HTML

A blogger neve: ...

Friss topikok

Címkék

13 (1) 2010 (1) Ákos (1) borg (1) cameron (1) Chase (1) Csillagok Háborúja (1) Cuddy (1) disney (1) download (1) Dűne (1) dvd (1) dvdrip (1) film (1) filmezés (1) filmrendezés (1) Flynn (1) Foreman (1) forgatás (1) Frank Herbert (1) George Lucas (1) hangszerkesztés (1) Harry Potter (1) házi (1) House (1) Imája (1) J. K. Rowling (1) katona (1) készítés (1) Kétfarkú (1) kórház (1) kutya (1) master (1) movie (1) part (1) rajzfilm (1) Rapunzel (1) Rasa (1) star (1) Star Wars (1) Tangled (1) Taub (1) tomcat (1) Törley (1) torrent (1) Trek (1) utómunka (1) választás (1) viccpárt (1) videó (1) videószerkesztés (1) Walt (1) Wilson (1) yang (1) yin (1) Címkefelhő

A nagymenő

2010.04.28. 13:27 dangbird

- Szevasz, Tibikém! Mi van veled? Mit hívogatsz fel engem ilyen ködös történetekkel? Úgy suttogtál a telefonba, mint ha a kínai titkosszolgálat lenne rajtad! Mi van veled?

- Figyelj, öregem, mondtam, hogy ez nem telefontéma! Besétált az orrom elé egy olyan lehetőség – és itt lehalkította a hangját –, amivel megcsinálhatnánk a nagy pénzt! Végiggondoltam, elvileg együtt van minden, ami kell! Itt, ezen a szent helyen együtt van minden, ami…

- „Szent helyen”! Miért pont ebben a füstös kocsmában kellett találkoznunk, amikor…

- Petikém, nézz körül! Itt vagy te, itt vagyok én, itt van a haverod a pult mögött – semmi más nem kell kiindulásnak! Figyelj rám…

* * *

Bandi a pult mögött állt, a szeme sarkából figyelte Tibort, amint az asztal fölött előrehajolva magyaráz Péternek; a szemében megszállott lelkesedés csillog. Bandi régről ismerte ezt a tekintetet, tudta, mit jelent ez Tibornál.

Ez az ember készül valamire.

Tibor felállt, és a pulthoz sétált.

- Bandi! Bandikám! De rég láttalak!

- Nem kell a bratyizás, Tibi – húzta a száját Bandi, de azért kezet nyújtott Tibornak. – Tudom, hogy akarsz tőlem valamit, és én…

- Akarok valamit, hát mit akarnék én? Két korsó sört, azt szeretnék.

- Látom, hogy jár az agyad valamin, esz a fene… – Benyomott egy korsót a csap alá. – …és tőlem vársz segítséget; de én ezerszer megmondtam neked, hogy a mindenféle ügyeidet ne itt bonyolítsd! Azért, mert a Peti haverja vagy…

- Nem kell a duma, Bandi, tudom jól, hogy nem én vagyok itt a legsárosabb alak, messze nem én vagyok! Azonfelül csak egy telefonszámot szeretnék, onnantól nem is látsz! – Tibor átvette a két korsó sört, és engesztelő pillantást küldött Bandi felé. – Ha nem akarsz…

Visszasétált az asztalukhoz az itallal, és leült.

- Őrület – ingatta a fejét Péter –, ez őrület.

- Nincs itt semmi őrület, Petikém, szépen végigcsináljuk, lépésről lépésre, és meglesz a pénz, amivel mindketten megvalósíthatjuk az álmainkat! Minimális befektetéssel…

- Minimális, minimális! Miből akarod a kiadásokat fedezni?

- Na itt jössz te a képbe, Petikém, neked van pénzed, és… Most min húzod a szádat, mi van, mit számít az a pár százezer forint a zsákmányhoz képest?! Én csóró szar vagyok, de van egy nyerő tervem, neked van hozzá pénzed, mindjárt lesz egy telefonszámunk, meglesz a megfelelő emberünk, és nekivághatunk! – Fenékig ürítette a korsót, azután lecsapta az asztalra. – Na hassunk rá!

Felálltak az asztaltól.

- Eddig még benne vagyok – mondta Péter, miközben a pult felé sétáltak. – Egy telefonszám, amit esélyünk nincs megszerezni. De ha mégis…

- Csak bízd ide.

- Szevasz, Bandi! – Péter letette üres korsóját a pultra. – Mi újság? Milyen a forgalom?

Bandi feltartotta a két kezét.

- Na jól van, jól van, nem kell ez, ne csináljátok ezt! Csak mondjátok, milyen telefonszám kell!

- Egy kurvára rohadtul profi tolvajé – felelte Tibor félig súgva. – A csúcs-csúcs-top-elit-csúcs kategóriában gondolkodva.

Bandi letett egy feles poharat Tibor elé, drága Whiskyt húzott elő a pult alól, és töltött, színültig. Tibor tétován nyúlt az ital felé.

Bandi felkapta a poharat, és felhajtotta a Whiskyt.

- Eeeeh – sóhajtott elégedetten, és a pultra támaszkodott. – Rudolf elég jó lesz nektek?

Péter tanácstalanul Tiborra nézett, akinek kigúvadtak a szemei, aztán szkeptikus arckifejezéssel szólt:

- Nem mondod komolyan, hogy te tudod a Rudolf telefonszámát…

- Én nem. – Bandi elhárító mozdulattal intett, azután egy baseballsapkás vendégre mutatott. – Ő tudja. – A két férfi otthagyta a pultot, de Bandi utánuk szólt: - Hé! Jöttök eggyel! – Erélyesen rájuk mutatott a két kezével. – Mind a ketten! – Azután cinkosan kacsintott, és sokatmondóan a baseballsapkás fej felé mutatott. – … és villantsatok!

* * *

- Ne haragudj a zavarásért, leülhetnénk ide egyetlen percre? Meghívnánk egy italra.

A hirtelenszőke hajú, ravaszkás arcú fiatal férfi elfintorodott.

- Mi kéne, ha volna?

- Egy telefonszám. – Bandi leült, és a szokásos összeesküvő-hangnemre váltott. – Rudolf száma.

- Mi? – A fiatalember fennhangon szólalt meg, mit sem törődve Tibor óvatoskodásával. – Honnan tudnám én azt?

- Figyelj… – kezdte volna Péter, de a másik rendíthetetlenül folytatta:

- Hol vagyok én attól, hogy ilyen emberekkel haverkodjak? Nézzél már rám! Ilyen…

- Tudod, vagy nem tudod a számát? – erőltette Tibor. – Bandi mondta, hogy te…

- A Bandi hülye! Nem tudok én semmit.

- A haverunk szerint is tudod… – vette át a szót Péter.

- Milyen haverotok?

- Biztos ismered te is… - előhúzott az asztal alól egy ötezrest. – Lalinak hívják a mi közös haverunkat, Kossuth Lalinak…

- Széchenyi – szólt oda fojtott hangon Tibor.

- Mi?

- Te állat, Pistinek hívják a haverunkat.

Péter a két ujja között előrebillentette a bankjegyet:

- Nos?

- A haverotok is hülye! – bökött a srác a pénz felé a fejével, de szemével rá se pillantott. – A Rudolf telefonszáma nem terjed külvárosi kocsmákban. – Széttárta a kezét. – De ha mondjuk az én haverommal konzultálnátok, talán ő segíthetne nektek…

- Ki a haverod? – kérdezte Tibor.

- Szerintem ti is ismeritek a Ferit. Mindenki ismeri a Deák Ferit! Bár az ilyen helyeken, mint ez itt, ritkán fordul meg…

Péter gyötrődő arckifejezéssel nézett Tiborra.

- Egy húszas? – nyögte oda fojtott hangon.

- Mi van már, mit szórakozol már, villantsad azt a húszast! Álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni…

* * *

- Jó napot kívánok, Tibor vagyok, és Rudolfot keresem!

- Milyen Tibor. KIT keres?!

- Rudolfot!

- Ezen a számon ugyan nem talál semmiféle Rudolfot, uram. Téves!

- Nekem egy megbízható forrásból… Halló! Halló… – Tibor lecsapta a telefont az asztalra. – Ez a szemétláda! Megkeresem, agyonvágom! De a Bandi haverodat is csókoltatom, hogy…

- Lazítsál már, Tibi, neki mi köze van ehhez? Ez a kis gennyláda biztos mindenkit átvágott, két feles közt elhintette a pultnál, hogy nagymenő spanjai vannak, aztán most röhög a markába!

- Majd nem fog röhögni, ha eltöröm a kezét-lábát! Még a kórházban is ütni fogom!

Tibor felpattant, felkapta a mobiltelefont, és a teraszról a kocsi felé sietett, Péterrel a nyomában.

- Megtalálom a kis mocskot, az biztos – dühöngött, miközben kihajtott a kapun. – De a Bandihoz is lesz egy-két szavam! „Jöttök nekem eggyel”, mi?

A kerekek porfelhőt kavartak, ahogy Tibor rálépett a fékre a kocsma előtt. Hangos dörrenéssel csapta be maga mögött a kocsiajtót, majd pillanatokon belül berontott a kocsmába.

Odabent a pultnál várakozott, mert Bandi éppen vendéget szolgált ki. Ujjai vadul doboltak a pulton a türelmetlenségtől.

Péter leült mellé az egyik bárszékre, és intett Bandinak. Tibor meg sem várta, hogy a pultos odaérjen hozzájuk, két méterről reccsent oda:

- Hol az a kis genny?

- Milyen kis genny?

- A tegnapi kis genny! – szólt Péter –, aki levett minket egy húszassal! Ismered?

- Nyilván ismeri – morogta Tibor –, különben nem ajánlotta volna be nekünk! – Szemrehányó pillantást akart vetni a kocsmárosra, de abban a pillanatban nyílt a mellékhelyiség ajtaja, és kilépett rajta a tegnapi férfi.

Péter és Tibor egyszerre pattantak fel, és szinte rávetették magukat.

- A Rudolf száma, mi?! Hol a pénzem?! – kérdezték egyszerre.

- Egy pillanat, egy pillanat! Mi a probléma?

- Ott helyben találtad ki azt a számot, vagy gyakoroltad is előtte?

- Nyugalom, nyugalom – szinte suttogott a srác. – Ha én eladok valamit – mutatott magára –, az a minimum, hogy egy nap garanciát vállalok rá.

- Garanciát?! – hörögte Péter. – Ez egy…

- Felhívtátok a számot? Felvették?

- Felvették, hát! És semmiféle…

- Gratulálok, akkor máris beszéltetek Rudolffal! – A fejéhez kapott. – Öregem! Azt hittétek, hogy úgy fogja felvenni a telefont, hogy „Tessék, Rudolf vagyok, Közép-Európa egyik legnagystílűbb tolvaja!”, hm? Én azt mondtam – magyarázta –, hogy megadom nektek a számát, értitek, a számát – nem pedig azt, hogy összehozlak vele benneteket!

- Most mit csináljunk, ha letagadja magát a telefonban, akkor hogyan tárgyaljunk vele? – kérdezte Péter, inkább Tibortól, mint az ismeretlentől.

- Jó ég, el is tudom képzelni, hogy azt mondtátok a telefonban, „Jó napot kívánok, mi a Rudolfot keresnénk”…

Tibor szégyenkező pillantást vetett Péter felé.

- Hát, pedig pont így volt – nyögte Péter.

- Felhívod – folytatta a srác, mutatóujjával a tenyerén mímelve a szám beírását –, és azt mondod, hogy: „Szervusz, Rudolf, én a Béla vagyok”… Ne haragudj, hogy hívnak? …szóval „én Tibor vagyok, Feri adta meg a számodat” (ez vagyok én), „és mit-tudom-én-mit akarok tőled”! Hm? – nézett széttárt kezekkel a két férfira, utána fejét csóválva faképnél hagyta őket.

* * *

Péter a sarokban ült, annál az asztalnál, melyet Rudolffal előre egyeztettek. Magas, fiatal férfi lépett be a kocsmába, körülnézett, azután egyenesen megindult a pult felé.

Rendelt két fröccsöt, majd egyenesen Péter asztala felé vette az irányt. Szó nélkül leült, letette az italt, drága cigarettát húzott elő. Rágyújtott, végül azt mondta:

- Üzletről beszéltetek a telefonban.

- Lenne egy kivételes lehetőség egy igen magas összeg megszerzésére.

- Most akkor esti mesét mondasz, vagy üzletről beszélünk? Miféle magas összeg?

- Hárommilliárd forint.

Rudolf felemelte a poharat. Péter koccintott vele.

- Szervusz.

- Szervusz.

Péter jókorát húzott a savanyú italból, majd újból beszélni kezdett:

- A társammal tudomásunkra jutott egy szép nagy, fekete bőrönd holléte, amelybe hárommilliárd van belegyömöszölve készpénzben és bemutatóra szóló papírokban. A segítségedet kérjük ennek az ellopásához. A szükséges embereket és a pénzért megkapható szükséges eszközöket biztosítani tudjuk. Hárman vagyunk, háromfelé osztozunk.

- Mi ez, valami trezor?

- Trezorban már máskor is látott a világ nagy pénzt, az nem nagy dolog. Ez a táska egy alig őrzött helyen van; és akik őrzik, azoknak fogalmuk sincs, hogy min ülnek… Egy pillanat.

Péter otthagyta az asztalt, a mellékhelyiség irányába indult. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Rudolf felállt és követte.

Péter hallotta a háta mögött az ajtó kinyílását és becsukódását. Mikor pedig elfordult a pissoirtól, egy pisztolycsővel nézett szembe.

A férfi, akiről immár aligha lehetett elhinni, hogy tényleg ő Rudolf, hátával támaszkodott az ajtónak.

- Pakolj ki – szólt.

Péter döbbent pillantást vetett rá.

- Behúzol a sógorom haverjának a kocsmájában?

- Pakolj ki!

- A sógorom haverjának a kocsmájában?

- Beléderesszek egyet?

- Véged van neked is, meg a kis szőke haverodnak is! Rudolf, mi? …tessék, itt van, itt van – szórta ki maga elé a zsebe tartalmát – sokra mész ezzel a kis szarral, még szerencse, hogy nem hoztam magammal rendes pénzt…

- Lassan, lassan – szólt rá az idegen, de Péter nem törődött vele, szakadatlanul dühöngött tovább:

- …de innen nem teljesen biztos, hogy törött láb nélkül jutsz ki, azt most megmondom! A sógorom haverjának a…

- Fordulj meg!

Péter nem tudta mire vélni az utasítást. Most még hátba is lövi talán ez az ember?

- Meg kell, hogy motozzalak, hogy nincs-e nálad fegyver. Fordulj már… azaz. Tedd a kezed a csempére.

* * *

Tibor látta kintről, hogy Péter bement a mellékhelyiségbe, majd azt is látta, hogy a Rudolfnak hitt férfi követi. Egy perc várakozás után kezdett rossz előérzete lenni; végül elszántan belépett az ajtón, és a mellékhelyiség felé indult.

* * *

A férfi gyorsan végigmotozta Pétert, kihúzta a farzsebéből az irattárcát, melyet Péter elmulasztott a földre dobni a pénztárca és a kulcsok mellé, előkereste belőle a személyi igazolványt; hangosan felolvasta az igazolvány sorszámát, majd pár másodperc múlva leeresztette a fegyvert.

- Oké, összeszedheted a cuccodat. Ne haragudj, de tudnunk kellett, hogy rendőr vagy-e. Jöhetsz, Rudi.

Péter ebben a pillanatban értette meg, hogy az italába vizelethajtót csempészett a férfi, valamint azt is, hogy folyamatos telefonos összeköttetésben van az igazi Rudolffal, aki mindent hall; ő az előőrs, ő viszi vásárra a bőrét Rudolf helyett az ilyen kockázatos találkozóknál – nyilván nem kevés pénzért. Rudolf pedig nem kezdő – valószínű szert tett egy adatbázisra az országban szolgáló összes rendőr személyazonosságával.

Az ajtó kivágódott, a kilincs teljes erővel hátba találta a férfit, majd napbarnított, izmos karok nyúltak át a hóna alatt a tarkójára kulcsolódva, a pisztoly a földön csattant, és a láthatatlan támadó már vonszolta is ki a férfit mellékhelyiség ajtaján.

- Majd adok én neked pisztolyokkal hadonászni a vécében! – ordította a fülébe.

- Tibor, Tibor! – kiabálta utána Péter, majd felkapta a pisztolyt, gondosan az inge alá rejtette, és a nyomukba eredt.

- Nem bántottam, éppen most engedtem el, csak ellenőrizni akartuk, ennyi az egész, csak ellenőriztük, és…

- Tibor, várj, engedd el, ő a Rudolf embere, csak őt küldte előre, hogy… - Péter elakadt a mondat közepén, mikor meglátta a pultnál támaszkodó, talpig feketébe öltözött, kopaszodó férfit; látszott rajta, egyszerűen a kisugárzása elárulta, hogy nem ide való, nem ebbe a közegbe. A ruhája ránézésre többe kerülhetett, mint a kocsma egész italkészlete.

Tibor követte Péter tétova pillantását, és elengedte foglyát, aki időközben szintén elnémult.

Rudolf kényelmesen odasétált hozzájuk, és megpaskolta a fiatal férfi vállát.

- Jól van, Sanyi, lelécelhetsz.

Tibor rádöbbent, hogy a kocsmában az összes vendég őket bámulja.

Sanyi szó nélkül kisétált, Rudolf pedig a sarokban álló asztal felé mutatott.

- Egy nagy fekete bőröndnél tartottunk – mondta csendes, ám nem fojtott, természetes hangon.

Leültek az asztalhoz, Péter látta, hogy Bandi megindul feléjük.

- Hol van ez a bizonyos bőrönd? – kérdezte Rudolf.

- Nyilvánvaló, hogy nem mondhatjuk el, amíg meg nem állapodtunk, amíg társak nem vagyunk egy akció erejéig – felelte Tibor.

- Aj-jaj-jaaj! – csóválta a fejét Rudolf. – És honnan tudtok róla?

- Hát az is maradjon a mi titkunk… – felelte Péter tétován. Aztán gyorsan hozzátette: – De mindent elmondunk a maga idejében!

- Hozhatok valamit az úrnak? – lépett oda Bandi az asztalhoz.

- Egy pohár szénsavas ásványvizet kérek.

Bandi a másik két férfi felé fordult, és úgy szólalt meg, hogy Rudolf ne érthesse, mit mond, csak ők ketten:

- Még egy ilyen előadás, és örökre ki vagytok tiltva innen…

* * *

Rudolf lefékezett a megadott cím előtt. Két jókora üres telek között oda nem illő módon egy olyasfajta régi épület állt, melyen első pillantásra látszott, hogy valaha élelmiszer-vegyesbolt lehetett. A legközelebbi ház száz méternél is messzebb állt.

„Nem rossz főhadiszállás…”

Rudolf kiszállt a Mercedesből, és egyenesen a bejáratig sétált. Az abban a pillanatban kitárult előtte. Középkorú arab férfival állt szemben, oldalán pisztoly, kezében vadászpuska.

„Nocsak…”

A férfi szó nélkül félreállt az útból. Rudolf belépett az ajtón. Az arab férfi hosszú, keskeny folyosón vezette végig, melynek egyik oldalán ajtók sorakoztak. Mindegyik ajtó előtt fegyveres őr állt, nagyrészük cigány, de Rudolf látott egy-két kínait is, és fokozódó bizonytalanság lett úrrá rajta.

A folyosó végét lezáró ajtó közeledtükre kinyílt, újabb fegyveres lépett ki rajta, szintén roma. Szó nélkül elhaladt mellettük, majd bement az egyik oldalsó ajtón.

- Rudiii! – kiáltotta az ajtónyílásból Tibor. – Rudikám! Pontos voltál, ezt már szeretjük! Gyere, gyere – tessékelte be az ajtón –, rengeteg mindenről kell beszélnünk!

A szobának, melyet hevenyészetten rendeztek be irodának, csak egyetlen pici, rácsos ablaka volt. Zöldessárga neonfény világította meg a helyiséget. Rudolf arab kísérője odakint maradt a folyosón, megállt az ajtó előtt – nyilván az ő feladata volt őrizni. Bent a szobában, az ajtónak háttal azonban egy másik arab férfi állt, háta mögött a nadrágjába pisztoly tűzve. Ügyet sem vetett Rudolfra, nem vette le a szemét a szobáról; valószínűleg a szoba közepén egy régi, ócska faasztalnál ülő Pétert őrizte – vagy a sarokban ülő ballonkabátos, napszemüveges, németes arcvonású férfit. A helyiség másik sarkában egy öltönyös kínai férfi állt mozdulatlanul.

„Mi a jó ég folyik itt?”

Ez lehetett Rudolf első gondolata az összképet meglátva, nomeg persze az, hogy hol volt ez a rengeteg ember tegnapelőtt, a kocsmai találkozónál… Mindenesetre kezdte bánni, hogy egyedül jött, egy szál pisztollyal.

- Ki ez a rengeteg fegyveres? – tört ki belőle végül hangosan.

- Egy pár emberünk – felelte Péter, és hellyel kínálta Rudolfot. – Ők segítenek majd nekünk megszerezni a hárommilliárdot.

- És az úrban kit tisztelhetek? – mutatott a napszemüveges férfira a sarokban.

- Igen, ő pedig… maradjunk annyiban, Hans. Ő informált bennünket a pénz létéről.

A német férfi barátságosan intett, azonban nem állt fel kezet fogni Rudolffal, még csak nem is köszönt.

Rudolf leült.

- Nos, konkrétumokat akarok hallani végre. Igen, megegyeztünk, akár benne vagyok a buliban, akár nem, semmilyen információt nem adok ki a dologról senkinek, és nem használom fel az információkat saját előnyömre. Ahogy megbeszéltük, egymilliárdra tartok igényt a pénzből, ti úgy osztozkodtok egymással és Hans-szal, ahogy akartok.

- Vele már megegyeztünk – mosolygott Péter.

- Tehát! A város egy adott pontján, ahova a közeljövőben együtt elmegyünk majd, van egy autókereskedés – vette át a szót Tibor. – Igazi régimódi dolgot képzelj el, ráccsal körbekerített, bérháznyi terület, autókkal telezsúfolva, a sarokban egy lakókocsi…

- Nem kell elképzelnie, itt vannak a képek – szólt közbe Péter, és előhúzott egy kis csomag fényképet; a felsőt Rudolf elé tette. A képen madártávlatból fényképezett telek látszott, rajta vagy harminc-negyven autóval.

- Ami bennünket érdekel, az a hátulsó kocsi, ez a Merci itten – folytatta Tibor, miközben újabb kép került az asztalra.

Ősréginek ható fehér Mercedes furgon, majdnem a kerítésnél. Rudolf összevetette a két képet, és rögtön megállapította, hogy nem lehetne egykönnyen kiállni vele.

- Ennek a kocsinak a hátuljába van bezárva egy nagy fekete bőrönd, készpénzzel és egyéb, könnyen készpénzre váltható papírokkal, összesen körülbelül a nevezett összegben.

- Körülbelül?

- Plusz-mínusz kétszázmillió – legyintett Tibor.

- Ki és miért hagy ilyen rosszul őrzött helyen ennyi pénzt?

- Nem olyan rosszul őrzött hely az, mint ahogy hamarosan meglátod; mindazonáltal Hans barátunk itt azt mondja, hogy egyszerűen ottfelejtették.

- Ott-felejtették?

- Bizony, akármilyen hihetetlen, vannak emberek, akiknek hárommilliárd olyan kis pénz, hogy csakúgy elfelejtkeznek róla; no persze nem örökre, de miután leléptünk a pénzükkel, ez már nem a mi problémánk lesz.

- Tehát be kell jutnom, ki kell szednem a táskát a kocsiból, kihoznom – ennyi?

Tibor a fejét ingatta.

- Ehhez nem kéne nekünk a világ egyik legjobb tolvaja. Két problémánk van. Egyik, hogy a Merci hátulját lehegesztették, tehát vagy helyben fel kell nyitni valahogyan, vagy az egész kocsit el kell vinnünk. Lévén elég emberünk, hogy pillanatok alatt elálljunk az útból, én az utóbbi megoldást javasolnám. A másik probléma az, hogy a telepet huszonnégy órában őrzik, és az őrt valahogyan ártalmatlanná kell tenni. Ha ez megvan, a lakókocsiban az összes autó kulcsához hozzáférhetünk, és pillanatok alatt szabad utat varázsolhatunk a Merdzsónak.

- Egy valami nem világos, fiúk: ha ennyi emberetek van, ennyi fegyverrel, miért nem mentek oda, és lőttök fejbe mindenkit? Ne értsetek félre, én tolvaj vagyok, nem gyilkos, sosem ölnék pénzért, de nem lenne sokkal egyszerűbb?

Péter válaszul Rudolf elé tette a harmadik képet, melyen ismét az egész telep látszott, mögötte sárga épület, rácsos ablakokkal, homlokzatán komor fekete betűkkel kiírva: RENDŐRSÉG…

* * *

Rudolf már a harmadik kört tette a telep körül. Tibor attól félt, valakinek hamarosan gyanússá válik szüntelen ólálkodásuk. Éppen a lakókocsi felőli sarkon fordultak be, mikor Rudolf megtorpant. Meredten bámult be a kerítésen át; Tibor követte a tekintetét. Odabent két fekete Rottweiler kergetőzött egymással.

- Erről a két dögről miért nem szóltatok? – kérdezte Rudolf, lassan továbbindulva. – Ezek kiképzett harci kutyák, nem fognak elénk rohanni ugatva, hogy lecsapjuk őket; figyelmeztetés nélkül, lesből támadnak majd ránk, ha betörünk a területükre. – Rudolf nagyot sóhajtott, majd megállt a kerítéssel szemben, tekintetét a sárga épületre emelte. RENDŐRSÉG – hirdette a felirat már messziről; Rudolf most már biztosan tudta, hogy azt a kocsit nem véletlenül állították leghátra, a kerítéshez, pont a rendőrök orra elé. Nyilván ezáltal úgy érezték, itt teljes biztonságban van a pénzük; nem csoda, hogy idővel meg is feledkeztek róla.

- Nos, rendben – szólt végül Rudolf. – Megcsinálom. Az éjjeliőr nem probléma, a két kutya nem probléma, a rendőrség szintén nem probléma, mert csendes, feltűnés nélküli, tiszta munkát fogunk végezni. – Tiborra nézett. – Gondolom, ezért kerestetek meg engem a feladattal.

* * *

Rudolf lefékezett a sarki kisközérttől mintegy húsz méterre. Mindannyian kiszálltak a kocsiból.

- Ti várjatok itt – szólt oda a három hallgatag cigány férfinak, majd Tiborral és Péterrel elindult a bolt felé. Mikor az ajtóhoz értek, csak egy mozdulattal intett két társának, hogy maradjanak hátra, majd fütyörészve besétált, térült-fordult, s már sétált is ki egy rekesz sörrel, éppúgy fütyörészve.

A rekeszt Tibor kezébe nyomta, aki lélekszakadva a kocsi takarásába rohant vele, s közben ugyancsak melege lett. De jött már a nyomában Péter, egy másik rekesszel a kezében, s végül Rudolf, harmadszor is kilépvén az üzletből, egy árazógépet hozott magával fütyörészve.

- Az elmúlt négy napban – mondta a tolvaj – a mi kis éjjeliőr barátunkat figyeltem szakadatlanul. – Felnyitotta a csomagtartót. – Mindent tudok róla. Hol lakik, milyen lakásban, mit csinál, mikor nem dolgozik, milyen nők tetszenek neki és… - Egy-egy üveg sört a három cigány férfi kezébe nyomott, a többit bepakolta a csomagtartóba. - …milyen fajta sört szokott inni. – Tiborra nézett, majd Péterre. – Nincs más dolgunk, minthogy egy kis altatót keverjünk a sörbe, amit meg fog venni a boltban. – És már pakolta is a csomagtartóban magával hozott üvegeket a kisközért rekeszeibe. Az egyik roma felnevetett. Rudolf ránézett és úgy folytatta: – Meg persze, hogy ma éjjel igazán jól aludjon, egy nőt is küldünk neki, saját költségünkön.

- De jól megyen a dolga egyeseknek! – felelt rá a férfi.

- Te is elmenel éjjeliőrnek, mi? – kontrázott a másik.

- Nem lennék a pali helyében, mikor kiderül, hogy mit loptak el az orra elől… - duruzsolta Rudolf.

- Node nem tudhatott róla! – vágott közbe Tibor gyorsan.

- Szerintem az neki mindegy lesz! – válaszolta Rudolf, miközben beárazta a csomagtartóból előkerült sörösüvegeket. – Lehet, hogy mégis jobban tennénk, ha mi lőnénk fejbe, mintha azok, akiké a három…

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük! – tört ki Péterből. – Senki nem öl meg senkit!

Rudolf felkapott egy rekeszt, és a bolt felé indult. A harmadik férfi, aki eddig némán ácsorgott, most utánaszólt:

- És honnét tudjuk, hogy melyik üveg sörbe kell az altató? Hogy melyiket veszi meg a portás? Vagy az éjjeliőr, vagy mi…

Rudolf elvigyorodott.

- Ma éjjel a környéken mindenki jól fog aludni, aki szereti ezt a fajta sört.

* * *

Rudolf ment a menet élén. Mögötte kisebb tömeg, amelyet bárki felületes szemlélő „cigány kompániának” nevezett volna; tarkította néhány arab és kínai arc, kétoldalt pedig Tibor és Péter kísérték a menetet, aggodalmasan pislogva minden irányba.

Egy híján negyven fő.

Rudolf elmosolyodott, mikor a „negyven rabló” kifejezés eszébe jutott. Még mindig nem tudta hová tenni magában két társát: nem úgy öltöznek, mint akiket felvet a pénz (különösen Tibor), mégis milliárdokra mennek, első találkozásukkor pancserek benyomását keltették, aztán mégis kiderül, hogy egész kis hadseregük van, fegyverekkel.

A fegyvereket persze most hátrahagyták, az egyetlen pisztoly Rudolf hátizsákjának dupla fenekébe rejtve lapult. Az sem kell sokáig…

Mikor a telep közelébe értek, Rudolf intett az embereknek, hogy maradjanak le. Tibor, Péter és még egy férfi Rudolffal tartottak. A tolvaj megállt a kapunál, előhúzta a pisztolyt, és belekémlelt a sötétségbe.

Nem látszanak, de ott vannak…

Az éjjeliőr már egy órája megitta a sört. A kutyáknak már nem is adott enni, úgy aludt el, a széken ülve. Rudolf mindent gondosan megfigyelt távcsövén át. Odalépett a kerítéshez, és jó erősen megrázta.

Néma csend…

- Gyerünk már – motyogta a tolvaj –, idegesek vagytok! Gyerünk! – Újból megrázta a kerítést, még erősebben. – Nem kaptatok enni!

Az egyik kutya mélyről feltörő ugatással ugrott elő a sötétségből; a másiknak sem kellett több, az is ott termett, és két oldalról ugattak Rudolfra a kerítésen át.

Hat tompa puffanás hallatszott az éjszaka csendjében, gyors egymásutánban. Az ugatás megszűnt. Tibor a sötétben is látni vélte a hangtompítóból felszálló fehér füstöt.

Rudolf rongyba tekerte a pisztolyt, és a cigány férfi kesztyűs kezébe nyomta, aki szó nélkül, sietős léptekkel elindult vele az utcán. A tolvaj ez után intett társainak, hogy húzódjanak egészen vissza.

- Megvárjuk, hogy lépnek-e valamit a rendőrök a lövöldözésre – súgta oda a társainak.

Leültek az út túloldalán a járda szélére, és vártak.

Péter úgy érezte, már tíz perc is eltelt, mikor Rudolf végre felállt, és a kapu felé indult, közben hátizsákjából előhúzott egy kis fekete szerkezetet. Odalépett a lakathoz, és a kulcs helyére illesztette. Fémes surrogás hallatszott, és kisvártatva a lakat kinyílt.

- Hol lehet ilyet szerezni? – kérdezte álmélkodva Tibor.

- A piacon – felelte Rudolf, miközben szélesre tárta a kaput.

- Milyen piacon?

- Az Ecserin, öregem, kétszáz forintért.

- Oké, oké – visszakozott Tibor, és intett az embereknek. A fekete alakok tömege megindult feléjük.

Bent a telepen a lakókocsi ajtaja nem volt zárva. Ahogy Rudolf kitárta az ajtót, a villanyfény vakító erővel vágott a szemükbe.

Hunyorogva léptek be. Rudolf fecskendőt húzott elő.

- A sörbe nem tehettem lórúgást, túl sok ember ivott belőle – magyarázta, majd felhúzta az éjjeliőr lábán a nadrágot, és szúrt. – Így, ni. Most már alszik holnap délutánig.

Tibor elfojtott egy kacajt. Mindeközben Péter a falra erősített tábláról osztani kezdte a kulcsokat az ajtónál sorban álló embereknek, mindenkivel közölve a szög feletti feliratot.

- Menjünk, vár a Mercink! – mondta Tibor izgatottan.

- Pillanat – szólt Rudolf. Megrázta az éjjeliőrt. – Jó reggeeeelt!!

- Ki van ütve – mormogta Tibor.

Kisétáltak az éjszakába, Péterrel a nyomukban. Az utolsó emberek most ültek be a nekik kiosztott kocsiba. A többiek már csendben vártak a jelre.

A három férfi hátrasietett a Mercedeshez. Péter kinyitotta a vezetőfülke ajtaját, Rudolf a kocsi hátuljához ment, Tiborral a nyomában.

- Különös, közelről sem látszik, hogy le van hegesztve – súgta Rudolf.

Tibor válasz nélkül otthagyta, felállt a legközelebbi kocsi motorházának tetejére, és megadta a jelet.

A kapunál álló kocsik motorja beindult, vezetőik megkezdték a manőverezést a szűk helyen, majd pillanatok múlva elhagyták az autókereskedést. Felszabadult helyükön a többi kocsi már könnyebben mozgott, és hamarosan egy egész konvoj tartott kifelé a telepről…

Rudolf odalépett a Mercedes hátuljához, és meghúzta a kilincset. Az ajtó akadálytalanul kinyílt. A tolvaj szélesre tárta mindkét ajtót, zseblámpája után kapott, és bevilágított a jármű sötét hátuljába. Üres raktér…

Óriási ütést érzett a tarkóján, és elsötétült előtte a világ.

* * *

Mikor magához tért, félhomályos helyiségben találta magát. Szédült, a feje fájt. Felült, és körülnézett – ráismerve az irodára, ahol Péterék öt nappal ezelőtt fogadták. A helyiség üres volt, az asztal és a székek eltűntek. Felállt, és odatámolygott az ajtóhoz. Zárva. Hátizsákja nem volt nála. Ismét körülnézett, azon gondolkodva, mit tegyen.

Felmérte az ablak rácsait. Azon át nem tud kimászni. Belerúgott az ajtóba egyszer-kétszer. Meglepően erős…

* * *

Tibor lefékezett a régi ABC előtt. Egyre azt hajtogatta magában, hülyeség volt idejönnie. Hülyeség volt…

Belépett a nyitott ajtón át, és a folyosón keresztül hátrament az irodáig. Előkapta a kulcsot, és bedugta a zárba…

* * *

Rudolf hallotta a közelgő lépteket. Felállt, és egy pillanatig tétovázott, mit tegyen. Az ajtó felé indult, mely abban a pillanatban hangos zárzörgés közepette kitárult. Az ajtóban Tibor állt, kezében pisztollyal – az Ő hangtompítós pisztolyával…

- Miért ütöttetek le?! – kezdte Rudolf. – Az egymilliárdért? Jó órabér, egy ütésért egymilliárd, de fújhatjátok, mert valaki már kipucolta a kocsit, valószínű a gazdája.

Tibor elmosolyodott.

- Mit vigyorogsz, mi? Én a helyedben inkább a Hans haverodat vágnám nyakon, de rendesen. – Egy pillanatig tétovázott, utána átjárta a felismerés. – Hirtelen ötlet volt, igaz? Megláttad, hogy nincs ott a pénz, és bemajréztál, hogy mit szólok… – elakadt a szava Tibor arckifejezésétől. Úgy érezte, le van maradva egy fejezettel.

- Hát még mindig nem érted? – szólalt meg végre Tibor – Nem volt semmiféle hárommilliárd!

- Nem volt… három…

- A kocsikra mentünk, öregem! A kocsikra!

- A kocsik…

- Van fogalmad róla, mi pénzt ért az a sok verda? Több mint húszmilliót kaszáltunk!

- Húsz… mill… - Aztán kitört belőle a szó: - Miféle legutolsó pitiáner trógerek vagytok ti, szaros húszmillióért képesek voltatok belerángatni egy ilyen kockázatos hülyeségbe, a rendőrség orra előtt? Hiszen az embereiteket nem tudjátok kifizetni annyiból! Ha ennyit számít nektek egy húszas, miből tartjátok fenn azt a hadsereget?

Tibor láthatóan jól szórakozott.

- Hadsereget? Harminc cigány neked hadsereg? Napi öt rongyért örömmel játszottak kommandósat a töltetlen fegyverekkel. És persze, mindannyiukat csak egy napra fizettük meg; mikor először itt voltál, tíz embert hívtunk ide, aztán a kisközérthez három másikat csak azért, hogy azt hidd, tobzódunk az emberekben.

- És az autólopás? Azt is napi öt rongyért csinálták talán?

- Bizony! Őket is átvágtam, azt hazudtam nekik, hogy a kereskedő tartozik nekünk ezzel a pénzzel, és a jogos tulajdonunkat vesszük el.

- És ők nem léptek le a kocsikkal saját zsebükre?

- De nem ám! Tudtuk, hogy melyikük kicsoda, hol lakik, ajánlással szereztük őket, nem csak úgy az utcán fogdostuk össze. Bizonyos kapcsolataim vannak bizonyos helyeken, egy vidéki vajda közvetítette nekünk az embereket. Mindegyikért kezeskedett. A vajdának egy kilót fizettünk csak a közvetítésért! – Tibor bentebb sétált az ajtón. – A pénz hiányát kapcsolatokkal lehet pótolni. Én egy cigánylányt vettem feleségül annakidején; már meghalt szegény, de az ő apja tanított meg engem mindenre. Annál az embernél nagyobb szélhámos nem létezett a világon! Úgy be tudta dumálni az embereket… Nem tolvaj volt, mint te, jobban csinálta: az emberek önként adták oda neki a pénzt, vagy más értéket. Egyszer rávett két rendőrt, hogy odaadják neki a járőrkocsit, és ő elhajtott vele! Azt a történetet a sírig mesélte az öreg.

- És megtanított téged, hogy kell másokat átvágni.

- Úgy van. Láttam jobb napokat is, mint a mostaniak… úgy értem, a tegnapi zsákmányig – vigyorodott el. – Úgyhogy kitaláltam, ráveszek egy tolvajt, hogy lopjon el nekünk egy egész autófarmot. Csak be kellett mesélnem neked, hogy van ott hárommilliárd, és máris megcsináltad helyettünk az egészet. Hogy őszinte legyek, én azt sem tudtam volna, hogyan kezdjek hozzá…

- És ez a főhadiszállás itt?

- Kéz alatt béreltem, vesztegetés útján, ha úgy tetszik. Egy ötvenest fizettünk érte tíz napra.

- És a német nagymenő?

- A sógorom. Nővéremmel kint élnek Németországban, egy szót sem tud magyarul. Most hazalátogatott, ezért kitaláltam, hogy őt is iderakjuk dísznek. Egy karton bort kapott érte, hogy egy órát itt ücsörgött mosolyogva a fiam legmenőbb napszemüvegében.

- És nem szólt semmit, mikor a sok fegyveres alakot látta?

- Ő a fegyvereseket nem látta, azok a kettőtök érkezése között foglalták el a helyüket. A szobában lévő fegyvereket csak te láttad, őneki takarásban voltak. A velünk bent lévő arab és kínai „őrök” szintén nem tudtak magyarul. Mindent kitaláltam részletesen. Egyszer-kétszer ugyan majdnem elszóltad magad az emberek előtt a nemlétező hárommilliárdról, amiről persze ők nem hallhattak soha, de szerencsésen beléd fojtottuk a szót.

- Emlékszem. A kisközértnél… Szóval ennyi az egész? Egy pár ember, egy ócska régi ábécé, és megjátszottátok a nagymenőt? Egyet árulj el: ha csak a kocsik kellettek, miért pont ezt az autókereskedést kellett kicsontoznunk, a rendőrség előtt? Miért nem volt jó akármelyik? Itt voltak a legjobb járgányok? Vagy…

- Nem tudtam, mennyire vet fel a pénz, sokféle legenda kering rólad meg a nagy dobásaidról. Úgy gondoltam, ha az egymilliárd nem is motivál eléggé, a feladat szépsége biztosan megfog.

- Van benne igazság. – Rudolf elmerengett. – Hogy keveredtem bele én ebbe…

Tibor kuncogott.

- Egy húszasért vettük a számodat…

- A számomat… egy húszasért… - Rudolf majdnem leült a megdöbbenéstől. – Azt hittem, a Feri ismer benneteket…

- Egy fenét, eladta a számodat pénzért.

- Na, vele is elbeszélgetek majd, ha kijutok innen élve! – Egy pillanatra megtorpant, mintha csak most ébredne tudatára a Tibor kezében lévő pisztolynak. – Mi a terved velem? Minek jöttél ide?

- Úgy terveztük, hogy itt hagyunk bezárva. Te biztosan átjutsz majd valahogy a zárt ajtón… de én aggódtam, mi lesz, ha mégsem, ha csak várod, hogy valaki jöjjön és megmondja, miért zárt be ide, aztán itt pusztulsz éhen. Úgyhogy visszajöttem érted, hogy kiengedjelek.

- És most szépen meghatódok, és kisétálunk innen kézen fogva?

Tibor a földre dobott egy pár bilincset Rudolf előtt.

- Válassz. Vagy ezt a bokádra csattintod, vagy ellövöm mindkét lábad. Így vagy úgy, az egérutam meglesz.

- Ellövöd… a saját pisztolyommal…

- Mi mással? A fegyverek bérlete réges-régen lejárt. Amúgy sem volt hozzájuk töltényünk.

- És most, elfutsz előlem, hazamész, és azt hiszed, ezzel el van intézve?

- Nem egészen. Én a saját felemből kimegyek Ausztráliába, ma este indul a gépem. Tudod… régen még át lehetett verni az embereket. Ma már más a helyzet; mindenki gyanakvó, senki nem bízik senkiben. Egyszerűen képtelenség rávenni valakit, hogy ismeretlenül pénzt adjon neked, még egy szaros ezrest sem, nemhogy pár százezret, vagy milliót… De Ausztráliában, ott idill van, öregem. Ott az emberek nyugodtak, nem paráznak, sokkal optimistábbak – ott még van esélyem. Meglátod, a tízmilliómból ott pár év alatt százat csinálok.

- És a haverod is veled megy?

- Nem, ő itthon marad, és kocsmát nyit, olyat, mint a sógorának a haverjáé, neki az az álma.

- És életetek végéig bujkálni akartok előlem? Hiszen a haverodnak még a személyi igazolvány száma is megvan nekem…

- Ne aggódj, Rudikám, megvannak a tervei, hogyan tűnik el előled. De persze nem kötöm az orrodra.

Rudolf arcán egy új kifejezés jelent meg.

- Mennyi volt a zsákmány?

- Huszonegy millió egyszázezer körül. Ebből lejön párszázezer a költségekre, Péternek – ő állta az egészet, nekem nem volt semmi lóvém.

- Mi lenne, ha megegyeznénk? Hárman zsákmányoltuk azt a pénzt, osszuk háromfelé, és akkor nyugodtan élhettek tovább hátralevő éveitekben, békében válunk el.

- És ezt most komolyan mondod? El is kéne hinnem?

- Tudod, hogy én leszarom azt a pár milliót. Sikerült átvágnod engem, gratulálok, jól csináltad. Tanultam az esetből. De ha már belerángattál ebbe a hülyeségbe, legalább a részemet kapjam meg belőle. Itt nem a pénzről van szó, hanem az elvről.

Tibor pár pillanatig tétovázott, aztán intett a pisztollyal.

- Gyere…

Kisétáltak a délutáni napsütésbe. Rudolf felnézett az égre.

- Meddig voltam eszméletlen?

- Tizenöt órája ütöttelek le.

- Tizenöt… Hogyhogy? Csak nemrég tértem magamhoz…

- Az altató... Eredetileg úgy terveztük, megkötözünk, kipeckeljük a szádat, és bekötjük a szemedet. De aztán előkerült az az erős micsoda az éjjeliőrnél, úgyhogy hirtelen ötlettel fogtuk, és beléd nyomtuk a maradékot.

Rudolf megtorpant a világoskék jármű előtt, mely felé Tibor tartott.

- Kockalada?

- Mi más…

* * *

- Jézusom! – Péter halálra vált arccal ugrott fel a díványról, mikor meglátta a szobába belépő Rudolfot. – Hogy kerül…

- Petikém, Petikém, nyugi! – szólt a tolvaj háta mögül a szélhámos. – Nehogy mentőt kelljen ám hívni!

- De hogy…

- Ha kicsit kinyitnád a szemed, látnád, hogy még mindig az én kezemben van a pisztoly.

- És…

- És akkor meg min parázol? Rudi bátyóval szépen megegyeztünk. Harmadolunk.

Péter lassan visszaereszkedett a díványra.

- Harmadolunk…

- Azt ne mondd, hogy sajnálod tőle a részét! – Tibor Rudolf vállára csapott. – Nélküle sehol se lenne az a pénz…

Tibor levetette magát a Péterrel szemközti díványra. Rudolf egy fotelba ült.

Az asztalon, melyet körülültek, egy kis sötétkék táska dagadozott a beletömött pénztől.

- Akkor… khm… a részed – mondta Péter, és belemarkolt a táskába. – Húsz, negyven, hatvan, nyolcvan, száz. Százhúsz, …

Rudolf hátradőlt, és elégedetten nézte az előtte gyűlő húszezreseket. Tibor ellazult, letette a pisztolyt az asztalra, lábát feltette mellé, és mélyet sóhajtott.

- Háromszázhatvan, háromnyolcvan, négyszáz. Négyszázhúsz…

Tibor a dereka alá nyomott egy párnát.

- Négynyolcvan, ötszáz. Ötszázhúsz, ötszáznegyven…

Rudolf felugrott, felkapta a pisztolyt az asztalról, és Péterre szegezte.

- A kezedben lévő pénzt tedd vissza a táskába!

Péter engedelmeskedett. Közben Rudolf egy gyors mozdulattal Tibor felé rántotta a fegyver csövét, hogy őt is mozdulatlanságra kényszerítse, majd visszafordult Péter felé.

- Dőlj csak hátra szépen!

Péter hátradőlt a díványon, kezével idegesen a háttámla és az ülőpárna közötti részbe markolt.

- Az öledbe a kezed! – Rudolf odalépett a teli tás

7 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://marioatreides.blog.hu/api/trackback/id/tr266226283

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

én 2010.04.28. 15:57:59

Ez nagyon jó. Te írtad?

L. 2010.04.28. 17:34:11

Többnyire tetszett, a vége (szám szerint az utolsó 473 szó) szerintem gyenge, az pedig már-már hollywood-i szintű fájdalmas baki, hogy a ravasz Tibor a pisztolyt csak úgy le merte tenni Rudolf keze ügyében. De ezt, sajnos épp a csattanót leszámítva szuper. Kellett koncentrálni a nevekre az elején.

én 2010.04.28. 17:42:17

Szerintem nem baki, vagy nem akkora baki, hogy csak úgy letette a pisztolyt Rudolf elé. Az elején is látszott, hogy pancserek, amikor felhívták Rudolfot. Rudolf is furcsállotta, hogy eleinte pancsereknek látszottak, aztán kiderül, hogy hadseregük van. De végül kiderült, hogy valóban kispályás pancserek, nem csak azoknak látszanak. Szóval a pisztolyletevős baki összecseng az elején lévő telefonos bakival, és ez beleillik a történetbe.

elbunda 2010.04.28. 19:56:50

De ha Tibor annyira ravasz,akkor csak nem kéne,hogy elkövessen ilyen hibákat.Bár.. elég amatőr is.Kb hülyegyerek,szentimentális barom.:D Szerintem az író Rudolfal szimpatizált,ezért lett ilyen szerencsés.De a fordulatok marha jók. Lekötött,szórakoztató volt.Köszönet. Hajrá további írásokhoz :D

zip 2010.04.28. 21:39:13

Nekem is tetszett. Ha van még ilyen a fiókban, jöhet.

M.A. 2010.04.29. 11:04:23

Igazából Tiborral "szimpatizáltam", de ezek a figurák ilyen Guy Ritchie-i archetípusok.

cath 2010.04.29. 12:34:03

jaja. Vagy Árpaattilás inkább.