis rakást, bementem a barlang száján a gyufáért.

Tágas belső tér fogadott, valamerről még kis fény is szüremkedett. Körbe a fal mellett öt alacsony derékalj, a falon fogason lógott egy hatalmas óldal szalonna, egy jókora, fonott kötésű butykos, meg egy iszákban szeletelt száraz kenyér vagy talán kétszersült.

A barlang közepén asztal, rajta papírok össze-vissza, tetejükön bőrkötéses könyv, fedlapjára róva: SZÁMADÓKÖNYV, mellette egy csomag babos kártya, melynek igen megörültem – sze itt is járja akkor a babozás – s két-három doboz gyufa szétdobálva. Az asztal körül tuskók szék gyanánt. A sarokban még gyerekjátékot is láttam; csak laknak errefelé családok is...

Papír híján küszködtem egy sort a tűzzel, csak nem akart megéledni, pedig a szellő pont jó erővel fúdogált hozzá. Végül a bátya elunta bajlódásomat nézni, odajött, botját nyomta a gally közé, amire az sercegve füstölni kezdett s pillanat után nagy lángra kapott.

A bátya kihozta a butykost, s amint önállóvá vált a tűz, ráloccsintott egy cseppet; a szesz nagy döbbenéssel kék lángot vetett. A bozontos öreg azután a földre is csurrantott, majd ivott, s azután nekem is nyújtott a pályinkából. Éreztem súlyán, hogy a butykos még majdnem teli van.

Istenesen erős pályinka vólt, legalább hatvan fokos, s mégis jó, friss körteízű, falun is ritkán jutott ilyőhöz az emberfia. A Táltos látta, hogy tetszik a pályinka, s mordult:

- A Nagyúr es ezt issza, fönn Fehérvárán. Szólgálati pálinka, havi százhúsz litert gurítanak ide nekünk.

Nagyot néztem.

- Ejha! Aztán a Felséges úr nem fél, hogy szétszalad a jószág a nagy vigasságba?

- Nem sok az, elfogy ennyi ember közt, s nálunk még az asszonyok is isszák, de csak módjával. – Derűsen folytatta, botját emelgetve: - Nem szalad szét a jószág, előbb kergetem én szét a népet, ha nem tudják, mennyi a mérték! S most egyél. Van gomba is.

- Hol? – kérdeztem, hisz a barlangban nem láttam.

- Ej, de sok ész szorult beléd, öcsém! – nevetett az öreg. – Hát hol terem a gomba? - Szertemutatott. - Itt, az erdőn, mindenfele! Találsz egyhamar, rengeteg a csiperke, sze tegnapon, meg azelőtt es esett.

Összeszedtem jó két marokra valót (hisz még kalap se volt rajtam!) s visszavittem a tűzhöz.

Leraktam az egyik rönkre, vártam, hogy majd főzünk belőle valamit, de edényt nem láttam sehol, a bátya pedig ráérősen ücsörgött, pipára gyújtott. Szeme elrévedett, talán valahova a másvilágra.

- Csak így nyersen? – kérdeztem.

- Majd ha elszíttam a pipát – mordult rám az öreg.

Eltelt jó negyedóra, mire ez megtörtént, s azután szólott:

- No, vagy eszed nyersen, vagy megvárod a reggelt, akkor jő a Marika, sztá hoz bográcsot vagy az ég tudja, mit – az asszonyok dólgába mi itt nem tébkezelünk bele.

Nehézkesen felállott, térült egyet a barlangba, majd kijött, egyik kezében a szalonna, a másikban a nagy könyv s beletűzött golyóstoll. Letette a szalonnát s lezökkent.

- Lássuk. Bejelentelek az Apehnál – tréfált hunyorítva, de ezt sem értettem.

Felütötte a nagy könyvet.

- Bujdosó János vagy-e? Rövid u-val? Szül kettőezer-hetven, Augusztus három. Apja neve: Bujdosó István, anyja neve: Kovács Margó. Lakik: Tiszatenyő, Kiserdő u. 23. Végzettség: elemi tanoda, jó dicsérettel. Jól mondok-e mindent?

Én meg csak hüledeztem. Ez az ember mindent tud rólam?

Az öreg felállt, s kitartotta a karját oldalvást. Egy fél perc nem telt bele, s kis veréb szállt reá. A bátya odaemelte a madárkát a szájához, s suttogott néki nagyon, egy percen át, majd elröppintette.

Álmélkodásomra így magyarázott:

- Nekem el kell számolni mindennel a Mezőgondozási Hivatal felé. Sztá három disznyót holnap lehajtunk a faluba, azt es jelentenem kellett. Ezt hólnap reggel elkapja egy sas, sztá felfalja. Az röpülni fog egész nap, s ameddig kell, meg sem áll Budapestig. Ott leszáll egy ablakba, a hivatalnok meg tudja a regulát, kitépi az egyik tollát, annak a szárán lesz az üzenet.

Amire én még jobban álmélkodtam. Ő meg így:

- Rend a lelke mindennek. Amíg itt én vagyok a számadó, a Máni tudja, hogy nincs gondja a jószágára.

Ez a berzengetés, a Nagyúr bizalmaskodó „Mánizása”, valahogy a bátya szájából nem hangzott nagyzolónak, föllátónak, oly természetesen hatott, hisz az ember érezte a zsigerében, hogy igazat szól. Rájöttem, a ritka kilences csillaggal verte-áldotta őt az ég: sugárzik egész lényéből, hogy tudja, mit csinál, biztos kézzel nyúl mindenhez, s szinte mindig bejön a számítása.

Azután gondoltam egyet:

- Nem lenne egyszerűbb távbeszélőn szólni nékik, a faluból, ha már úgyis megyünk?

Az öreg merengett egy pillanatot, s megfelelt:

- Egyszerűbb nem lenne. Csak könnyebb.

Ezen eltöprengtem egy percet, majd a bátyára néztem, s óvatosan szóltam:

- Hogy fizetségről eddig nem esett szó, hát meg kell kérdeznem. Hálás vagyok, hogy a bátya elfogadott, hogy szállást, ennivalót adtál, de tán egy kis pénz is jár, ha már a Nagyúrnak szolgálok...?

A bátyát nem érte váratlanul a kérdés.

- Egyelőre próbáljunk meg, hogy miként válsz be. Ha rendes pásztor leszel, akkor jövő hónaptól havi hétszáz vaskoronát tudok fizetni. Ha nagybojtár, akkor négyszázat. S tizenhárom hónap egy év. Nem sok pénz, tudom, de mellé van teljes ellátás, még pályinka es, lássad. Ruhára, semmire nem lesz gondod, ha akarod, elteszed mind a hétszázat. – Felderült, s úgy folytatta: - S leányt is keresünk neked, valami asszonynak valót, mert anélkül egyszerűbb ugyan az élet, de öröme nincsen.

Jóleső izgalmat éreztem a kilátásra, s hálás vóltam, hogy a bátya még ezzel is gondol. Az meg meghalkította a hangját, s úgy szólt:

- Ha asszonynak valót nem is lelsz, egy kis cicázásra bizonnyal találsz kedvedre valót. Kell a vérfrissítés a népnek...

S hogy az életkedv nagy igenléssel szétáradt bennem szavaira, megkordult a gyomrom is. A szalonnára néztem.

- Nem eszünk, bátya?

- Megvárjuk mostmán a Jóskát, pár perc s idetalál.

S valóban, néhány perc után egy idősebb legény jött felénk az úton – nem azon, melyen mi érkeztünk, hanem ellenkező irányból. Már messziről fülig ért a szája. Ő nem hún köntöst viselt, hanem olyasmi ruhát, mint mink: fekete nadrág s fehér ing, csorba ujjal. Kalapja szürke, mögé tűzve fácántoll. Vállán fokos, oldalán tarisznya s kulacs. Cingár legény, kissé elálló fülekkel, de azért jóvágású, amennyire én azt legényként megmondhassam. Porosságán, izzadtságán láttam, hogy messziről jött.

- Új legény? Friss husi? – hunyorgott a bátya felé.

No tessék, ez is úgy fog beszélni rólam, mintha kuvasz lennék... De aztán felém is hunyorított, s melegen, belsőségesen megszorította a kezem, mintha rég látott barátja lettem volna.

- Adjisten! Jóska vagyok.

- János.

- A szalonnának is bemutatkoztál már? – S felmarkolta az ennivalót, reá se pillantva a bátyára.

- Téged vártunk az estebéddel – feleltem.

Arra csak vágott egy nagy karéj szalonnát, átnyújtotta nékem, s már falatozott maga is. Késére szúrta a szalonnadarabokat, s úgy kapta be őket.

Hogy nékem késem nem volt, én egy ideig elbíbelődtem a gomba köpesztésével, s csak rákérdeztem végül:

- Egy kést tudna adni valaki?

- Még az sincs nálad? Nekivágtál a nagyvilágnak kés nélkül? – dörmögte a bátya. – No hallod, te aztán jól elszaladtál hazulról!

A Jóska lenyalta a kését, s odaadta. Kissé megütődtem, de végül nadrágomba fentem s úgy kezdtem falatozni a szalonnát, a nyers csiperkével.

- Van odább zöldhagyma is, húzz magadnak párat!

- Hol? – kérdeztem csudálkodva. – Nem láttam, mikor a gombát szedtem.

- Mert a fű közibe nő, te nem ahhoz vagy szokva. Kapáltok mindent orrvérzésig, pedig a dudvának es helyet követel a Legfelsőbb, azért teremtette, hogy nőljön.

S hogy a barlang szájától nem messze tényleg találtam hagymát, már egészen takarosra kezdett kerekedni ez a vademberek vacsorája.

- Te nem eszel, bátya? – kérdeztem az öreg Táltost, ahogy visszatakarodtam a rönkömig.

- Mégis, jó új vagy itt, mi? – így a Jóska, megint fülig érő szájjal.

- Én nem eszem, csak vasárnaponkint, a szer kedvéért. Meg az erdőben, amit óhajtok, csipegetek, frissibe.

A Jóska fejével az öreg felé bökött, s így szólt, nagy csodálattal:

- Megeszik még olyat is, amibe más belehal! – Aztán még nagyobb komiszsággal hozzátette: - Vasárnap meg befal annyit, hogy egy hétre bőven elég, egy családnak!

- Elhallgass, te! – dörmögte kedélyesen a bátya. – Eljár a botom!

- Nem úgy van az, vén medve! Nem vagyok már kisbojtár, fejeden hasitom ketté a botodat, ha megilletsz véle!

Arra a bátya csak dörmögött vidáman, s nem szólt többet. Senki más nem mert így beszélni véle, csak a Jóska, de nem bátorságból, hanem bolondságból, amint később megismertem: bolondozott az folyton, a hetes csillagával.

Hogy megvacsoráltunk s leroskadt a tűz, behúzódtunk a barlangba. A Táltos ment legelébb, s botjához fáklyát nyomott, aminek fellobbanó, meleg fénye aztán becsalt minket, mint bogarat. Jóska gondosan hozta a butykost, s felváltva iddogáltunk belőle.

Aztán lefeküdtünk, a bátya pedig mormogni kezdett:

 

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Örözz Angyal éjfelig,
Boldogasszony hajnalig,
Öregisten mindvégig.

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Három angyal vigyáz reám:
egyik vezet, másik tanít,
harmadik Istenhez röpít.
Viszi az én lelkemet az áldott mennyországba,
onnan pedig reggel vissza szép Magyar Hazámba.

 Mire a fáklya ellobbant, kialudt – úgy tetszett, a Táltos néma parancsára.

Az öreg egy percen át mélyen, egyenletesen szuszogott, majd tompán horkolni kezdett.

- Heh – jött a Jóska vacka felől – egy fél perc alatt elalszik bármikor. Révületbe esik, s onnan megy tovább az álomba.

- Hogyan?

A Jóska mocorgott egy sort.

- Azt nem tudja senki. Azt mondja, hogy feloldja az énjét a nem-énben. De hogy hogy csinálja, azt még nem tanulta meg tőle senki, még az asszonyai sem.

- Asszonyai?

- Volt vagy négy-öt felesége már, ki tudja azt számon tartani. A népből már szinte mind a bátya leszármazottja, így vagy úgy, aki nem faluról jött, mint te meg én. No jóéjt!

 

SOKÁIG forgolódtam, nem bírtam elaludni. Éjfél is elmúlhatott már. A Jóska is rég nagyokat szuszogott. Végre is eszembe jutott a butykos, a szögre akasztva! Tapogatózva osontam érte, s odatettem fekhelyem mellé. Iddogálni kezdtem apránként, hátha elnyom az álom.

Egyszerre hatalmasat horkant a bátya, majd mocorogni kezdett, s hallottam, felállt, felém csoszogott. Elvette a butykost, s a szögre akasztotta fel.

Azután nem a fekhelyéhez tért, hanem egyenest vissza hozzám, s közben dörmögött:

- Csak ne szokjál rá, azt mondom...

Azután reámhajolt, hüvelykjét a homlokomra tette, s így mormogott:

- Aludj...

- Hiszen aludnék én, csak nem bírok, azért nyúltam a pálinkához, nem azért, hogy megrészegedjek.

- Dugd be a szád. Úgy. Csukd be a szemed. Aludj...

S ahogy levette kezét a homlokomról, éreztem, úgy meglassúlt a szívem, hogy menten meg is áll. A bátya visszacsoszogott fekhelyéhez, s közben már mondta is:

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Örözz Angyal éjfelig,
Boldogasszony hajnalig,
Öregisten mindvégig...

...eddig hallottam, itt nyomott el az álom a Táltos varázslatától...

>> FOLYTATÁS ITT >>

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://marioatreides.blog.hu/api/trackback/id/tr98863688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

funivia 2016.11.02. 16:10:52

Nem akart az apjához alkalmazkodni, most pedig egy csomó idegen elvárásaihoz kell alkalmazkodnia.

Könnyebb elfogadni idegenek szokásait, utasításait - mert tőlük nem vár semmit. Nem vár megértést, kíméletet, szeretetet, mint otthon.
Nemhiába adták idegenbe a gyerekeket régen... Kis cselédnek, kis inasnak, de még a főurak is egymás gyerekeit nevelték az udvarukban.